Nos - lassan négy éve lesz annak, hogy véget ért egy nem egészen átlagos történet. Azaz véget vetettem neki, mert úgy éreztem, már nem bírom szuflával, hangulattal és kreativitással. Tehát: mindenfajta magyarázat nélkül félbehagytam a blog vezetését, amit egyébként előtte szinte életem főműveként dédelgettem, fejlesztgettem minden fölös erőm és energiám bevetésével...
Mind a mai napig érthetetlen számomra, hogy szerethettem ki ilyen gyorsan a dologból, hiszen a dailyretro egy őrületes korszakot jelentett a fejlődéstörténetemben. Egy sajátos rácsodálkozást a világra - és arra, hogy régen is voltak cool cuccok. Mi több, nem egyszer előfordult, hogy lényegesen coolabbak voltak, mint a maiak...
Sőt!
...
Úristen, mennyire feldobott egy általam eladdig ismeretlen francia progrock banda felfedezése vagy egy Szomaházy-írás publikálása - nem is beszélve az Aum Shirinkio japán vallási őrület durván beteg rajzfilmjeiről, vagy korabeli nagy szerelmem, Debbie Gibson életművének felfedezéséről.
Azt meg már csak mellesleg tenném hozzá, hogy saját youtube csatornát hoztam össze a projectnek, aminek állandó életben tartásához magamat egyáltalán nem kímélve szedtem össze a ritkaságokat, digitalizálatlan különlegességeket és gyűjtöttem össze tök ismeretlen letöltőoldalak tök elérhetetlen és/vagy ismeretlen anyagait.
Egy szóval: eléggé rámozdultam a témára...
Nem csoda tehát, ha az a kb. 8 hónap, amíg mindez zajlott elképesztően intenzív és őrülten sok munkával telt - de cserébe nyertem egy öntörvényű és nagyon szabadszellemű inner world-öt, ahol kiélhettem a legkülönbözőbb... izé, mindegy is...
A lényeg az, hogy marhára elszállt ötlet volt azt gondolni, hogy akármeddig folytathatom mindezt úgy, hogy napi átlagban kb. három-négy órát töltök pepecseléssel egy-egy nem is túl rövid bejegyzés felett (plusz anyaggyűjtés). Ráadásul pechemre maximalista voltam - szóval jóval többet foglalkoztam egy-egy anyaggal, mint kellett volna. Mindig mindenről mindent meg akartam írni - és lássuk be, az ilyesmi eleve lehetetlen.
Pláne elírások, egyeztetési hibák és ostobább megfogalmazások nélkül (mert ugyebár lektorom nem nagyon volt)...
A fő tanulsága az egésznek tehát az lett, hogy amibe belekezdtem, az egy igen nehéz műfaj, és időt kell szánni rá!
...
A Dailyretro szerelem volt, első látásra.
Szerelem az alkotás és a zavartalan publikálás lehetőségével, a blog műfajával, a blogspot kényelmes és kifejezetten esztétikusra formázott kezelőfelületével. Szerelem a 10's-el, meg a 20's-el, illetve az 30's-el... Meg az összes többi múlhatatlanul szórakoztató évtizeddel...
De leginkább és legteljesebb mértékben a nyolcvanas évekkel.
Amikor csak lehetett, kerestem az alkalmat, hogy erről a rendkívüli időszakról írhassak - zenéről, filmekről, és általában nagyon sok mindenről, ami akkortájt született/történt/létrejött, én pedig múlhatatlan és csillapíthatatlan érdeklődésem révén rávetettem magam.
Ez a dekád olyan szinten megragadta a figyelmemet akkoriban, hogy már elkezdtem tervezgetni: isten neki, én bizony csinálok egy külön oldalt neki - de a dologból nem lett semmi.
Mostanáig.
Három és fél évvel a dailyretro-project lezárulása után ugyanis egy másik dossziét nyitok, újra felfújom magam, beizzítom a billentyűket és életemet újfent a retro-centrikusság szolgálatába állítom.
Csak éppen:
1. Mostantól csakis a nyolcvanas évekébe.
2. Jóval csekélyebb elánnal kezelem a témát, és határozottan lazábbra veszem a figurát.
3. Végleg, és most már hivatalosan is lezárom ezt az oldalt és teljesen tiszta lapot kezdek a
címen.
...
Nos, még egyszer köszönöm minden kedves olvasómnak a látogatást, s pláne, ha bele is néztek a posztokba! És persze azt is, hogy, mióta nem kezelem, kb. négyszeresére sikerült növelnetek az oldal látogatottságát!
Namaste!
És persze: sok szerencsét!
DAILYRETRO PROJECT: OFFICIALLY ENDED.
