2015. január 21., szerda

A vég kezdete - avagy a kezdet vége...

Nos - lassan négy éve lesz annak, hogy véget ért egy nem egészen átlagos történet. Azaz véget vetettem neki, mert úgy éreztem, már nem bírom szuflával, hangulattal és kreativitással. Tehát: mindenfajta magyarázat nélkül félbehagytam a blog vezetését, amit egyébként előtte szinte életem főműveként dédelgettem, fejlesztgettem minden fölös erőm és energiám bevetésével... 

Mind a mai napig érthetetlen számomra, hogy szerethettem ki ilyen gyorsan a dologból, hiszen a dailyretro egy őrületes korszakot jelentett a fejlődéstörténetemben. Egy sajátos rácsodálkozást a világra - és arra, hogy régen is voltak cool cuccok. Mi több, nem egyszer előfordult, hogy lényegesen coolabbak voltak, mint a maiak... 

Sőt!

...

Úristen, mennyire feldobott egy általam eladdig ismeretlen francia progrock banda felfedezése vagy egy Szomaházy-írás publikálása - nem is beszélve az Aum Shirinkio japán vallási őrület durván beteg rajzfilmjeiről, vagy korabeli nagy szerelmem, Debbie Gibson életművének felfedezéséről. 

Azt meg már csak mellesleg tenném hozzá, hogy saját youtube csatornát hoztam össze a projectnek, aminek állandó életben tartásához magamat egyáltalán nem kímélve szedtem össze a ritkaságokat, digitalizálatlan különlegességeket és gyűjtöttem össze tök ismeretlen letöltőoldalak tök elérhetetlen és/vagy ismeretlen anyagait. 

Egy szóval: eléggé rámozdultam a témára...

Nem csoda tehát, ha az a kb. 8 hónap, amíg mindez zajlott elképesztően intenzív és őrülten sok munkával telt - de cserébe nyertem egy öntörvényű és nagyon szabadszellemű inner world-öt, ahol kiélhettem a legkülönbözőbb... izé, mindegy is... 

A lényeg az, hogy marhára elszállt ötlet volt azt gondolni, hogy akármeddig folytathatom mindezt úgy, hogy napi átlagban kb. három-négy órát töltök pepecseléssel egy-egy nem is túl rövid bejegyzés felett (plusz anyaggyűjtés). Ráadásul pechemre maximalista voltam - szóval jóval többet foglalkoztam egy-egy anyaggal, mint kellett volna. Mindig mindenről mindent meg akartam írni - és lássuk be, az ilyesmi eleve lehetetlen. 

Pláne elírások, egyeztetési hibák és ostobább megfogalmazások nélkül (mert ugyebár lektorom nem nagyon volt)...

A fő tanulsága az egésznek tehát az lett, hogy amibe belekezdtem, az egy igen nehéz műfaj, és időt kell szánni rá!

...

A Dailyretro szerelem volt, első látásra. 

Szerelem az alkotás és a zavartalan publikálás lehetőségével, a blog műfajával, a blogspot kényelmes és kifejezetten esztétikusra formázott kezelőfelületével. Szerelem a 10's-el, meg a 20's-el, illetve az 30's-el... Meg az összes többi múlhatatlanul szórakoztató évtizeddel... 

De leginkább és legteljesebb mértékben a nyolcvanas évekkel. 

Amikor csak lehetett, kerestem az alkalmat, hogy erről a rendkívüli időszakról írhassak - zenéről, filmekről, és általában nagyon sok mindenről, ami akkortájt született/történt/létrejött, én pedig múlhatatlan és csillapíthatatlan érdeklődésem révén rávetettem magam. 

Ez a dekád olyan szinten megragadta a figyelmemet akkoriban, hogy már elkezdtem tervezgetni: isten neki, én bizony csinálok egy külön oldalt neki - de a dologból nem lett semmi. 

Mostanáig. 

Három és fél évvel a dailyretro-project lezárulása után ugyanis egy másik dossziét nyitok, újra felfújom magam, beizzítom a billentyűket és életemet újfent a retro-centrikusság szolgálatába állítom. 

Csak éppen: 

1. Mostantól csakis a nyolcvanas évekébe. 
2. Jóval csekélyebb elánnal kezelem a témát, és határozottan lazábbra veszem a figurát. 
3. Végleg, és most már hivatalosan is lezárom ezt az oldalt és teljesen tiszta lapot kezdek a


címen.

...

Nos, még egyszer köszönöm minden kedves olvasómnak a látogatást, s pláne, ha bele is néztek a posztokba! És persze azt is, hogy, mióta nem kezelem, kb. négyszeresére sikerült növelnetek az oldal látogatottságát!

Namaste! 

És persze: sok szerencsét! 


DAILYRETRO PROJECT: OFFICIALLY ENDED. 

2011. május 24., kedd

Május 24. - It's cool to be clear 1. - The 7 Up, the Pacman and Bette Davis eyes

Témakör: Reklám
Idő: 1981-1982
Stílus: Colourful
Fíling: "The difference is clear..."


Leírás:

Na most akkor legildomosb volna a címmel kezdenünk. 

Először is: az "It's cool, to be clear" a 7 Up nevű üdítőital 80-as és 90-es évek fordulóján realizálódó nagy reklámkampányának jelmondata volt, és, hát így jobban belegondolva, többféleképpen is értelmezhető, hiszen, a "túlságosan klassz ahhoz, hogy tiszta legyen" szlogenből a "tiszta" az üdítő minőségére és az egészségre káros adalékanyagaira is vonatkozhat.

De rosszmájú tréfát félretéve nézzük a cím másik részét: a 7 Up adott, mint a ma is ismert, idehaza a drágább árfekvésű üdcsik közé sorolható fresh-drink. A Pacman is adott, mint a nyolcvanas esztendők elejének igen népszerű, ős-játékgépeken zúzott játéka, amelyben egy sárga fej üldöz más fejeket egy nagy labirintusban. És adott a Bette Davis Eyes is, amely ugyanennek az időszaknak volt egyik nagy slágere (mondanom sem kell, hogy mi ebből is kimaradtunk, ahogy amúgy a Pacman-ből is), a már az ötvenes évektől fogva népszerű brit előadóművész, a még ekkor is új lemezekkel (és méghozzá milyen jókkal) jelentkező Kim Carnes slágere (amit számtalanszor újrafeldolgoztak már - pl. Gwyneth Paltrow is énekelte a "Duets" c. filmben):



Nos, és akkor most rakjuk össze a részleteket.

Tehát: a 7-Up 1982-ben Angliában, majd, mivel a dolog elég népszerű lett, kisvártatva az egész világon (erre lesz jó példa a negyedik videónk, amelyben az eredeti dal egy nagyon cool feldolgozása csendül majd fel) beindított egy olyan reklámkampányt, amelyben a zenét a Bette Davis Eyes egy a reklám nem túl összetett üzenetének közvetítésére alkalmas, átdolgozott változata csendült fel (amit, nekem a jellegzetesen rekedtes karakter hiányánál fogva úgy tűnik, nem KC énekelt fel). Az említett advert-ek között pedig van egy igazi kakukktojás - amely nem csak 7 Up, de Pacman reklám is egyben - s ami számomra érdekes, ugyanez a muzsika szól azalatt is. 

Nos, tessék felkészülni valami nagyon színesre, nagyon esztétikusra (szinte túlságosan is esztétikusra) és valami nagyon nyolcvanas évekbéli hangulatúra, de ezúttal ne new wawe-, underground-, teen pop- vagy Falco-fílingre tessék gondolni, hanem valami olyasmire, amilyet még az életben nem láttatok.

(Ja, és persze nem lennék önmagam, hogy ha nem jegyezném meg, hogy az első két reklámban szereplő bubi-frizurás fekete hajú lány mennyire hot - és, hogy az a köpet milyen látványosan repül el 0:09-nél a kép előterében -lol)... 

2011. május 23., hétfő

Május 23. - 80's + 90's + The Whole World + reklámok + üdítőital-hirdetések





Témakör: Hétindító
Idő: 80's and early 90's 


Na, most megint itt a nagyot nézés ideje.

Mert megint olyan témát választottam, hogy nem is képzeltem volna, hogy ilyesmiről össze lehet állítani egy hétre való anyagot. És aztán meg jobban belegondoltam, ÉS rájöttem, hogy de, simán és homlokráncolás nélkül meg lehet ezt csinálni - és most meg is fogom. 

Ez a hét ugyanis a 80-as és nagyon korai 90-es évek üdítőital-hirdetéseié. Nem tréfa, csalás, vagy ámítás: tényleg ez az eheti témánk. És ebből, majd meglátjátok, bőségesen kitelik egy hét. És, igen, egyik nagy üdítőitalgyártó sem fizetett nekem egy fityinget se, hogy reklámozzam őket ilyesmivel (sőt, néhol még sértegetni is fogom őket :D )  - még a Pepsi se, amelynek egy 1981-es hazai hirdetése az eheti fejlécképünk is egyben...


2011. május 22., vasárnap

Május 22. - The Top 10 hottest blondies of the 80's - 9. Mandy Smith

Témakör: Best of
Idő: 80's 
Stílus: She was one of the cutest cuties of the late 80's
Fíling:"I need to know, do you feel the same way?"



Leírás:


Nos, hölgyek és urak - de főleg urak, hiszen, ha nem csalódom, eddig is többnyire férfiak olvasták ezt a szokásos vasárnapi írásomat - így a vége felé közeledve most már leránthatok néhány leplet. A célegyenesben vagyunk, tehát nem baj, hogy ha tisztázunk néhány dolgot...

Diane Keaton, Jodie Foster, Kim Carnes illetve Debbi Harrison nem lesznek rajta a listán - ez azért van, mert nekik mind más évtized jelentette az aranykorukat, plusz Diane Keaton csak hozzávetőlegesen szőke. Kim Basinger sem lesz vagy Bridget Fonda, mert szerintem ők sokkal inkább a kilencvenes évek ikonjai, mint a nyolcvanasoké. Madonna szénfekete hajú, hiába minden szőkítés (amit már a nyolcvanas években is bevállalt időnként), Kylie Minouge pedig, bármilyen édes és imádni-való is, bizony vörös, így aztán ők sem lesznek szereplői a listának. 

A listának, amelyről ennek ellenére lemaradt pár név, akikkel kapcsolatban úgy érzem, legalább annyira ikonikus blondie-jai voltak az időszaknak, mint az itt felsoroltak, csak éppen nem fértek rá... 

A legközelebb róluk is szó lesz, no meg az utolsó, 10. szöszinkről, akiről talán már sejtik páran, akik rendszeresen olvassák a blogot, hogy kiről is van szó valójában (a neve a mai posztban is szerepelni fog, anyway)...

De a poént még ne lőjük le - inkább vessünk pár pillantást Mandy Smith-re aki ma következik soron...

Nos: íme, megint egy csinos szereplő a nyolcvanas évek c. szuperprodukcióból, akit tuti, hogy senki nem ismer idehaza. 

Hogy is ismernék, hiszen nálunk egyetlen lemeze sem jelent meg, egyetlen számát sem játszotta a poptarisznya, márpedig amit nem játszott annak idején ez az oly népszerű rádióműsor, úgy vettem észre, mintha ki lenne törölve a nyolcvanas évekkel kapcsolatos hazai köztudatból...

Szomorú, hogy nagyon sok cool előadó van köztük (ezúton is küldeném szemráncolásomat B. Tóth Lacinak, a műsor főszerkesztőjének)... 

Szerintem Mandy Smith is közülük való - szerintem Mandy Smith cool, mi több cute - aminél nagyobb tiszteladás nem létezik egy hölgy irányába részemről...  

Jó, azt aláírom, hogy MS szépségén túl nem sokban emelkedett ki az évtized nagy egyéniségei közül - nem ő írta a dalait, nem ő találta ki a saját imidzsét, mi több, nem is menedzselték olyan szinten, mint Debbie Gibson-t, Kylie Minough-ot vagy Samantha Fox-ot, plusz azt kell, hogy mondjam, nem is használta olyan ügyesen a női eszköztárat, mint Stacey Smith vagy Pattsy Kensit.

Akkor hát mit keres itt voltaképpen?

Nos, ő ismét egy olyan név a listán, ami egy kötelező versenyzőt takar. Ilyesféle volt ugye (a kakukktojás) Catherine Oxenberg a múlt héten: Mandy a "kötelező" cute girl, aki se többet, se kevesebbet nem tud, mint, hogy egyszerűen cute - de abban viszont őstehetség...

Amanda Louis Smith, aki tizenhat évesen robbant be - ő is az 1970-es év szülötte, mint  Debbie Gibson (micsoda évjárat, OMG!) - a brit pop-életbe bájos, spontán jelenségként, s nem mellesleg figyelemreméltó, extra-vékony alkatával...

"Somebody ate her with a hamburger, please!" - írta egy tréfás kedvű kommentelő az egyik videója alá a youtube-on. Rosszul tette, ugyanis Mandy nem volt anorexiás, nem voltak étkezési problémái - egyszerűen ilyen soványnak született.

Nem véletlen, hog az, hogy ilyen sovány volt, neki tökéletesen állt. 

Mint ahogy általában minden - ezért tűnhet úgy, hogy ő nagyon is értette a dolgát. Pedig aki átlát az álcáján, ami tegyük hozzá, nem nehéz, csak egy bájos, kedves, egyszerű bakfist vehet észre mögötte. Egy fiatal csitrit, aki szerencsés csillagzat alatt született és jókor volt jó helyen amikor a megfelelő erényeket osztogatták...

So these are all informations, you have to know about Mandy Smith... 








2011. május 21., szombat

Május 21. - Találkozás az Elbánál

Témakör: Film
Idő: 1949
Stílus: Bizarrmód allegorikus, furcsa szovjet propaganda-mozi 
Fíling: Béketáborbeli... 


Leírás:


Láthattunk már elbeszéléseket a nagy Lenin elvtárs életéből, ismerkedhettünk egy sikerfilmnek szánt magyar-szovjet koprodukciós alkotás történetével és mindjárt két többé-kevésbé apolitikus gyerekfilmet is prezentáltunk - mindezt az átpolitizált Szovjetunióból - de még valami nagyon hiányzik az eheti merítésből, ami viszont nagyon is jellemző műfaj volt az időszakban...

Mi volna ez?

Nos, csak a lényeg - hiszen, be kell, hogy valljuk, ezidáig csak a kuriozitásokkal foglalkoztunk ahhoz képest ami ma jön...

Az időszak szovjet filmtermésének nagy részét ugyanis egyetlen műfaj kebelezte be: a háborús propagandafilmek, s ma pontosan egy ilyen alkotás következ. 

Háborús propagandafilm, mondtam - méghozzá második világháborús. Míg nyugaton többnyire már rég nem foglalkoztak ezzel a témával, hisz örültek, hogy végre elfelejthetik, s a nagy stúdiók leginkább a méregdrága  bibliai témájú filmeposzok gyártásába öltek mérhetetlen pénzeket (ezek mellett pedig többnyire kis költségvetésű vígjátékokat, illetve néha-néha egy-két film noir-t vagy művészfilmet gyártottak), aközben a Szovjetunióban Sztálin elvtárs, majd utódai, mást sem csináltak, csak propagandamozikat gyártottak. 

Na jó, főleg Sztálin idején volt ez nagyon kedvelt műfaj - később kicsit háttérbe szorult, s hál' Istennek átadta helyét egy mindenképpen változatosabb filmtermésnek. Ebben az időben már a háborús filmek is mind igényesebbek lettek - gyakran jelentékeny művészi erényekkel is rendelkező alkotásokról beszélünk most, amelyek közül az egyértelműen legkiválóbb Grigorij Csuhraj Ballada a katonáról c.mozija . 

Nos mai filmünk egyértelműen semmilyen tekintetben nem rendelkezik ilyen paraméterekkel. A "Találkozás az Elbánál" c. 1949-es szovjet opusz tematikájának belövéséhez nem kell túlzottan magasrendű történelmi ismeretekkel rendelkeznie a második világháború történetében jártas nézőnek, hiszen a szovjet és az amerikai hadsereg keleti, illetve nyugati irányból érkezve a németországi Elba folyónál találkozott össze először...

A barátkozásról, az Marlboro-t és órát csereberélő amcsi és ruszki vitézekről készült felvételek annak idején bejárták a világsajtót és mint a szövetségesi bajtársiasság szép példáit szerepeltették ezeket hetekig a lapok hasábjain. 

Aztán a képek bekerültek a történelemkönyvekbe és az emberek valahogy elfeledkeztek róluk. Túlléptek rajtuk Főleg, miután kezdett mind hűvösebb, majd mind inkább szembehelyezkedő lenni a viszony az USA és a Szovjetunió között. 

1949-re már egyértelművé vált a helyzet: Churchill megtartotta híres fultoni beszédét, amelyben bírálta a szovjet külpolitika tevékenységét, Eisenhower már több élesen SZU-ellenes megnyilatkozással is büszkélkedhetett, s kisvártatva megkezdődik McCarthy szenátor hajtóvadászata a kummunista-gyanúsnak ítélt személyek ellen, Sztálin pedig kinyilvánította, hogy "ők a béketábor, az USA meg bekaphatja" (természetesen ilyet nem mondott, de biztosan gondolt még cifrábbakat is)... 


A béketábor kifejezés - szokjuk, ha nem ismernénk, mert évtizedekig használták nálunk is - természetesen azt jelentette, hogy a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok mindent megtesznek a világbéke építéséért, ők mossák kezeiket, ha az USA vezetése ezzel szemben éppen a békétlenséget gerjeszti a világban. Ez valójában persze nem volt igaz, hiszen a Szovjetunió legalább annyit, ha bizonyos esetekben nem többet tett a két nagyhatalom viszonyának megrontásáért, mint a gaz amerikai imperialista világbirodalom... 

A béketábor országai természetesen igen hamar megkapták a szájukba az először természetesen az SZKP illetékes szervei által megcsócsált háborús történelem-képet, s akár kérték, akár nem, muszáj volt elfogadniuk, mert kajálták avagy sem, nem kaptak mást - se Marshall segélyt, se Truman urat fehér lovon, hogy egy nagyon idevágó klasszikusból idézzek

Az etetés leghatékonyabb eszközei természetesen a filmek voltak. Ezekkel sok mindent el lehetett érni. Sőt, ezekkel jóformán mindent el lehetett érni, ami az SZKP erre vonatkozó rövid távú céljai közé tartozott. Például azt is el lehetett adni, hogy mi vagyunk a béketábor és, hogy majd megszakad a szívünk, hogy Amerika nem akar hozzánk tartozni...

Pontosan ilyen emocionális reakciókra számít legalábbis mai filmünk, amelynek fő jellegzetességeire a tovább mögött kívánunk kicsit jobban rámutatni... 

2011. május 20., péntek

Május 20. - Maximka, avagy zulu nép kis fekete gyermeke menni orosz cári flottahajó

Témakör: Film
Idő: 1952
Stílus: шоколад Максимка 
Fíling: Úgy hangzik, mint a legjújabb Sascha Baron Cohen karakter neve? Pedig nem az!



Leírás:

Maximkát Vlagyimir Braun rendező agya szülte és álmodta meg még az ötvenes évek elejének Szovjetuniójában s csak a szerencsés körülményeknek köszönhetően lett belőle film 1952-ben. A mozi - nem ismeretlen jelenség az 1950-es évektől kezdve Szovjetoroszország filmgyártásában - a cári Oroszhon mérsékelten idealizált kulisszái között játszódik. Ez a korábbi elképesztő mértékben sötét II. és III. Sándor és II. Miklós korabeli díszletek szénfekete tónusán jelentősen enyhített. Az egy amerikai rabszolgaszállító-hajóról egy cári flottagőzösre átszökött kölyök - aki mellesleg szerecseny (sic!) is és ez itt a lényeg - históriája ugyanis ebben már nem propagandafilm. 

A sztori nagyjából az 1870-es és 1900-as évtized között játszódhat valamikor - ezt az egyenruhák és a technika színvonala alapján következtettem ki, ugyanis a filmben, amely műfaját tekintve alapvetően mégiscsak a gyermek-ifjúsági kategóriába sorolható, semmilyen politikai utalás nincsen. A fehérruhás cári admiralitás tisztjei itt nem elnyomó férgek, nem a Patyomkin páncélos matrózokat éheztető brutális gazemberei, akik a történelemben sosem látott mértékben élnek vissza a hatalmukkal (amiben, mint tudjuk, minden propagandaíz ellenére is akadt igazság).

Tíz évvel azelőtt talán még elképzelhetetlen lett volna ez a furcsa történet, de a hidegháború nem csak a fegyverkezés tekintetében hatott a szovjet versenyszellemre: nekik is fenemód fontos lett, hogy Hollywood-ot lepipálva minél blockbuster-ízűbb gyermekfilmekkel kápráztassák el apróságokból álló közönségüket. A Csuk és Gek még nem volt része ennek a törekvésnek, de a Maximka már egyértelműen ilyen célokkal - is - készült. 

Szerencsére mindez nem nyomta rá a bélyegét a végeredményre, mert a film meglehetősen jó lett. Mármint gyerekfilmes mércével mérve. Engem már túlzottan nagy mértékben nem kötött le, át is pörgettem gyorsan, de az kétségtelen, hogy megvan az a varázsa, ami nélkül nem gyerekfilm egy gyerekfilm. 

A többek között Indiában és Mexikóban játszódó jelenetekben is bővelkedő fordulatos Maximka sok mindent elhihetnek még a hiszékenyebb felnőttek is - tán még azt is, hogy a matrózok és a tisztjeik együtt keresik a film története során ismét elrabolt Maximkát, és ugyanúgy örülnek megtalálásnak is. :D

Nem véletlenül lett oly nagy siker, hogy még ma is lehet belőle politikai viccet csinálni, s hogy Magyarországon még a korabeli filmhíradóban is beszámoltak róla.  A tovább mögött olvasható a tudósítás szövege (sajnos nagy bánatomra az ominózus felvételt nem sikerült megtalálnom).

2011. május 19., csütörtök

Május 19. - Alba Regia

Témakör: Film
Idő: 1960-1961
Stílus: Sokat akar a szarka...
Fíling: ...de nem bírja a farka...




Leírás:

"Önkéntelenül is eszébe jut az embernek a 30-as évek végéről az amerikaiak Garbo-filmje, a "Ninocska", amely az öntudatos szovjet nőt azzal rágalmazta, hogy valamiféle látszat-aszkétának állította be, akiről a "párizsi nagy élet" bűvöletében lehullanak a magára erőltetett külsőségek. Szamoljova alakítása az Alba Regiában ennek a hamis tételnek egyenes cáfolata, legszebb jelenetei éppen azok, amelyekben kibomlik nőiessége és kiderül, hogy önfegyelme, tartása nem aszkéta póz, hanem egy tudatos ember belső diszciplinája, amely társadalmi helyzetének felismeréséből, az önként és mély meggyőződésből vállalt harcból következik." - Olvashatjuk a Filmvilág folyóirat (a magyar Cahiers du Cinema?) 1961. április 1-i számának cikkében, amely az Alba Regia c. szovjet-magyar koprodukciós filmről íródott, Rényi Péter tolla által. 

Aki elolvassa a cikket, és eltekint annak jellegzetesen vulgármarxista lózungjaitól, majd utánanéz egy kicsit a mozi nemzetközi fogadtatásának, bizonyára az a benyomása támadhat, hogy ezt a filmet érdemes megnézni, hiszen oly sokan nyilatkoztak oly elismerően róla - az imdb-n egyébként 7.6-os szavazatot kapott összesen hat embertől (gyaníthatóan nosztalgia-bolond kisnyugdíjasoktól). 

De azért, mielőtt nagyon megörülnénk, hogy ismét kivételes műremekkel van dolgunk, le kell lohasszam kicsit a hirtelen feltámadt lelkesedést: a Szemes Mihály rendezésében, Tatjána Szamojlova szovjet színművésznő főszereplésével (akit előszeretettel neveznek a szovjet Audrey Hapburn-nek is), az egyébként méltán világhírű Szállnak a darvak legendás adaptációjában lett világhírűvé;  készült Alba Regia annyira nem jó film, mint amennyire hájpolták a saját idejében. 

Ha valaki a korabeli filmes folyóiratokat, vagyis a Filmvilág, a Filmklutúra és a Film - Színház - Muzsika, vonatkozó számait lapozgatja, feltűnő lehet számára, hogy a magyar mozikban való feltűnése idején, azaz 1961. áprilisában többször, többen, több aspektusból is vizsgálták a filmet, ami már eleve csak különleges státuszú filmeknek járt ki a berendezkedő, majd konszolidálódó Kádár-korszak ezen éveiben. 

Aztán még feltűnőbb lehet, hogy 1961 és 1963. között, sőt, még később is, az említett, sőt, más periodikákban is, rendszeresen előkerült az Alba Regia, mint példa, mint kályha, amitől el kellene indulni a magyar filmeseknek, ahelyett, hogy olyan értelmetlen művészi kísérletezésekbe fognának, mint Makk Károly "Ház a sziklák alatt"-ja (amely a korszak egyik legkiválóbb magyar filmje volt - ezzel szemben a korabeli filmsajtó súlyos bűne, hogy, ha egyáltalán szó esett róla, ott rúgtak bele, ahol csak érték) vagy Gaál István Sodrásban c. alkotása (ami a hatvanas évek egyik legfontosabb magyar filmje)...

Na, bezzeg az Alba Regia... - legyintettek eme rendkívül jelentős alkotások láttán a kor filmes ítészei és tovább rótták, immár nem versenyt-nyaló Rákosi-korabeli, csak nyugodt, kényelmes, ráérősen kispolgárias Kádár-kori tempóban, de mégiscsak rendszerhűségüket bizonyítani kívánó soraikat. 

Bízván abban, hogy felcsigáztam a nyájas olvasó érdeklődését, a tovább mögött folytatom, prezentálván, hogy mit is gondolok erről a szerintem igen csak halovány kis filmről...