2011. május 24., kedd

Május 24. - It's cool to be clear 1. - The 7 Up, the Pacman and Bette Davis eyes

Témakör: Reklám
Idő: 1981-1982
Stílus: Colourful
Fíling: "The difference is clear..."


Leírás:

Na most akkor legildomosb volna a címmel kezdenünk. 

Először is: az "It's cool, to be clear" a 7 Up nevű üdítőital 80-as és 90-es évek fordulóján realizálódó nagy reklámkampányának jelmondata volt, és, hát így jobban belegondolva, többféleképpen is értelmezhető, hiszen, a "túlságosan klassz ahhoz, hogy tiszta legyen" szlogenből a "tiszta" az üdítő minőségére és az egészségre káros adalékanyagaira is vonatkozhat.

De rosszmájú tréfát félretéve nézzük a cím másik részét: a 7 Up adott, mint a ma is ismert, idehaza a drágább árfekvésű üdcsik közé sorolható fresh-drink. A Pacman is adott, mint a nyolcvanas esztendők elejének igen népszerű, ős-játékgépeken zúzott játéka, amelyben egy sárga fej üldöz más fejeket egy nagy labirintusban. És adott a Bette Davis Eyes is, amely ugyanennek az időszaknak volt egyik nagy slágere (mondanom sem kell, hogy mi ebből is kimaradtunk, ahogy amúgy a Pacman-ből is), a már az ötvenes évektől fogva népszerű brit előadóművész, a még ekkor is új lemezekkel (és méghozzá milyen jókkal) jelentkező Kim Carnes slágere (amit számtalanszor újrafeldolgoztak már - pl. Gwyneth Paltrow is énekelte a "Duets" c. filmben):



Nos, és akkor most rakjuk össze a részleteket.

Tehát: a 7-Up 1982-ben Angliában, majd, mivel a dolog elég népszerű lett, kisvártatva az egész világon (erre lesz jó példa a negyedik videónk, amelyben az eredeti dal egy nagyon cool feldolgozása csendül majd fel) beindított egy olyan reklámkampányt, amelyben a zenét a Bette Davis Eyes egy a reklám nem túl összetett üzenetének közvetítésére alkalmas, átdolgozott változata csendült fel (amit, nekem a jellegzetesen rekedtes karakter hiányánál fogva úgy tűnik, nem KC énekelt fel). Az említett advert-ek között pedig van egy igazi kakukktojás - amely nem csak 7 Up, de Pacman reklám is egyben - s ami számomra érdekes, ugyanez a muzsika szól azalatt is. 

Nos, tessék felkészülni valami nagyon színesre, nagyon esztétikusra (szinte túlságosan is esztétikusra) és valami nagyon nyolcvanas évekbéli hangulatúra, de ezúttal ne new wawe-, underground-, teen pop- vagy Falco-fílingre tessék gondolni, hanem valami olyasmire, amilyet még az életben nem láttatok.

(Ja, és persze nem lennék önmagam, hogy ha nem jegyezném meg, hogy az első két reklámban szereplő bubi-frizurás fekete hajú lány mennyire hot - és, hogy az a köpet milyen látványosan repül el 0:09-nél a kép előterében -lol)... 

2011. május 23., hétfő

Május 23. - 80's + 90's + The Whole World + reklámok + üdítőital-hirdetések





Témakör: Hétindító
Idő: 80's and early 90's 


Na, most megint itt a nagyot nézés ideje.

Mert megint olyan témát választottam, hogy nem is képzeltem volna, hogy ilyesmiről össze lehet állítani egy hétre való anyagot. És aztán meg jobban belegondoltam, ÉS rájöttem, hogy de, simán és homlokráncolás nélkül meg lehet ezt csinálni - és most meg is fogom. 

Ez a hét ugyanis a 80-as és nagyon korai 90-es évek üdítőital-hirdetéseié. Nem tréfa, csalás, vagy ámítás: tényleg ez az eheti témánk. És ebből, majd meglátjátok, bőségesen kitelik egy hét. És, igen, egyik nagy üdítőitalgyártó sem fizetett nekem egy fityinget se, hogy reklámozzam őket ilyesmivel (sőt, néhol még sértegetni is fogom őket :D )  - még a Pepsi se, amelynek egy 1981-es hazai hirdetése az eheti fejlécképünk is egyben...


2011. május 22., vasárnap

Május 22. - The Top 10 hottest blondies of the 80's - 9. Mandy Smith

Témakör: Best of
Idő: 80's 
Stílus: She was one of the cutest cuties of the late 80's
Fíling:"I need to know, do you feel the same way?"



Leírás:


Nos, hölgyek és urak - de főleg urak, hiszen, ha nem csalódom, eddig is többnyire férfiak olvasták ezt a szokásos vasárnapi írásomat - így a vége felé közeledve most már leránthatok néhány leplet. A célegyenesben vagyunk, tehát nem baj, hogy ha tisztázunk néhány dolgot...

Diane Keaton, Jodie Foster, Kim Carnes illetve Debbi Harrison nem lesznek rajta a listán - ez azért van, mert nekik mind más évtized jelentette az aranykorukat, plusz Diane Keaton csak hozzávetőlegesen szőke. Kim Basinger sem lesz vagy Bridget Fonda, mert szerintem ők sokkal inkább a kilencvenes évek ikonjai, mint a nyolcvanasoké. Madonna szénfekete hajú, hiába minden szőkítés (amit már a nyolcvanas években is bevállalt időnként), Kylie Minouge pedig, bármilyen édes és imádni-való is, bizony vörös, így aztán ők sem lesznek szereplői a listának. 

A listának, amelyről ennek ellenére lemaradt pár név, akikkel kapcsolatban úgy érzem, legalább annyira ikonikus blondie-jai voltak az időszaknak, mint az itt felsoroltak, csak éppen nem fértek rá... 

A legközelebb róluk is szó lesz, no meg az utolsó, 10. szöszinkről, akiről talán már sejtik páran, akik rendszeresen olvassák a blogot, hogy kiről is van szó valójában (a neve a mai posztban is szerepelni fog, anyway)...

De a poént még ne lőjük le - inkább vessünk pár pillantást Mandy Smith-re aki ma következik soron...

Nos: íme, megint egy csinos szereplő a nyolcvanas évek c. szuperprodukcióból, akit tuti, hogy senki nem ismer idehaza. 

Hogy is ismernék, hiszen nálunk egyetlen lemeze sem jelent meg, egyetlen számát sem játszotta a poptarisznya, márpedig amit nem játszott annak idején ez az oly népszerű rádióműsor, úgy vettem észre, mintha ki lenne törölve a nyolcvanas évekkel kapcsolatos hazai köztudatból...

Szomorú, hogy nagyon sok cool előadó van köztük (ezúton is küldeném szemráncolásomat B. Tóth Lacinak, a műsor főszerkesztőjének)... 

Szerintem Mandy Smith is közülük való - szerintem Mandy Smith cool, mi több cute - aminél nagyobb tiszteladás nem létezik egy hölgy irányába részemről...  

Jó, azt aláírom, hogy MS szépségén túl nem sokban emelkedett ki az évtized nagy egyéniségei közül - nem ő írta a dalait, nem ő találta ki a saját imidzsét, mi több, nem is menedzselték olyan szinten, mint Debbie Gibson-t, Kylie Minough-ot vagy Samantha Fox-ot, plusz azt kell, hogy mondjam, nem is használta olyan ügyesen a női eszköztárat, mint Stacey Smith vagy Pattsy Kensit.

Akkor hát mit keres itt voltaképpen?

Nos, ő ismét egy olyan név a listán, ami egy kötelező versenyzőt takar. Ilyesféle volt ugye (a kakukktojás) Catherine Oxenberg a múlt héten: Mandy a "kötelező" cute girl, aki se többet, se kevesebbet nem tud, mint, hogy egyszerűen cute - de abban viszont őstehetség...

Amanda Louis Smith, aki tizenhat évesen robbant be - ő is az 1970-es év szülötte, mint  Debbie Gibson (micsoda évjárat, OMG!) - a brit pop-életbe bájos, spontán jelenségként, s nem mellesleg figyelemreméltó, extra-vékony alkatával...

"Somebody ate her with a hamburger, please!" - írta egy tréfás kedvű kommentelő az egyik videója alá a youtube-on. Rosszul tette, ugyanis Mandy nem volt anorexiás, nem voltak étkezési problémái - egyszerűen ilyen soványnak született.

Nem véletlen, hog az, hogy ilyen sovány volt, neki tökéletesen állt. 

Mint ahogy általában minden - ezért tűnhet úgy, hogy ő nagyon is értette a dolgát. Pedig aki átlát az álcáján, ami tegyük hozzá, nem nehéz, csak egy bájos, kedves, egyszerű bakfist vehet észre mögötte. Egy fiatal csitrit, aki szerencsés csillagzat alatt született és jókor volt jó helyen amikor a megfelelő erényeket osztogatták...

So these are all informations, you have to know about Mandy Smith... 








2011. május 21., szombat

Május 21. - Találkozás az Elbánál

Témakör: Film
Idő: 1949
Stílus: Bizarrmód allegorikus, furcsa szovjet propaganda-mozi 
Fíling: Béketáborbeli... 


Leírás:


Láthattunk már elbeszéléseket a nagy Lenin elvtárs életéből, ismerkedhettünk egy sikerfilmnek szánt magyar-szovjet koprodukciós alkotás történetével és mindjárt két többé-kevésbé apolitikus gyerekfilmet is prezentáltunk - mindezt az átpolitizált Szovjetunióból - de még valami nagyon hiányzik az eheti merítésből, ami viszont nagyon is jellemző műfaj volt az időszakban...

Mi volna ez?

Nos, csak a lényeg - hiszen, be kell, hogy valljuk, ezidáig csak a kuriozitásokkal foglalkoztunk ahhoz képest ami ma jön...

Az időszak szovjet filmtermésének nagy részét ugyanis egyetlen műfaj kebelezte be: a háborús propagandafilmek, s ma pontosan egy ilyen alkotás következ. 

Háborús propagandafilm, mondtam - méghozzá második világháborús. Míg nyugaton többnyire már rég nem foglalkoztak ezzel a témával, hisz örültek, hogy végre elfelejthetik, s a nagy stúdiók leginkább a méregdrága  bibliai témájú filmeposzok gyártásába öltek mérhetetlen pénzeket (ezek mellett pedig többnyire kis költségvetésű vígjátékokat, illetve néha-néha egy-két film noir-t vagy művészfilmet gyártottak), aközben a Szovjetunióban Sztálin elvtárs, majd utódai, mást sem csináltak, csak propagandamozikat gyártottak. 

Na jó, főleg Sztálin idején volt ez nagyon kedvelt műfaj - később kicsit háttérbe szorult, s hál' Istennek átadta helyét egy mindenképpen változatosabb filmtermésnek. Ebben az időben már a háborús filmek is mind igényesebbek lettek - gyakran jelentékeny művészi erényekkel is rendelkező alkotásokról beszélünk most, amelyek közül az egyértelműen legkiválóbb Grigorij Csuhraj Ballada a katonáról c.mozija . 

Nos mai filmünk egyértelműen semmilyen tekintetben nem rendelkezik ilyen paraméterekkel. A "Találkozás az Elbánál" c. 1949-es szovjet opusz tematikájának belövéséhez nem kell túlzottan magasrendű történelmi ismeretekkel rendelkeznie a második világháború történetében jártas nézőnek, hiszen a szovjet és az amerikai hadsereg keleti, illetve nyugati irányból érkezve a németországi Elba folyónál találkozott össze először...

A barátkozásról, az Marlboro-t és órát csereberélő amcsi és ruszki vitézekről készült felvételek annak idején bejárták a világsajtót és mint a szövetségesi bajtársiasság szép példáit szerepeltették ezeket hetekig a lapok hasábjain. 

Aztán a képek bekerültek a történelemkönyvekbe és az emberek valahogy elfeledkeztek róluk. Túlléptek rajtuk Főleg, miután kezdett mind hűvösebb, majd mind inkább szembehelyezkedő lenni a viszony az USA és a Szovjetunió között. 

1949-re már egyértelművé vált a helyzet: Churchill megtartotta híres fultoni beszédét, amelyben bírálta a szovjet külpolitika tevékenységét, Eisenhower már több élesen SZU-ellenes megnyilatkozással is büszkélkedhetett, s kisvártatva megkezdődik McCarthy szenátor hajtóvadászata a kummunista-gyanúsnak ítélt személyek ellen, Sztálin pedig kinyilvánította, hogy "ők a béketábor, az USA meg bekaphatja" (természetesen ilyet nem mondott, de biztosan gondolt még cifrábbakat is)... 


A béketábor kifejezés - szokjuk, ha nem ismernénk, mert évtizedekig használták nálunk is - természetesen azt jelentette, hogy a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok mindent megtesznek a világbéke építéséért, ők mossák kezeiket, ha az USA vezetése ezzel szemben éppen a békétlenséget gerjeszti a világban. Ez valójában persze nem volt igaz, hiszen a Szovjetunió legalább annyit, ha bizonyos esetekben nem többet tett a két nagyhatalom viszonyának megrontásáért, mint a gaz amerikai imperialista világbirodalom... 

A béketábor országai természetesen igen hamar megkapták a szájukba az először természetesen az SZKP illetékes szervei által megcsócsált háborús történelem-képet, s akár kérték, akár nem, muszáj volt elfogadniuk, mert kajálták avagy sem, nem kaptak mást - se Marshall segélyt, se Truman urat fehér lovon, hogy egy nagyon idevágó klasszikusból idézzek

Az etetés leghatékonyabb eszközei természetesen a filmek voltak. Ezekkel sok mindent el lehetett érni. Sőt, ezekkel jóformán mindent el lehetett érni, ami az SZKP erre vonatkozó rövid távú céljai közé tartozott. Például azt is el lehetett adni, hogy mi vagyunk a béketábor és, hogy majd megszakad a szívünk, hogy Amerika nem akar hozzánk tartozni...

Pontosan ilyen emocionális reakciókra számít legalábbis mai filmünk, amelynek fő jellegzetességeire a tovább mögött kívánunk kicsit jobban rámutatni... 

2011. május 20., péntek

Május 20. - Maximka, avagy zulu nép kis fekete gyermeke menni orosz cári flottahajó

Témakör: Film
Idő: 1952
Stílus: шоколад Максимка 
Fíling: Úgy hangzik, mint a legjújabb Sascha Baron Cohen karakter neve? Pedig nem az!



Leírás:

Maximkát Vlagyimir Braun rendező agya szülte és álmodta meg még az ötvenes évek elejének Szovjetuniójában s csak a szerencsés körülményeknek köszönhetően lett belőle film 1952-ben. A mozi - nem ismeretlen jelenség az 1950-es évektől kezdve Szovjetoroszország filmgyártásában - a cári Oroszhon mérsékelten idealizált kulisszái között játszódik. Ez a korábbi elképesztő mértékben sötét II. és III. Sándor és II. Miklós korabeli díszletek szénfekete tónusán jelentősen enyhített. Az egy amerikai rabszolgaszállító-hajóról egy cári flottagőzösre átszökött kölyök - aki mellesleg szerecseny (sic!) is és ez itt a lényeg - históriája ugyanis ebben már nem propagandafilm. 

A sztori nagyjából az 1870-es és 1900-as évtized között játszódhat valamikor - ezt az egyenruhák és a technika színvonala alapján következtettem ki, ugyanis a filmben, amely műfaját tekintve alapvetően mégiscsak a gyermek-ifjúsági kategóriába sorolható, semmilyen politikai utalás nincsen. A fehérruhás cári admiralitás tisztjei itt nem elnyomó férgek, nem a Patyomkin páncélos matrózokat éheztető brutális gazemberei, akik a történelemben sosem látott mértékben élnek vissza a hatalmukkal (amiben, mint tudjuk, minden propagandaíz ellenére is akadt igazság).

Tíz évvel azelőtt talán még elképzelhetetlen lett volna ez a furcsa történet, de a hidegháború nem csak a fegyverkezés tekintetében hatott a szovjet versenyszellemre: nekik is fenemód fontos lett, hogy Hollywood-ot lepipálva minél blockbuster-ízűbb gyermekfilmekkel kápráztassák el apróságokból álló közönségüket. A Csuk és Gek még nem volt része ennek a törekvésnek, de a Maximka már egyértelműen ilyen célokkal - is - készült. 

Szerencsére mindez nem nyomta rá a bélyegét a végeredményre, mert a film meglehetősen jó lett. Mármint gyerekfilmes mércével mérve. Engem már túlzottan nagy mértékben nem kötött le, át is pörgettem gyorsan, de az kétségtelen, hogy megvan az a varázsa, ami nélkül nem gyerekfilm egy gyerekfilm. 

A többek között Indiában és Mexikóban játszódó jelenetekben is bővelkedő fordulatos Maximka sok mindent elhihetnek még a hiszékenyebb felnőttek is - tán még azt is, hogy a matrózok és a tisztjeik együtt keresik a film története során ismét elrabolt Maximkát, és ugyanúgy örülnek megtalálásnak is. :D

Nem véletlenül lett oly nagy siker, hogy még ma is lehet belőle politikai viccet csinálni, s hogy Magyarországon még a korabeli filmhíradóban is beszámoltak róla.  A tovább mögött olvasható a tudósítás szövege (sajnos nagy bánatomra az ominózus felvételt nem sikerült megtalálnom).

2011. május 19., csütörtök

Május 19. - Alba Regia

Témakör: Film
Idő: 1960-1961
Stílus: Sokat akar a szarka...
Fíling: ...de nem bírja a farka...




Leírás:

"Önkéntelenül is eszébe jut az embernek a 30-as évek végéről az amerikaiak Garbo-filmje, a "Ninocska", amely az öntudatos szovjet nőt azzal rágalmazta, hogy valamiféle látszat-aszkétának állította be, akiről a "párizsi nagy élet" bűvöletében lehullanak a magára erőltetett külsőségek. Szamoljova alakítása az Alba Regiában ennek a hamis tételnek egyenes cáfolata, legszebb jelenetei éppen azok, amelyekben kibomlik nőiessége és kiderül, hogy önfegyelme, tartása nem aszkéta póz, hanem egy tudatos ember belső diszciplinája, amely társadalmi helyzetének felismeréséből, az önként és mély meggyőződésből vállalt harcból következik." - Olvashatjuk a Filmvilág folyóirat (a magyar Cahiers du Cinema?) 1961. április 1-i számának cikkében, amely az Alba Regia c. szovjet-magyar koprodukciós filmről íródott, Rényi Péter tolla által. 

Aki elolvassa a cikket, és eltekint annak jellegzetesen vulgármarxista lózungjaitól, majd utánanéz egy kicsit a mozi nemzetközi fogadtatásának, bizonyára az a benyomása támadhat, hogy ezt a filmet érdemes megnézni, hiszen oly sokan nyilatkoztak oly elismerően róla - az imdb-n egyébként 7.6-os szavazatot kapott összesen hat embertől (gyaníthatóan nosztalgia-bolond kisnyugdíjasoktól). 

De azért, mielőtt nagyon megörülnénk, hogy ismét kivételes műremekkel van dolgunk, le kell lohasszam kicsit a hirtelen feltámadt lelkesedést: a Szemes Mihály rendezésében, Tatjána Szamojlova szovjet színművésznő főszereplésével (akit előszeretettel neveznek a szovjet Audrey Hapburn-nek is), az egyébként méltán világhírű Szállnak a darvak legendás adaptációjában lett világhírűvé;  készült Alba Regia annyira nem jó film, mint amennyire hájpolták a saját idejében. 

Ha valaki a korabeli filmes folyóiratokat, vagyis a Filmvilág, a Filmklutúra és a Film - Színház - Muzsika, vonatkozó számait lapozgatja, feltűnő lehet számára, hogy a magyar mozikban való feltűnése idején, azaz 1961. áprilisában többször, többen, több aspektusból is vizsgálták a filmet, ami már eleve csak különleges státuszú filmeknek járt ki a berendezkedő, majd konszolidálódó Kádár-korszak ezen éveiben. 

Aztán még feltűnőbb lehet, hogy 1961 és 1963. között, sőt, még később is, az említett, sőt, más periodikákban is, rendszeresen előkerült az Alba Regia, mint példa, mint kályha, amitől el kellene indulni a magyar filmeseknek, ahelyett, hogy olyan értelmetlen művészi kísérletezésekbe fognának, mint Makk Károly "Ház a sziklák alatt"-ja (amely a korszak egyik legkiválóbb magyar filmje volt - ezzel szemben a korabeli filmsajtó súlyos bűne, hogy, ha egyáltalán szó esett róla, ott rúgtak bele, ahol csak érték) vagy Gaál István Sodrásban c. alkotása (ami a hatvanas évek egyik legfontosabb magyar filmje)...

Na, bezzeg az Alba Regia... - legyintettek eme rendkívül jelentős alkotások láttán a kor filmes ítészei és tovább rótták, immár nem versenyt-nyaló Rákosi-korabeli, csak nyugodt, kényelmes, ráérősen kispolgárias Kádár-kori tempóban, de mégiscsak rendszerhűségüket bizonyítani kívánó soraikat. 

Bízván abban, hogy felcsigáztam a nyájas olvasó érdeklődését, a tovább mögött folytatom, prezentálván, hogy mit is gondolok erről a szerintem igen csak halovány kis filmről... 

2011. május 18., szerda

Május 18. Elbeszélések Leninről



Témakör: Film
Idő: 1957
Stílus: Az előzetes tervek alapján akár még jó film is lehetett volna...
Fíling: De miért is lett volna az? 



Leírás:

Még nagyban lőtték a "rebellis" Budapestet a szovjet tankok, mikor a messzi Leningrádba (hol máshol is foglalkozhattak volna a témával) gyűlt egy válogatott szovjet tudós-kollektíva, mégpedig a célból hogy megvitassa az 1956. februári, szám szerint XX. számú SZKP kongresszus eredményeit és ennek nyomán részletesen is kidolgozza a hivatalos tudományos szervek állásfoglalását abban a kérdésben, hogy mit is kezdjenek a Lenin elvtárs történelmi szerepével és, hogy hogyan értelmezzék újra Sztálin karakterét a húszas évek Oroszhonbéli és globális koordináta-rendszerében.

Ez azért volt fontos, mert ugye Sztálin elvtárs halála után olyan körök kerültek hatalomra a Szovjetunióban, amelyek az emlegetett korszak általuk károsnak ítélt (persze mi nem volt káros az ő, no meg a boldog emlékezetű Berija elvtársak országlása alatt, mely az emberiség történetének egyik legsötétebb diktatúráját jelentette egyben) attitűdök, események, korjelenségek szelektálására vállalkoztak.

Ezt nevezték el később sztálintalanításnak: s ez az a folyamat, amelyet majd csak Gorbacsovnak és körének tevékenysége tetőz be 30 év múlva, remélhetőleg nagyjából-egészében végleg megszabadítva a világot egy destruktív időszak destruktív politikai örökségének destruktív értelmezéseitől.

De most még 1956-ot írunk, s a Szovjetuniót még egy bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov nevezetű SZKP első titkár vezeti az SZKP KB egybehangzó véleménye szerint elkerülhetetlen beteljesülésre ítélt kommunizmus felé vezető rögös úton, amelyet majd három év múlva, 1959-ben, a párt következő, szám szerint XXI. kongresszusán 1980-ra prognosztizálnak (lol)...

De itt és most nem is ez a lényeg...

A lényeg mindössze annyi, hogy ezek a tudósemberek összejöttek, hogy e felettébb fontos problémákon vitatkozzanak, és, tán nem is meglepő módon: eredményre is jutottak: Lenin nem tehető felelőssé az élete utolsó két évében történt visszaélésekért, hiszen ekkor már Sztálin volt az ország teljhatalmú ura, s e túlhatalma még csak tovább növekedett a későbbiekben, a korábbi visszaélésekért pedig természetesen kizárólag Trockij és a bolsevikok szélsőbal ellenzéke tehető felelőssé.

2011. május 17., kedd

Május 17. - Csuk és Gek nyomában



Témakör: Film
Idő: 1953
Stílus: Nem összekeverendők Csingacsgukkal...
Fíling: Bár mindhárman gyerekkorunk nagy hősei voltak.. :D


Leírás:

 Sokat tűnődtem már azon, hogy hányan lehetünk olyanok, akik Arkagyij Gajdartól hallottuk először azt, hogy Moszkva egy olyan város, mely fölött "éjjel-nappal ragyog a Béke Vörös Csillaga", hogy mennyi napig tart az út a Transzszibériai Expresszen, sőt, hogy egyáltalán mi az a Transzszibériai expressz, hogy a tajga nagyon hideg és nehezen megközelíthető télen, meg, hogy egyáltalán mi az a tagja, s hogy még a mostoha cirkumstanciák ellenére is élnek ott, emberek akik minden energiájukat arra áldozzák, hogy részt vegyenek abban a küzdelemben, melynek során az ember "meghódítja a természetet"...

Az öreg Arkagyij Petrovics Gajdar, aki egyébként író volt, s a szavai hozzánk egy amúgy kiváló műfordító, Szöllőssy Klára magyarításán keresztül jutottak el, tudhatott valamit, mert a kis könyvecske, amelyben mindezekről olvashattunk tőle, olyan népszerű lett az idők folyamán, hogy még manapság is létezik hazai újrakiadása. .

"Csuk és Gek" történetét, vagyis a kötetet, amiről eddig zengedeztünk, az én és az engem megelőző, meg már egy azt is megelőző generáció a "Már tudok olvasni" c. sorozat 1960-as évek végén megjelent köteteiből ismerhette és ismerte is, mert igazság szerint gyorsan utat talált az ember gyerekének szívéhez.

Az eredetileg 1939-ben megjelent könyv főszereplői egy testvérpár - meglepő módon nevük Csuk és Gek - akik anyjukkal a messzi tajga egy távoli zugába utaznak, hogy egy ottani bányatelepen dolgozó apjukat meglátogassák a Karácsony alkalmából, mivel ő nem tud visszatérni hozzájuk Moszkvába, a városba, "mely fölött éjjel-nappal ragyog a béke és szabadság Vörös Csillaga"...

Gajdar, akinek majd egyszer egy másik könyvéről, a "Timur és csapatáról" is fogunk beszélni (pláne a filmről, mely belőle készült), már tizenhét évesen a Vörös Hadsereg tagja lett, s már a húszas évekre az ezredparancsnoki rangra emelkedett (tizenhét évesen, tegyük hozzá!). Háborúban is érte a halál, de már a második világégés idején, egészen pontosan 1941-ben, Ukrajnában, a Voronzyezs körüli hadműveletek során. .

2011. május 16., hétfő

Május 16. - 50's + Szovjetunió + Könyvek és filmek


Témakör: Film
Idő: 50's

Sokfelé jártunk már a világban, bebolyongtunk számtalan tájat, megtekintettünk számtalan világcsodát Kaliforniától Melbourne-ig, és Párizstól Krusovicéig, de még nem tettük lábunkat annak az országnak földjére, mely a föld egyhatodát teszi ki, s nem is olyan régen még nagyobb részt hasított ki belőle.

A Szovjetunióról van szó, kedves barátaim, igen, a Szovejtunióról... 

Amellett, hogy tengernyi sötétséget és feneketlen hülyeséget szabadított a huszadik század emberiségére, azért nem szabad és soha nem is fogjuk elfelejteni, hogy mennyi nagyszerű dolog született mégis, ennek ellenére  (sőt, legtöbbször éppen ebből következően) ebben a szerencsétlen sorsú országban (hiszen a grafitból is csak nagy nyomás hatására lesz gyémánt, ha szabad ilyen giccses hasonlattal élnem eme szikár föld szikár kultúrájával kapcsolatban).
 
Ezekről is szó esik majd ezen a héten, de azért nem feledkezünk meg a propagandáról sem, hiszen mindkettő szerves része volt a Szovjetúnió 1950-es évekbeli életének. Hogyisne beszélhetnénk propagandáról ezekben a sörtét időkben, hiszen ez volt Sztálin elvtárs uralmának utolsó időszaka, a személyi kultusz bőséges áradásának ideje, amely egészen az 1956-os XX. pártkongresszusig erős szorításban tartotta a szovjet kultúrát. 

Persze az utána érkező Málenkov, majd Hruscsov SZKP Első Titkár elvtársak alatt sem volt nagyon sokkal könnyebb, csak némiképp enyhült a helyzet. Igaz, az évtized második felére már feltűntek olyan új tehetségek is a Szovjet kultúrában mint Grigorij Csuhraj, Vaszilij Shuksin vagy Andrej Tarkovszkik, de még hosszú volt az út, amíg véget ért a Szovjetúnió népeinek nagy, kollektív kálváriája.

Lassúak voltak tehát a változások, de hát ez már csak így ment azokban a kőkemény időkben, mikor ilyen vicceknek is volt létjogosultságuk:

"Az SZKP megfelelő Bizottsága ismét, sokadjára hozott szigorító intézkedéseket a szesztilalom ügyében. Egy szép napon "X" elvtárs ezt olvasta az újságban, majd kihajolván ablakán csodálkozva látta, hogy az alatta lakó szomszéd kinn ül az ablakpárkányon és vodkát iszik:
- Hé, bátyuska, nem tudod, hogy a szeszelésért szigorított bűntetés jár, és csak a minimum az, hogy elvisz az NKVD?
Megszóított "Y" elvtárs erre felnézett és azt mondta: Innen?! Ugyan hová?!"

A fejlécképünkben ezúttal Anatolij Shurikin fotográfus az "Agrárproletárok is a Pravdát olvassák" c. képe látható. (A képről jutott eszembe: érdekes, hogy a szovjet propaganda még a legsötétebb sztálini időkben is valahogy valóságszagúbb volt, mint a magyarországi agitprop anyagok 1948 és 1956 között - azt hiszem, ahogy másban is, úgy itt is Rákosi elvtárs kicsit túlbuzgó volt és 200 %-kal túlteljesítette a tervet...)


HÍREK:

Mint bizonyára nektek is feltűnhetett, keletkezett némi restancia a blogunk bejegyzései tekintetében, ugyanis egy nagyjából két napos technikai kimaradás a blogspot rendszerében megakadályozta, hogy újabb posztokat lőjek fel. Az akadály szerencsére már elhárult, így örömmel jelenthetem, hogy az elmaradást pótoltam és büszkén tetkinthetek a jövő elébe, mint az öntudatos munkásember és parasztasszony Vera Muhina híres szobrán, amely a moszkvai Vörös Tér és egyben a MOSZFILM nevű szovjet állami filmvállalat jelképe lett.

2011. május 15., vasárnap

Május 15. - The 10 hottest blondies of the 80's - 8. Catherine Oxenberg

Témakör: Best of
Idő: 80's
Stílus: Kakukktojás...
Fíling: Vagyis inkább különlegesség...



Leírás:

Minden valamirevaló best of listára kell egy olyan kakukktojás, ami valamilyen szempontból nem felel meg a listán szereplő követelményeknek. Ez az a kivétel, tudjátok, ami erősíti a szabályt.

Nálunk most Catherine Oxenberg lesz ez a különleges illető...

Catherine Oxenberg ugyanis annyiszor változtatta már a hajszínét, hogy bajos lenne megmondani, vajon mennyiben tekinthető blondie-nak a szó szoros értelmében. Hogy mégis szerepel ezen a listán, annak az az elsődleges oka, hogy CO-t a közönség szőkén ismerte és kedvelte meg, és, mert természetes hajszíne világos barnás-szőke.

A Dynasty c. sorozatban ugyanis egy abszolút szőke karaktert alakított, s ez nem is történhetett volna másképpen, hiszen karakterét magáról Diana hercegnőről mintázták.

De álljunk meg egy pillanatra...

Először is: mi az a Dynasty?

Nos, remélem olyan fiatalok azért nem vagyunk, hogy ne vágjuk, hogy mi az a Dallas?

Na, ugye!

Szóval volt egy másik sorozat akkoriban az amcsiknál, ami legalább annyira népszerű volt, mint az említett opusz, majd egy idő után még túl is szárnyalta annak nézettségét. A híres sorozat, mint már említettük, a Dynasty volt, s súlycsoportjáról sokat elárul, hogy nálunk a Szív TV nevű csatornán futott a 2000-es évek elején, majd pedig a Story TV-n tűnt fel kicsit később.

Igen, a Dynasty vérbeli szappanopera volt, de az a fajta, amelybe mérhetetlenül sok pénzt öltek. Egy Carrington-vagyonnyit, mondhatni...

Merthogy a Dynasty Ewing-jai a Carrington-ok voltak, s mit ad Isten, ők csakúgy az olajból tollasodtak meg, mint a texasi kollégák. Csakhogy, míg a Dallas egyfajta republikánus-ranchos, "egészséges"  vidéki-amerikai életérzést próbált közvetíteni (az ekkoriban hatalomba lendülő Reagean kormánynak való megfelelési kényszerből ez egy időben nagyon eluralkodott a széria profilján), addig a Dynasty a mérhetetlen gazdagsághoz társuló rongyrázás szimbólumává vált - a dekadens és hanyatló kapitalizmus nagyszabású és csillogó-villogó kulisszái pedig megmozgatták a nyolcvanas évek egyszerű fantáziáit is.

S ha ez még nem lett volna elég, a széria arról is híressé vált, hogy legendás catfight-ok, azaz nők tettlegességig fajuló veszekedései szerepeltek benne - nem véletlen, hogy erről még az American Dad-ben is elsütöttek egy-két poént.

Akárhogyan is van azonban, ebben a sorozatban tűnt fel először a szélesebb közönség számára Amanda Carrington-ként, a család a messzi Londonban élő gyermekeként Catherine Oxenberg, 1984-ben. Az ekkor már nagyon is sikeres széria tette ismertté a nevét az egyébként később olyan remekművekben is feltűnő hölgynek, mint az Acapulco H.E.A.T., amit mi a kilencvenes években Acapulco akciócsoportként ismerhettünk meg...

Szóval, ez a bizonyos Catherine Oxenberg nem mellesleg anyai ágon a jugoszláv királyi család leszármazottja, s rokonságban áll a Romanovokkal, Kent hercegével. illetve még seregnyi ma is létező vagy ex európai uralkodóházzal - és ez nem mese - valóban megfelelő választásnak tűnhetett erre a szerepre, ugyanis mindene a szépsége és a királynői kisugárzása volt.

Nem volt énekesnő (feltűnhetett, hogy az eddigi blondie-aink közül mindenki énekelt vagy együttesben vagy szólóban, így megállapítható, hogy ebben a tekintetben is kakukktojásnak számít az összeállításunkban), s bár színészkedéssel is foglalkozott, ennek dacára nem teljesített kiemelkedően  igazán ezen a téren sem. Igazából semmi nem emelte ki a tömegből, kivéve egyvalami: hogy valóban királynői jelenség volt.

Vibráló, izgalmas nő, aki magára vonta a figyelmet és aki könnyedén válhatott a korszak ikonjává, mert megvolt minden képessége, ami erre predesztinálhatta.

So, she was a perfect blondie of the 80's (not more, but not less), and, I think, it's realy quite enough to be on this list... 


2011. május 14., szombat

Május 14. - Még egyszer Bródy Sándor Fehér könyveiről

Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1914-1916
Stílus: "Bevallom, sohase vágytam még olyan erősen arra, hogy igazán írni tudjak én, és igazán olvasni tudjon ön, olvasó. Mindkettőnk dolga ezútal igen nehéz lesz, mert ami engem illet, a kezemet ezúttal nemcsak a magam képességei vezérlik" (Bródy Sándor)
Fíling: "A fehér könyv úgy úszik át a sötét vizeken, mint a hajó, mely igen becses poggyászát, az irodalmat menti át a túlsó partra." (Lengyel Menyhért)


Leírás:

"Midőn ezt írám", előttem feküszik Bródy Sándor Fehér könyvének egyik  eredeti példánya - az egyetlen, amely birtokomban van ebből a ma már nem könnyen hozzáférhető irodalmi kuriózumból, s sajnos ez sem a legjobb álapotban. A puha fedelű, 150 oldalas kis kötet kemény, de már foszló lapjait épphogy a Szentlélek egyben tartja, nem, hogy a lassan leszakadó gerinc. 

Két nappal ezelőtt már írtam erről a kivételes jelentőségű irodalmi vállalkozásról: Bródy egyszemélyes, azaz egymaga írta, szerkesztette és megjelentette folyóiratáról.

Akkor azonban csak a lap történetének egyik fejezetét mondtam el: 1900-as teljes évfolyamát mutattam be egy eszmefuttatáson, illetve az ez év végén róla íródott, keserű írói vallomáson keresztül. VIszont ennek a történetnek van egy második fejezete is: az 1914-1916-os évfolyamé. 

S ez a fejezet sokkal jelentősebb, mert sokkal magasabb értéket képvisel. 

Először is: 1914-re, az újraindítás évére Bródy már elmúlt ötvenéves, s míg 1900-ban, 37 esztendősen, még a világot megváltani akaró fiatal becsvágyának minden kései maradékával indult neki a munkának, addig ekkor már sokkal bölcsebben és jóval több tapasztalattal kezdett hozzá az újabb, továbbra is egyszemélyes vállalkozásként összeállított köteteknek - igaz, az 1914-es decemberi első újrakiadás bevezetőjében azt írja, célkitűzése nem különbözik az 1900-as első kötet előszavában lefektetett alapelvektől. 

1914-ben Bródy Sándor ötvenegy éves volt. 

Mellékelt fényképén is látható - nem volt ez a legkönnyebb időszak számára. (Még) Magyarország egyik leggazdagabb írója minden nap érezte a vállára nehezedő felelősség terhét. Szavainak, mondatainak rendkívüli jelentősége volt - épp ezért meglepő, hogy manapság életrajza is szinte csak lábjegyzet az irodalomtankönyvekben, amelyekben egyébként is rövid idő alatt intézik el az 1867 és 1914 közötti időszakot, leszámítva Ady-t, Babits-ot és a Nyugatosokat. 

Bródy nem volt Nyugatos.

Nem is illett volna hozzá az a stílus, amit a Nyugat képviselt. 

Bródy különleges, besorolhatatlan, magányos egyéniség: mint "Észak-fok, titok, idegenség" egzisztált a mind inkább kétségbeejtően tomboló viharban.  A viharban, amit 1914. júliusa idézett elő, s amelyet később első világháborúként vés majd fel táblájára Clio, a történetírás múzsája. 

Közéleti kérdésekben 1900. és 1914. között is hallatta a hangját, elsősorban, mint a Jövendő c. folyóirat társszerkesztője írt is ilyen tematikájú cikkeket, de a háború kitörése, mégis úgy érezte, elkerülhetetlenné tette, hogy valamilyen komolyabb közéleti vállalkozásba is belefogjon, az általa felismert igazság hangjának hallatása érdekében. 

Ezért vette elő és porolta le a "Fehér könyv" koncepcióját, amelyet már egészen eltemetett emlékezetében. 

2011. május 13., péntek

Május 13. - Szomaházy István: Előadások a Feleségképző Akadémián 2. - A házas élet hangulata - A vendéglátás - Mikor kezdődhetik a féltékenység?

Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1904
Stílus: Anekdota-mániákus
Fíling: "Mert a finom szalon-idillek homályos lámpafénnyel megvilágított, századfordulós, otthonos kandallókban  lobogó rőzsehasábok ropogásától finoman kísért lágy melódiái mögül kihallani néha egy-egy fortissimoban megeresztett kacagást." (by myself)


Leírás: 

Úgy érzem, az elmúlt napokban kicsit túl sokat írtam ahhoz, hogy az elkövetkező napot ne intézzem el lényegesen kevesebb fecsegéssel. 

Annál is inkább így van ez, mert a facebook-os oldalamon is meghirdetett kis másfél napos informatikai malőrnél fogva akad némi pótolandó elmaradásom, s e restanciát minél előbb szeretném letudni. 

Másrészről pedig azért, mert három fejezetnek kell ma helyet szorítanunk, s ezek, mi tagadás, jóval szórakoztatóbbak az én kis beszélyeimnél. 

Szomaházy István méltóztatik ugyanis újból látogatást tenni szerény hajlékunkban, s annyit most már haladéktalanul megállapíthatunk régi-új ismerősünkről, hogy páratlan társalgó és kiválóan szórakoztató Schreiber, akinek kis írásai felettébb mulattatóak. 

Például a kedden már prezentált részleteink az "Előadások a Feleségképző Akadémián" c. kötetből, melyeket most megtoldunk még hárommal és egy-két tanulsággal. Legelsősorban is azzal, hogy Szomaházy-t nem szabad azért annyira komolyan venni.

Akik találkoztak már akár egy írásával is, azok tudják, hogy ő bizony a könnyebb stílus művelője volt a korabeli irodalomban. Ez talán eddig nem is meglepő, főleg, hogy elsődlegesen nem újságíró volt. S talán ezek után az sem lesz annyira az, amit egyébként nem említettem a keddi posztomban, hogy bizony, mi tagadás, az "Előadások a Feleségképző Akadémián", bár bizonyos mértékig valóban igen jól forgatható használati utasítás az ifjú arák számra, azért tanácsos inkább egy kicsit humoros, kicsit ironikus olvasmányként kezelni, amelybe néhol el vannak rejtve kifejezetten szellemes poénok is.

Úgy értem, olyan igazin csattanósak.

Mert a finom szalon-idillek homályos lámpafénnyel megvilágított, századfordulós, otthonos kandallókban  lobogó rőzsehasábok ropogásától finoman kísért lágy melódiái mögül kihallani néha egy-egy fortissimoban megeresztett kacagást. 

Persze Szomaházy rutinos könnyű-íróként (csak a könnyű írók tudnak rutinosak lenni - az igazán komoly dimenziókkal birkózók közül a legtöbben folyamatosan új eszközöket, képeket, helyzeteket, világokat derítenek fel, s ezek nem kecsegtetnek a rutin luxusával) már tudja, hogy hová helyezze el ezeket a gyújtóbombákat, melyek csak kevesek számára nem leplezik le a valódi írói szándékot: a szórakoztatást.

Igen: Szomaházy, mint a könnyű múzsa egyik legjelentősebb ihletettje hazánk irodalmának történetében, alighanem elsődlegesen a szórakoztatásra esküdött fel. Ez számára sokkal fontosabb, mint, hogy útmutatókat írjon, ami, legkésőbb a Család kicsi kincse c. filmből már igazán megtanulhattuk, egy fabatkát sem érő időpocsékolás lenne.

A természetesen fiktív Feleségképző Akadémia őszülő halántékú, pápaszemes professzora csak és kizárólag két célt tűzött ki maga elé ezzel a munkájával: egyrészt, hogy finom, érzékletes polgári és arisztokrata életképeket fessen - s erre már többször kitértünk, ebben a tekintetben nem akad párja a magyar irodalomban, bár az is igaz, hogy nem is foglalkoztak sokan ilyesmivel a jelentősebb szerzők közül - másrészt pedig, hogy megmosolyogtató, néhol humoros, néhol több, mint kacagtató fejezetekkel szórakoztasson.

És itt visszatérhetünk keddi gondolatmenetünkhöz, lezárva egyben mai írásunkat is: végső soron csak nem más ez, mint a kor levegőjében bujkáló anekdotázás-mánia egy újabb szokatlan, kuriőz bizonyítéka. Anekdotákból: francia regények bohóságaiból és gyalázatosan könnyelmű vendégségek történetéből épül föl a következő három fejezet is, melyek közül az utolsó, vagy is a hitves féltékenységének jogosságával foglalkozó fejezet végszava tartogatja majd a legnagyobb csattanót.

Csak azoknak mondom ezt, akik krimit is csak úgy olvasnak, hogy már az elején a végére lapoznak, hogy megnézzék ki a gyilkos, miközben jóformán még azzal sincsenek tisztában, hogy hogyan is zajlott le a gyilkosság... 

2011. május 12., csütörtök

Május 12. - Bródy Sándor: Vallomás

Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1915
Stílus: "Az ember vagy nekiveti a mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával. Vagy együtt megy a gazemberekkel, vagy komfrontálja magát velük" (Bródy Sándor)
Fíling: "Tojáson táncolunk uraim! A legfiatalabbak is olyan ügyesek köztünk, hogy az már botrány. El nem fakasztunk egy olcsó tyúktojást sem."(Szintén ő)



Leírás:

Egyszemélyes folyóiratot kiadni bizony nem csekélység.

Talán ezért is van az, hogy erre a jelenségre mindössze három példa ismert - legalábbis a fontosabb szerzők közül -  a magyar irodalomban. Ilyen típusú periodikát megjelentetni ugyanis nem jelent kisebb jelentőségű terhet az adott szerzőnek, mint egymagának írni, szerkeszteni és önálló kiadásában prezentálhatni egy folyóiratot. Ezen feladatok összehangolása, nem is beszélve az anyagi részről, ami ugye egy magyar szerző esetében pláne nem lebecsülendő kiadásokkal jár, olyan kihívás, amivel csak kevesen tudnak és mernek szembenézni...

Szóval abszolút érthető, miért nyúltak ilyen kevesen ehhez a manifeszt eszközhöz irodalomtörténetünk során...

Az első közülük Csokonai Vitéz Mihály volt, aki az 1796-1797-es  pozsonyi országgyűlés idején jelentette meg "Diétai Magyar Múzsa" c. újságját. Az eleinte keddenként, majd kéthetente, végül, a tanácskozás vége után, amikor tudvalevőleg Pozsonyban mindig dekonjunktúra következett be, mert a nemesek  és vármegyei követek elhagyták a várost, ami így jóformán kiűrült, már csak tizenegy számmal jelentkező lap egy bizonyos Wéber Simon Péter nyomdájában nyomattatott. Sajnos azonban, dacára naparakész országgyűlési értesüléseinek és Csokonai szép prózai elmélkedéseinek, verseinek, nem lett népszerű - ezért is bukott be leghamarabb ez a kísérlet.

Egy másik periodika egy lényegesen összetettebb és koncepciózusabb folyóiratterv megvalósulása volt s 1932 és 1937 között jelent meg, 17 kötetben. Németh László, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar polihisztora "Tanú" c. kezdeményezéséről van szó. Ebben a rendkívüli jelentőségű kiadványban az írónak leginkább esszéi, tanulmányai jelentek meg (melyek közül nem egy később a harmincas évekbeli életmű-szakaszt szimbolikusan is lezáró "Minőség forradalma" c. tanulmánykötetben is napvilágot látott), s mindenképpen elmondható róla, hogy lényegesen nagyobb visszhanggal bírt a kortársak és jelentőséggel az utókor szempontjából, mint Csokonai kísérlete.

De ma sem egyik, sem másik, hanem éppenséggel a harmadik egyszemélyes folyóiratunkról lesz szó: a Fehér Könyv-ről, az időszak egyik legjelentősebb irodalmi kezdeményezéséről, amely - kivételesen - egy olyan ember nevéhez fűződik, akinek megvolt az anyagi és kapcsolati háttere ahhoz, hogy maga adasson ki egy saját maga által írt és szerkesztet periodikát: Bródy Sándor ez az illető

2011. május 11., szerda

Május 11. - Szép Ernő: Kávécsarnok


Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1918
Stílus: "Nagyon Herzig, nagyon Nobel!"
Fíling: Egy polgáriatlan korban is mindenképpen polgári



Leírás:

Rendhagyó eszmefutam következik, hiszen voltaképpen nem is eszmefuttatásról, hanem egy kis jelenetről, egy kis egyfelvonásosról van szó.

Mégis beillik ez annak is, hiszen a bő félórás opusz szereplői  ércnél nemesebb szavakkal  zengik a polgárság dicséretét, persze anélkül, hogy - a dramaturgia szerint - tudnának róla. Mert ők bizony a pesti polgári élet  jellegzetes szereplői. De nem a diadalmas, nem a békebeli polgárság dicsőségére hangzanak el a darab mondatai, hanem egy sötét időszak sötét napjai közepette, amikor csupán visszasírhatta a régi időket a nem oly rég még oly kiváló középosztály.

Az 1918-as év sötét, kilátástalan, sűrű levegője a már négy esztendeje dúló első világháború fájdalmától és a hátország nyűg-nyavalyájától volt terhes. A Hinterland már csak nyomaiban mutatta a kortársak által "14-es éveknek" nevezett időszakot megelőző nyugalmas időket, melyek persze nem voltak nyugalmasak, de ez mit számít, ha egyszer az illúzióknak - oly sokszor dicsőítettük már ezt a ragyogó emberi képességet - mindig és minden körülmények közepette nagyobb a létjogosultsága, mint az ún. "valóságnak".

A magyar polgárság pedig az illúziók népe volt akkoriban.

Mit számított megannyi ellentét és társadalmi küzdelem ott, "ahol a kuglófot is másképp sütötték", mert az "édes mama sütötte azt": ahol középosztálybelinek még hívatása volt: az illúzióban élő hívatása.

2011. május 10., kedd

Május 10. - Szomaházy István: Előadások a feleségképző akadémián /részletek/ 1.

Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1904
Stílus: A polgári idill megteremtésének művészete
Fíling: "Kisasszonyok, szép virágszálak, édes, bohó, álmadozó gyermekek: üljenek körém és hallgassák meg ime, a családi boldogság kurzusát..."


Leírás:

A nagy Szomaházy Istvánt, ezt mindiig minden körülmények között hangsúlyozni szoktam, sosem ismerte el kellőképpen saját nemzete. Persze, a századfordulón, mikor ő maga is alkotott, egyszerre túl sok lett  az igazán nagy író. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többi, mind egy-egy óriási, eleven organizmus - de egyben oly monumentumok is, melyeknek árnyékában a kisebb irodalmak szinte eltűnni látszanak. 

Még a Szomaházy Istváné is...

Persze, ő nem volt olyan nagy, hogy a lét dimenzióival hadakozzon, még csak akkora se, hogy pusztán költeményekkel fordítson az ország sorsán. Amúgy sem volt a szó szoros értelmében vett író, hiszen főleg újságíróként ténykedett, sőt, elsődlegesen, mint publicista vezettetett be az úri társaságba, s a publicitáshoz magukat viszonyító munkák sosem lesznek annyira jelentősek, mint a magukat, József Attila szavaival élve a mindenséghez mérők - csak rendkívüli, kivételes esetekben törhetnek ilyen babérokra. 

Szomaházy pedig nem tört ilyen babérokra...

Ő leges legelsősorban egy igazi, klasszikus, öntudatos polgár volt, akinek az anekdotázás, a történetmesélés volt mindene, az alfája és az omegája. 

A nemzet egyik mesemondója a sok közül, akik akkoriban történeteikkel traktálták az olvasóközönséget. 

A legnagyobb nyilvánvalóan Jókai és Mikszáth volt ezek közül, de rajtuk kívül még annyian űzték ezt a műfajt, hogy elősorolni őket sem volna épp csekélység - az egyik legjelentősebb, Tóth Béla, például öt kötetre valót gyűjtött össze a legkülönbözőbb kis történetekből Magyar anekdotakincs címen, de anekdoták voltak még a híres neves Pósa bácsi meséi is - pusztán azáltal, hogy ilyetén műfaji formában lettek tálalva. 

A hazai századforduló bizonyos tekintetben tehát maga is egy óriási, összefüggő anekdotafüzérként  írható körül a legtökéletesebben, amikor a beszélgetések tartalmasabb részei így kezdődtek: "még a régi táblabíró-világban történt..." vagy "Deák Ferencről mondták, hogy", esetleg a "A gróf Darányi Ignác képviselő úrról mesélik, hogy igen kiállhatatlan ember..." - és effélék. Ekkoriban még az emlékiratokat is anekdota-stílusban fogalmazták, sőt, még az élet is az anekdoták ritmusában folyt. 

Ezt az anekdoták pórusain keresztül lélegző Magyarországot festette tehát Szomaházy a saját anekdotáival. 

Ő, aki látszólag soha nem nyúlt nagy témákhoz, mindig apróságokhoz, potomságokhoz kezdett hozzá - bizonyítsa ezt a blogon egyszer már közölt egyik írása is - nem írt nagy emberekről, nem írt szédületes politikai harcokról, nem érdekelték az udvari intrikák, de csakúgy nem a mély tárasdalmi összefüggések - valójában nagyon is jellemzően ragadta meg a kor életérzését, mégpedig egy tekintetben: a korabeli polgárság  az otthonosság érzését keltő életképekben és finom bohóságokban gondolkozó mivoltában.

Kevesen tudtak olyan biztos érzékkel és hallatlan eleganciával, érzékeny, szeretetreméltó láttató erővel, mégis iróniával fűszerezetten polgári életidilleket festeni, mint ő. Ezen a téren ő volt az irodalom egyeduralkodója. 

S, hogy ez mennyire igaz, annak illusztrálására most bemutatok néhány részletet talán legragyogóbb könyvéből, amely 1904-ben jelent meg először s az "Előadások a feleségképző akadémián" furcsa címet viseli. 

A páratlan munka csak úgy tobzódik a finom polgári modor minden kecsében és bájában, finom tüllök és csipkék, a  századfordulós citoyen-életvitel finom enteriőrje elevenedik meg, a korabeli lányokhoz címzett intelmei pedig olyan mély emberismeretről tanúskodnak, hogy a  mai lányok is nehezen tudnák letenni ezt a kellemes kis könyvet - ha ismernék. 

Ezért kár, hogy ez az igazi remekmű, amelynek értékét különösen emeli, hogy érezni levegőjében az iróniát is, amellyel Szomaházy polgári osztályát láttatja, nem ismertebb manapság is.  Ritka dokumentuma ez egy elfeledett kornak - és nagy örömömre szolgál, hogy most prezentálhatom igen tisztelt olvasóközönségemnek...

Zárván kis beszélyemet pedig csak annyit mondhatok, hogy tessék lenyűgözve csodálni eme kis finom írás előszavát és első fejezetét, mert nincs is mit nem csodálni rajta...

2011. május 9., hétfő

Május 9. - A századforduló és a 10-es évek Magyarországa korabeli eszmefutamokon keresztül

















Témakör: Hétindító
Idő: Századforduló, 10's

Úgy gondolom a múlt heti, ne szépítsük, meglehetősen agyzsibbasztó trash-portya után jót fog tenni egy kis visszatérés a szellem hűvös, méltóságteljes csarnokába. Nem, ez nem is a szellem csarnoka, inkább egy zsúfolt pesti kávéház... 

Igen, nyájas olvasóm, a következő hetet olyanok társaságában töltjük majd, akik itt, ebben a világban, két kávé között, egy pipával a szájukban teremtették újra minden nap egy toll és egy papíros segítségével Magyarországot, Budapestet, a békeidőket vagy az első világháború szomorú éveit, a mindennapok mulatságos karaktereit vagy a társadalom kitaszítottjait, az arszlánokat, a nevelőkisasszonyokat és a drótos tótokat egyaránt... 

Bródy Sándor és Szép Ernő, Szomaházy István és Karinthy Frigyes lesz a társaságunk a következő napokban, amikor is olyan időkbe térünk vissza eszmefutamaink segítségével, amelyekben régóta - ebben az évben még egyáltalán nem - bolyongtunk itt a Dailyretrospective-n...

Mert, ugye, nem csak a nyolcvanas éveké a világ... :)

Fejlécképünk a Pesti Hírlap egy 1916-os jubileumi kiadásából való - balról jobbra, az óra járásának megfelelően: Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Hatvany Lajos, Szomaházy István, Schöpfflin Aladár, Szép Ernő, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső...

Vagyis: szó nincs arra, micsoda társaság!

2011. május 8., vasárnap

Május 8. - The top 10 hottest blondies of the 80's - 7. Sam Fox

Témakör: Best of 
Idő: 80's 
Stílus: "Touch me! / Touch me! / I wanna feel your body..."
Fíling: Mert néha kell valaki ismerős is... 


Leírás: 

D'oro-t leginkább a metálrajongók ismerik idehaza, Stacey Smith-t viszont senki sem. Pattsy Kensit-et azért jópáran vágják, viszont Terri Nunn-ról errefelé sokan még azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. Kim Wilde pedig a nyolcvanas évek legendájává vált, így idehaza nehéz nem ismerni, viszont France Gall-t legfeljebb pár középkorú frankofil éli idehaza. 

Akárhonnan is nézem, az eddigiek közül senki sem számít ismertebbnek ma kis hazánkban, mint Samantha Fox, a mai, szám szerint hetedik "blondie"-nk.

Ugyanis Miss Fox-ról egy generáció - az, amelyik akkoriban volt kamasz, amikor én születtem - hallotta csak úgy mellékesen, hogy énekelt is - ám annál inkább vágták a hölgyet a Bravo magazin Bécsből vagy az NSZK-ból becsempészett számaiból, amelyekben, mi tagadás, meglehetősen ledér képek (is) jelentek meg róla, a ma már kopaszodó 40-esek örömére.


Ne szépítsük: egy egész hazai generáció egyik első szexuális élményét jelentették az ő poszterei, a nem ritkán csak a lényeget takaró képei minden fiúöltöző és autószerelőműhely kötelező kellékei voltak, srácok szöktek ki Berlinbe csak azért, hogy vele készíthessenek fotót és legalább egy pillanatra bűvkörébe kerüljenek, s mentek el 20 évvel azután, vagyis úgy három éve kissé megkésett hazai koncertjére (ugyanis az aranykorban még nem játszott itt, s első budapesti fellépésére csak 2008-ban kerített sort), gondolkodás nélkül kiperkálva a borsos jegyárat.

Mert Samantha Fox ilyen - ő a tökéletes bombanő, mindannak a szinonímája, ami a nyolcvanas években a igazán szexi volt. Ő nem egy egyszerű ribanc volt - ő egy olyan szexszimbólum volt, amilyen egyszer születik legfeljebb egy évtizedben...

Madonna volt az elérhetetlen istennő, Cindy Lauper a nagyon is megközelíthető lázadás szimbóluma, a The Bangles énekesnői, köztük talán elsősorban Susanna Hoffs voltak az abszolút bájos és ártatlan girl from next door típus megtestesítői, Joan Jett a szénfekete lázadás with bad reputation, Debbie Gibson a teen queen, Tiffany a mall queen, Belinda Carlisle a szenvedély és elegancia ötvözete, Pat Benatar a nő, aki mindent tud a szerelemről, Kim Wilde meg maga a nyolcvanas évek zenéje, mindenestül...

De Samantha Fox kategorizálhatatlan. Szinte - úgymond - "átlagos" bombázó lenne, de valami mégis kiemelte a környezetéből - és itt nem is a keblekről volt elsősorban szó (bár nyilvánvalóan az sem lehet elhanyagolható tényező), hanem sokkal inkább arról a képességéről, ahogy állandó, és a világűrből is látható mértékben aktív szexuális kihívást tudott belevinni egyetlen finom gesztusába vagy pillantásába.

Ezért volt az, hogy sokan, akik akkoriban értek férfivá, évek múlva kérdezték meg csak döbbenten, hogy: de hát énekelt is?

Nem csak, hogy nagyon nem az énekhangja volt a történet lényege (az amúgy is, ne szépítsük, nem ritkán playback-ről ment - sőt, ő volt az első playback-királynő), hanem az éneklés amúgy is csak másodfoglalkozás volt az ő számára.

Ő is 1986 forró nyarán lett igazán ismertté (akár csak Pattsy Kensit, Tiffany, vagy Debbie Gibson - hú, de jó évjárat volt az!), s köszönhette mindezt nem kis részben Tom Fox-nak, az apjánmak, aki történetesen egy zseni volt

Ahogy mondani szoktam, a nyolcvanas évek három legkiválóbb menedzsere nem volt más, mint: Fox-apuka, Minouge-apuka (Kiley Minouge apja) és Gibson anyuka (Debbie G. mamája). E triumvirátus tagjaként Fox papa pontosan tudta, hogy mit vállalhat be a lánya, és mit nem.

Úgy tűnik, igaza lett, amikor azt mondta, hogy elég sokat, mert 1986-ra lánya világhírű lett. Sam-ről már három évvel korábban - azaz, amikor 17 éves volt mindössze - megjelent pár fehérneműs kép, 1985-1986-ban pedig már férfimagazinoknak vetkőzött, s amikor 1986-ban az angol Penthouse-ban végre először láthatták meztelenül a népek, valahogy hirtelen egycsapásra jött a világhír, majd az első lemez is, megállás pedig nem volt többé... (A ma már - akárhonnan is nézem - negyvenöt esztendős Sam azóta sem változott: ugyanezt a két műfajt űzi felváltva, és a jelek szerint még mindig remek érzékkel, mint akkor: vagyis az éneklést és a vetkőzést.)

Nos ez volt itt a Sam Fox sztori alapképlete - a továbbiakban pedig érkeznek képeink. Most lusta vagyok írogatni, meg amúgy sem látom sok értelmét a túl sok magyarázkodásnak, szóval legyen elég annyi, hogy kronológiai sorrendben követik egymást s nagyjából az 1984 és 1989 közötti időszakból valók, a végére pedig ezt az egy klipecskét biggyesztettem, csakis azért, hogy lássátok, milyen zenéket is követett el Sam kisasszony...





























2011. május 7., szombat

Május 7. - Lucio Fulci "Zombie"-ciklusa - és ami utána jött 2.

Témakör: Film
Idő: 1987-1990 
Stílus: Trash horrors with zombies 
Fíling: A Zombie Holocaust-tól a Killing Birds-ig lesz itt minden, mint a búcsúban

Leírás:

Azt hiszem épp itt az ideje, hogy lezárjuk ezt a hetet.

Talán kezd kicsit sok lenni trash-horrorokból - persze a rajongók még biztosan maradnának egy-két hétre a témánál, de mi, vagyis a többség, talán szeretnénk már szabadulni egy kicsit a vonzáskörzetéből...

Főleg ezután a mai dózis után lesz sztem jó egy kicsit váltani.

Mert hát folytatjuk ugye, amit szerdán elkezdtünk, vagyis az olasz zombiciklus történetét, amelynek szellemi atyjaként vitathatatlanul a 70-es és 80-as évek jónéhány kult t-horrorát jegyző rendezőjét, Lucio Fulci-t kell felemlegetnünk.

Az összesen öt folytatást megért, mindig elhagyatott, titolzatos trópusi szigeteken zajló eseményekről számot adó frenchise, melynek minden része vérben és az élőholtak testéből előtörő egyéb folyadékokban tocsog, azonban minden tekintetben különös.

Először is harmadik részét kétszer forgatták le (nem vicc), másodszor csak az első, a második és a két harmadik részt rendezte Fulci, a negyediknek csak forgatókönyvét írta ő, az ötödik pedig mindenestül USA-produkció, harmadszor mindezzel kapcsolatban nagyon ellentmondásosak a netes források, így nehéz volt feltérképezni az igazságot az ügyben.

A folytatás után megtudhatjátok, hogy miért készült el kétszer (8 év különbséggel a verziók közt!) a harmadik rész, hogy miért  übergázabb még az übergáznál is a negyedik, s hogy az ötödik miért rendhagyó minden szempontból...