Május 21. - Találkozás az Elbánál

Témakör: Film

Idő: 1949

Stílus: Bizarrmód allegorikus, furcsa szovjet propaganda-mozi 

Fíling: Béketáborbeli... 

Leírás:

Láthattunk már elbeszéléseket a nagy Lenin elvtárs életéből, ismerkedhettünk egy sikerfilmnek szánt magyar-szovjet koprodukciós alkotás történetével és mindjárt két többé-kevésbé apolitikus gyerekfilmet is prezentáltunk - mindezt az átpolitizált Szovjetunióból - de még valami nagyon hiányzik az eheti merítésből, ami viszont nagyon is jellemző műfaj volt az időszakban...

Mi volna ez?

Nos, csak a lényeg - hiszen, be kell, hogy valljuk, ezidáig csak a kuriozitásokkal foglalkoztunk ahhoz képest ami ma jön...

Az időszak szovjet filmtermésének nagy részét ugyanis egyetlen műfaj kebelezte be: a háborús propagandafilmek, s ma pontosan egy ilyen alkotás következ. 

Háborús propagandafilm, mondtam - méghozzá második világháborús. Míg nyugaton többnyire már rég nem foglalkoztak ezzel a témával, hisz örültek, hogy végre elfelejthetik, s a nagy stúdiók leginkább a méregdrága  bibliai témájú filmeposzok gyártásába öltek mérhetetlen pénzeket (ezek mellett pedig többnyire kis költségvetésű vígjátékokat, illetve néha-néha egy-két film noir-t vagy művészfilmet gyártottak), aközben a Szovjetunióban Sztálin elvtárs, majd utódai, mást sem csináltak, csak propagandamozikat gyártottak. 

Na jó, főleg Sztálin idején volt ez nagyon kedvelt műfaj - később kicsit háttérbe szorult, s hál' Istennek átadta helyét egy mindenképpen változatosabb filmtermésnek. Ebben az időben már a háborús filmek is mind igényesebbek lettek - gyakran jelentékeny művészi erényekkel is rendelkező alkotásokról beszélünk most, amelyek közül az egyértelműen legkiválóbb Grigorij Csuhraj Ballada a katonáról c.mozija . 

Nos mai filmünk egyértelműen semmilyen tekintetben nem rendelkezik ilyen paraméterekkel. A "Találkozás az Elbánál" c. 1949-es szovjet opusz tematikájának belövéséhez nem kell túlzottan magasrendű történelmi ismeretekkel rendelkeznie a második világháború történetében jártas nézőnek, hiszen a szovjet és az amerikai hadsereg keleti, illetve nyugati irányból érkezve a németországi Elba folyónál találkozott össze először...

A barátkozásról, az Marlboro-t és órát csereberélő amcsi és ruszki vitézekről készült felvételek annak idején bejárták a világsajtót és mint a szövetségesi bajtársiasság szép példáit szerepeltették ezeket hetekig a lapok hasábjain. 

Aztán a képek bekerültek a történelemkönyvekbe és az emberek valahogy elfeledkeztek róluk. Túlléptek rajtuk Főleg, miután kezdett mind hűvösebb, majd mind inkább szembehelyezkedő lenni a viszony az USA és a Szovjetunió között. 

1949-re már egyértelművé vált a helyzet: Churchill megtartotta híres fultoni beszédét, amelyben bírálta a szovjet külpolitika tevékenységét, Eisenhower már több élesen SZU-ellenes megnyilatkozással is büszkélkedhetett, s kisvártatva megkezdődik McCarthy szenátor hajtóvadászata a kummunista-gyanúsnak ítélt személyek ellen, Sztálin pedig kinyilvánította, hogy "ők a béketábor, az USA meg bekaphatja" (természetesen ilyet nem mondott, de biztosan gondolt még cifrábbakat is)... 

A béketábor kifejezés - szokjuk, ha nem ismernénk, mert évtizedekig használták nálunk is - természetesen azt jelentette, hogy a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok mindent megtesznek a világbéke építéséért, ők mossák kezeiket, ha az USA vezetése ezzel szemben éppen a békétlenséget gerjeszti a világban. Ez valójában persze nem volt igaz, hiszen a Szovjetunió legalább annyit, ha bizonyos esetekben nem többet tett a két nagyhatalom viszonyának megrontásáért, mint a gaz amerikai imperialista világbirodalom... 

A béketábor országai természetesen igen hamar megkapták a szájukba az először természetesen az SZKP illetékes szervei által megcsócsált háborús történelem-képet, s akár kérték, akár nem, muszáj volt elfogadniuk, mert kajálták avagy sem, nem kaptak mást - se Marshall segélyt, se Truman urat fehér lovon, hogy egy nagyon idevágó klasszikusból idézzek

Az etetés leghatékonyabb eszközei természetesen a filmek voltak. Ezekkel sok mindent el lehetett érni. Sőt, ezekkel jóformán mindent el lehetett érni, ami az SZKP erre vonatkozó rövid távú céljai közé tartozott. Például azt is el lehetett adni, hogy mi vagyunk a béketábor és, hogy majd megszakad a szívünk, hogy Amerika nem akar hozzánk tartozni...

Pontosan ilyen emocionális reakciókra számít legalábbis mai filmünk, amelynek fő jellegzetességeire a tovább mögött kívánunk kicsit jobban rámutatni... 

Május 20. - Maximka, avagy zulu nép kis fekete gyermeke menni orosz cári flottahajó

Témakör: Film

Idő: 1952

Stílus: шоколад Максимка 

Fíling: Úgy hangzik, mint a legjújabb Sascha Baron Cohen karakter neve? Pedig nem az!

Leírás:

Maximkát Vlagyimir Braun rendező agya szülte és álmodta meg még az ötvenes évek elejének Szovjetuniójában s csak a szerencsés körülményeknek köszönhetően lett belőle film 1952-ben. A mozi - nem ismeretlen jelenség az 1950-es évektől kezdve Szovjetoroszország filmgyártásában - a cári Oroszhon mérsékelten idealizált kulisszái között játszódik. Ez a korábbi elképesztő mértékben sötét II. és III. Sándor és II. Miklós korabeli díszletek szénfekete tónusán jelentősen enyhített. Az egy amerikai rabszolgaszállító-hajóról egy cári flottagőzösre átszökött kölyök - aki mellesleg szerecseny (sic!) is és ez itt a lényeg - históriája ugyanis ebben már nem propagandafilm. 

A sztori nagyjából az 1870-es és 1900-as évtized között játszódhat valamikor - ezt az egyenruhák és a technika színvonala alapján következtettem ki, ugyanis a filmben, amely műfaját tekintve alapvetően mégiscsak a gyermek-ifjúsági kategóriába sorolható, semmilyen politikai utalás nincsen. A fehérruhás cári admiralitás tisztjei itt nem elnyomó férgek, nem a Patyomkin páncélos matrózokat éheztető brutális gazemberei, akik a történelemben sosem látott mértékben élnek vissza a hatalmukkal (amiben, mint tudjuk, minden propagandaíz ellenére is akadt igazság).

Tíz évvel azelőtt talán még elképzelhetetlen lett volna ez a furcsa történet, de a hidegháború nem csak a fegyverkezés tekintetében hatott a szovjet versenyszellemre: nekik is fenemód fontos lett, hogy Hollywood-ot lepipálva minél blockbuster-ízűbb gyermekfilmekkel kápráztassák el apróságokból álló közönségüket. A Csuk és Gek még nem volt része ennek a törekvésnek, de a Maximka már egyértelműen ilyen célokkal - is - készült. 

Szerencsére mindez nem nyomta rá a bélyegét a végeredményre, mert a film meglehetősen jó lett. Mármint gyerekfilmes mércével mérve. Engem már túlzottan nagy mértékben nem kötött le, át is pörgettem gyorsan, de az kétségtelen, hogy megvan az a varázsa, ami nélkül nem gyerekfilm egy gyerekfilm. 

A többek között Indiában és Mexikóban játszódó jelenetekben is bővelkedő fordulatos Maximka sok mindent elhihetnek még a hiszékenyebb felnőttek is - tán még azt is, hogy a matrózok és a tisztjeik együtt keresik a film története során ismét elrabolt Maximkát, és ugyanúgy örülnek megtalálásnak is. :D

Nem véletlenül lett oly nagy siker, hogy még ma is lehet belőle politikai viccet csinálni, s hogy Magyarországon még a korabeli filmhíradóban is beszámoltak róla.  A tovább mögött olvasható a tudósítás szövege (sajnos nagy bánatomra az ominózus felvételt nem sikerült megtalálnom).

Május 18. Elbeszélések Leninről

Témakör: Film
Idő: 1957
Stílus: Az előzetes tervek alapján akár még jó film is lehetett volna...
Fíling: De miért is lett volna az? 



Leírás:

Még nagyban lőtték a "rebellis" Budapestet a szovjet tankok, mikor a messzi Leningrádba (hol máshol is foglalkozhattak volna a témával) gyűlt egy válogatott szovjet tudós-kollektíva, mégpedig a célból hogy megvitassa az 1956. februári, szám szerint XX. számú SZKP kongresszus eredményeit és ennek nyomán részletesen is kidolgozza a hivatalos tudományos szervek állásfoglalását abban a kérdésben, hogy mit is kezdjenek a Lenin elvtárs történelmi szerepével és, hogy hogyan értelmezzék újra Sztálin karakterét a húszas évek Oroszhonbéli és globális koordináta-rendszerében.

Ez azért volt fontos, mert ugye Sztálin elvtárs halála után olyan körök kerültek hatalomra a Szovjetunióban, amelyek az emlegetett korszak általuk károsnak ítélt (persze mi nem volt káros az ő, no meg a boldog emlékezetű Berija elvtársak országlása alatt, mely az emberiség történetének egyik legsötétebb diktatúráját jelentette egyben) attitűdök, események, korjelenségek szelektálására vállalkoztak.

Ezt nevezték el később sztálintalanításnak: s ez az a folyamat, amelyet majd csak Gorbacsovnak és körének tevékenysége tetőz be 30 év múlva, remélhetőleg nagyjából-egészében végleg megszabadítva a világot egy destruktív időszak destruktív politikai örökségének destruktív értelmezéseitől.

De most még 1956-ot írunk, s a Szovjetuniót még egy bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov nevezetű SZKP első titkár vezeti az SZKP KB egybehangzó véleménye szerint elkerülhetetlen beteljesülésre ítélt kommunizmus felé vezető rögös úton, amelyet majd három év múlva, 1959-ben, a párt következő, szám szerint XXI. kongresszusán 1980-ra prognosztizálnak (lol)...

De itt és most nem is ez a lényeg...

A lényeg mindössze annyi, hogy ezek a tudósemberek összejöttek, hogy e felettébb fontos problémákon vitatkozzanak, és, tán nem is meglepő módon: eredményre is jutottak: Lenin nem tehető felelőssé az élete utolsó két évében történt visszaélésekért, hiszen ekkor már Sztálin volt az ország teljhatalmú ura, s e túlhatalma még csak tovább növekedett a későbbiekben, a korábbi visszaélésekért pedig természetesen kizárólag Trockij és a bolsevikok szélsőbal ellenzéke tehető felelőssé.

Május 17. - Csuk és Gek nyomában

Témakör: Film

Idő: 1953

Stílus: Nem összekeverendők Csingacsgukkal...

Fíling: Bár mindhárman gyerekkorunk nagy hősei voltak.. :D

Leírás:

 Sokat tűnődtem már azon, hogy hányan lehetünk olyanok, akik Arkagyij Gajdartól hallottuk először azt, hogy Moszkva egy olyan város, mely fölött "éjjel-nappal ragyog a Béke Vörös Csillaga", hogy mennyi napig tart az út a Transzszibériai Expresszen, sőt, hogy egyáltalán mi az a Transzszibériai expressz, hogy a tajga nagyon hideg és nehezen megközelíthető télen, meg, hogy egyáltalán mi az a tagja, s hogy még a mostoha cirkumstanciák ellenére is élnek ott, emberek akik minden energiájukat arra áldozzák, hogy részt vegyenek abban a küzdelemben, melynek során az ember "meghódítja a természetet"...

Az öreg Arkagyij Petrovics Gajdar, aki egyébként író volt, s a szavai hozzánk egy amúgy kiváló műfordító, Szöllőssy Klára magyarításán keresztül jutottak el, tudhatott valamit, mert a kis könyvecske, amelyben mindezekről olvashattunk tőle, olyan népszerű lett az idők folyamán, hogy még manapság is létezik hazai újrakiadása. .

"Csuk és Gek" történetét, vagyis a kötetet, amiről eddig zengedeztünk, az én és az engem megelőző, meg már egy azt is megelőző generáció a "Már tudok olvasni" c. sorozat 1960-as évek végén megjelent köteteiből ismerhette és ismerte is, mert igazság szerint gyorsan utat talált az ember gyerekének szívéhez.

Az eredetileg 1939-ben megjelent könyv főszereplői egy testvérpár - meglepő módon nevük Csuk és Gek - akik anyjukkal a messzi tajga egy távoli zugába utaznak, hogy egy ottani bányatelepen dolgozó apjukat meglátogassák a Karácsony alkalmából, mivel ő nem tud visszatérni hozzájuk Moszkvába, a városba, "mely fölött éjjel-nappal ragyog a béke és szabadság Vörös Csillaga"...

Gajdar, akinek majd egyszer egy másik könyvéről, a "Timur és csapatáról" is fogunk beszélni (pláne a filmről, mely belőle készült), már tizenhét évesen a Vörös Hadsereg tagja lett, s már a húszas évekre az ezredparancsnoki rangra emelkedett (tizenhét évesen, tegyük hozzá!). Háborúban is érte a halál, de már a második világégés idején, egészen pontosan 1941-ben, Ukrajnában, a Voronzyezs körüli hadműveletek során. .

Május 16. - 50's + Szovjetunió + Könyvek és filmek

Témakör: Film

Idő: 50's

Sokfelé jártunk már a világban, bebolyongtunk számtalan tájat, megtekintettünk számtalan világcsodát Kaliforniától Melbourne-ig, és Párizstól Krusovicéig, de még nem tettük lábunkat annak az országnak földjére, mely a föld egyhatodát teszi ki, s nem is olyan régen még nagyobb részt hasított ki belőle.

A Szovjetunióról van szó, kedves barátaim, igen, a Szovejtunióról... 

Amellett, hogy tengernyi sötétséget és feneketlen hülyeséget szabadított a huszadik század emberiségére, azért nem szabad és soha nem is fogjuk elfelejteni, hogy mennyi nagyszerű dolog született mégis, ennek ellenére  (sőt, legtöbbször éppen ebből következően) ebben a szerencsétlen sorsú országban (hiszen a grafitból is csak nagy nyomás hatására lesz gyémánt, ha szabad ilyen giccses hasonlattal élnem eme szikár föld szikár kultúrájával kapcsolatban).
 

Ezekről is szó esik majd ezen a héten, de azért nem feledkezünk meg a propagandáról sem, hiszen mindkettő szerves része volt a Szovjetúnió 1950-es évekbeli életének. Hogyisne beszélhetnénk propagandáról ezekben a sörtét időkben, hiszen ez volt Sztálin elvtárs uralmának utolsó időszaka, a személyi kultusz bőséges áradásának ideje, amely egészen az 1956-os XX. pártkongresszusig erős szorításban tartotta a szovjet kultúrát. 

Persze az utána érkező Málenkov, majd Hruscsov SZKP Első Titkár elvtársak alatt sem volt nagyon sokkal könnyebb, csak némiképp enyhült a helyzet. Igaz, az évtized második felére már feltűntek olyan új tehetségek is a Szovjet kultúrában mint Grigorij Csuhraj, Vaszilij Shuksin vagy Andrej Tarkovszkik, de még hosszú volt az út, amíg véget ért a Szovjetúnió népeinek nagy, kollektív kálváriája.

Lassúak voltak tehát a változások, de hát ez már csak így ment azokban a kőkemény időkben, mikor ilyen vicceknek is volt létjogosultságuk:

"Az SZKP megfelelő Bizottsága ismét, sokadjára hozott szigorító intézkedéseket a szesztilalom ügyében. Egy szép napon "X" elvtárs ezt olvasta az újságban, majd kihajolván ablakán csodálkozva látta, hogy az alatta lakó szomszéd kinn ül az ablakpárkányon és vodkát iszik:

- Hé, bátyuska, nem tudod, hogy a szeszelésért szigorított bűntetés jár, és csak a minimum az, hogy elvisz az NKVD?

Megszóított "Y" elvtárs erre felnézett és azt mondta: Innen?! Ugyan hová?!"

A fejlécképünkben ezúttal Anatolij Shurikin fotográfus az "Agrárproletárok is a Pravdát olvassák" c. képe látható. (A képről jutott eszembe: érdekes, hogy a szovjet propaganda még a legsötétebb sztálini időkben is valahogy valóságszagúbb volt, mint a magyarországi agitprop anyagok 1948 és 1956 között - azt hiszem, ahogy másban is, úgy itt is Rákosi elvtárs kicsit túlbuzgó volt és 200 %-kal túlteljesítette a tervet...)

HÍREK:

Mint bizonyára nektek is feltűnhetett, keletkezett némi restancia a blogunk bejegyzései tekintetében, ugyanis egy nagyjából két napos technikai kimaradás a blogspot rendszerében megakadályozta, hogy újabb posztokat lőjek fel. Az akadály szerencsére már elhárult, így örömmel jelenthetem, hogy az elmaradást pótoltam és büszkén tetkinthetek a jövő elébe, mint az öntudatos munkásember és parasztasszony Vera Muhina híres szobrán, amely a moszkvai Vörös Tér és egyben a MOSZFILM nevű szovjet állami filmvállalat jelképe lett.

Március 30. - A Gábor diák világa

Témakör: Film

Idő:1956

Stílus: Operettfilm

Fíling: Hárem-romantika a török uralta Budán...

Leírás:

Hiba lenne az adott történelmi korra nézve bármiféle relevanciát számon kérni egy históriai időszak légkörébe álmodott operettfeldolgozáson - különösen, ha az említett film 1956-ban készül, s ráadásul még Magyarországon. Ezért van az, hogy ezt nem is tudjuk  megtenni. 

De a tizenhatodik-tizenhetedik századról alkotott hazai képünkhöz éppúgy hozzátartoznak az inkább helytálló prezentációk, mint a kevésbé annak tekinthetők. Esetünkben a 16. század világáról van szó, egészen pontosan arról a negyed évszázadnyi időszakról 1568. után - de 1593-at megelőzően éppen pont békében éltünk az oszmánokkal. 

Ezekben az időkben élt Budán Gül baba, akinek rózsái állítólag párját ritkították a korabeli világon - és ezek a rózsák, pontosabban egy rózsalopás, szolgáltatják  természetesen, operett lévén, némi szerelmi történettel megbolondítva, a sztori alapját. Egyébként érdemes hozzátenni, hogy az operett Huszka Jenő szerzeménye és, hogy már egyszer feldolgozták, mégpedig Jávor Pál főszereplésével, 1941-ben készült belőle egy elfeledett változat. 

Nem szoktam operettfilmeket hasonlítgatni, mert alapból az operettek sem annyira érdekelnek, de az tény, hogy ez a mozi sokkal látványosabb és látszik, mennyivel több munkát fektettek bele - Zenthe Ferenc és Sinkovits Imre párosa meg kifejezetten erős. (Nem is beszélve pl. az időszak ultimate eyecandy-jének, Krencsey Marianne-nak üde Leila alakításáról.)

Március 27. - Randé Jenő: Szputnyik New York felett (my home made hangoskönyv) - 5. fejezet - Más különcök

KÖZSZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY!

Mielőtt bármibe belekezdenénk, sajnos kénytelen vagyok bejelenteni, hogy a mai naptól kezdve bizonytalan időre elnapolom a hangoskönyv folytatásának idejét. 

Az okok a következők:

1. Nem tudok olyan apparátussal dolgozni, amellyel valóban méltó körülmények között rakhatnék össze egy ilyen összeállítást, ezért, ameddig legalábbis nem jutok ilyenhez, nem valószínű, hogy folytatnám az egyelőre meglehetősen amatőr minőségű felvételek feltöltögetését. 

2. A következő hónapokban, vagyis nagyjából a nyárig tartó időszakban megszaporodott teendőim okán nem tudok napi másfél-két órát foglalatoskodni az aktuális rész elkészítésével/vágásával/feltöltésével + magyarázó szöveg írásával. 

(3. A jövő héttől heti témáink tehát, a megszokottól eltérően nem öt, hanem hat napig tartanak majd, szombati tematikus összeállításunk pedig ezentúl a vasárnaponként jelentkezik majd.) 

S ehhez kapcsolódik egy másik bejelentésem is, amelyet szintén ez alkalommal tennék meg. 

Szintén a következő két-három hónapra vonatkozóan szeretném közölni, hogy a Daily retro(spective) természetesen továbbra is naponta szállítja majd az anyagokat, csak jóval kisebb mennyiségben és rövidebbeket. 

Ez részint azért lesz így, mert észrevettem, hogy azok a blogok, amelyeknek a posztjaival nem kell sokat vesződni, mert rövidek, népszerűbbek (na jó, ez csak egy buta vicc volt :) ), másrészt a már fentebb említett okokból nem tudok majd annyi időt sertepertélni az egyes bejegyzések körül, mint eddig. 

Megértéseteket köszönöm!

Üdvözlettel:
John Smith 

(A tovább mögött következik a mai bejegyzésem...)

Március 20. - Szputnyik New York felett (my home-made hangoskönyv) 4. fejezet - A Greenwich Village lakói

Témakör: Eszmefutamok

Idő: 1958-1960

Stílus: Hát, nem beatnik, az biztos...

Fíling: Hát nem beszívott, az biztos...

Leírás: 

Ha meg kéne keresni, hogy vajha, hol volt a világ legeslegcool-abb helye 1960-ban, akkor az első helyre esélyes, rettentően sanszos befutók között szinte biztosan ott lett volna a Village...

A Village, New York művésznegyede, ahol bármi megtörténhetett és ahol bármi meg is történt, lenyűgöző kultúrát szült. Gyakorlatilag ez a mikrovilág ébresztette létre a hatvanas évek forradalmi beat- és pop-kultúráját. Itt lett világhírű Andy Warhol, itt született Ginsberg költészete és egy bizonyos Robert Zimmermann is itt írta először előbb egzaltált, majd mindinkább letisztult folk-dalait, aki később bizonyos Bob Dylan-ként vált világhírűvé...

Ez volt a Village világa - innen indult ki mindaz a forradalmi változás, amely magáévá tette a világot, s amely, ha következményeit tekintve járt negatívumokkal is, alapvetően mégiscsak friss, pozitív és hallatlanul erős új vért öntött a nyugati világ ereibe. 

Poén, méghozzá nem kicsi, hogy ezek után jön egy kispolgár, aki meg akarja mondani a frankót ezekről a beatnik-ekről, savanyúnak és fanyarnak bélyegezve őket és teljesen kilátástalnként feltűntetve avantgarde létküzdelmüket, amelyet pedig "értelmetlen versekként" és "céltalanságként" érzékel. 

Március 13. - Szputnyik New York felett (my home-made hangoskönyv) 3. fejezet - Egy hajó elindul Brooklynból

Témakör: Eszmefutamok

Idő: 1958-1960

Stílus: Egyre aggasztóbban kispolgári...

Fíling: Komolyan, srácok, itt valaki nagyon nem tud lelazulni... 

Leírás:

Persze megértem én, Randé Jenő polgári környezetben nőhetett fel, itt Európa közepén, nehéz lehet neki elviselnie az Elvis- vagy a Jerry Lee Lewis- (egyik barátom szerint egyenesen az első punkról beszélünk az ő esetében) jelenséget.

Pláne a rokkendrolt az ő hagyományos baletten nevelkedett ízlésének, amely még a jazzbalettet - mert erről van szó a leírásban, csak nem nevezi nevén a szerzőnk a gyereket - sem veszi be. 

No persze lehet, hogy Randénak meg is mondták odafentről, hogy aztán nehogy bármi dícsérőt merjen írni a romlott kapitalista kultúráról, ha már egyszer elengedik abba a mocskos országba.

Március 6. - Randé Jenő: Szputnyik New York felett (my home-made hangoskönyv) 2. fejezet - Roy Rogers, a példakép / Televízió

Február 27. - Randé Jenő: Szputnyik New York felett (my home-made hangoskönyv) 1. fejezet - Előszó helyett / A Queen Mary fedélzetén

Témakör: Eszmefutamok

Idő: Late 50's - early 60's

Stílus: Jellegzetesen polgári

Fíling: Ez esetben valóban utánozhatatlan

Leírás:

Ismét valami egészen figyelemreméltó újdonság at Dailyretrospective - új sorozat indul ugyanis útjára, s éppen a 150. bejegyzésemmel (ami azt jelenti, hogy immár 150 napja, azaz szűken véve öt hónapja létezik a blogunk)... 

Alighanem már a cím is felkeltheti az érdeklődést: Szputnyik New York felett?????

WTF? - Kérdezheti jogos érdeklődéssel az Olvasó...

Talán egy szovjet tudományos fantasztikus regény, amelynek zárásaképpen a Szovjetunió leigázza Amerikát?

Vagy egy szovjetellenes amerikai propagandafilm az 1950-es évekből, a kommunistaüldözések idejéből?

Esetleg egy 90-es évekbeli cyberpunk-saga (tudjátok, ez az a műfaj, amikor a múlt egy bizonyos pontján megváltozik a történelem, pl. Hitler nem bukik meg vagy nem történik meg az első világháború, és a fllm egy olyan alternatív univerzumban játszódik, ahol ezek a feltételek valósultak meg és teljesen másképp alakult a történelem) Val Kilmerrel, Wynona Rider-rel és Sean Connery-vel a főszerepben, ahol a Szovjetunió nem bukott meg, hanem leigázta Amerikát? (Na jó, itt egy kicsit azért meglódult a fantáziám... :D)

Nem egészen!

Valami egész más, talán olyasmi, amire nem is gondolna az ember sokadjára sem (mi több, biztos, hogy eszébe sem jutna): ugyanis ez egy magyar újságíró könyve, 1960-ból, amelyben New York-i élményeit ecsetelgeti tárgyilagosnak éppen nem nevezhető, de kétségtelenül imponáló aprólékossággal (hogy mit is értek ez alatt, azt mindjárt megvilágítom).

Január 28. - Fényes Tamás fotográfiái az 1950-es évekből

Témakör: Képek

Idő: 50-es évek

Stílus:Fényes Tamás ©

Fíling: Képről képre változik, de mindenképpen figyelemreméltó

Leírás:

Mert Fényes Tamás jelentős fotóművész volt...

Nem csak nagy felbontásban dokumentálta az eseményeket, de még a beállított jelenetekbe is rengeteg életet, érzelmet tudott belecsempészni, ilyenkor egyszerű megvilágításbéli trükkökkel és azzal, hogy ő maga is, szinte mindig szeretett beszélgetni az "alanyaival", megteremtette azt a közvetlenséget, amelyet aztán fel tudott használni egy-egy figura megvilágításánál, adott esetben beállításánál, hogy végül a kész kép az emberben az otthonosság, adott esetben a meghittség érzését keltse...

Persze jó volt ő a váratan, ellesett pillanatok dokumentálásában is - amikor hirtelen kellett kapni a gépet, és hirtelen kellett ellőni azt a helyet a filmen - hiszen nem véletlenül volt az MTI külföldi fotósa és 30 évig rovatvezetője.

Persze itthon is készített képeket ezalatt, mi több, a Kádár-korszak egyik legjelentősebb fotós dokumentátorát köszönthetjük a személyében (milyen érdekes, hogy szinte azzal egy időben hunyt el - 1990-ben).

Fényes Tamás pályáját a 40-es években kezdte, de sajátos stílusát, amely alapján igazából a "művész"-kategóriába sorolhatjuk őt, az 50-es években kísérletezte ki, számtalan kis "ujjgyakorlaton" keresztül. Ilyen ujjgyakorlatnak tekinthető az 1954-es képe is, mely a pécsi cukorgyárban készült (1. kép).

Fényes által elkapott jellegzetes életkép látható a 2. fotográfián: a felvétel szintén 1954-es és az Uránia mozi előterében készült.

1956-os Fényes jelentős képe Bertold Brecht-ről (3. kép), amelyen az idős mestert saját otthonában kapta lencsevégre a művész.

Hasonlóképp ebből az évből való 4. felvételünk, amelyen egy motorautó látható - ez a típusú közlekedési jármű lassanként kikopott a divatból, már csak azért is, mert nem volt sem praktikusabb, sem gyorsabb az autónál, a motorokkal pedig nem bírt versenyre kelni.

Az 5. kép az előzőhöz képest egyáltalán nem bagatell: Bilicsi Tivadar és családja látható rajta. A kép 1956 decemberében készült, egyértelműen beállított jelenetet láthatunk. egy ismeretlen úriember az épp készülődő művésznek felesége levelét nyújtja át, amelyben kéri, hogy ne hagyja el az országot...

Bizony, vannak ilyen szomorú kordokumentumok is a művész életében... 

Következő fotónk immár a konszolidálódó Kádár-korszak hangulatát idézi - 1958-as a felvétel és egy újságárusnő látható rajta - Népszabadság, ÉS, Szabad Élet, Shirley Maclaine mosoly a címlapról... - Igen, ez már az az időszak, ami még azoknak is mond valamit, akik nem éltek benne... (6. kép).

A 7. felvételben igazából nincsen semmi különös - régi lakótelep, régi panelházakkal, régi vendéglő régi kerthelyiségével. S a pincérek és a vendégek is régiek már - ahogy maga a Kádár-korszak kezdeti periódusa is igencsak annak számít...

Az utolsó szépséges jelenet (8. kép) egy illatszerboltban játszódik, immár 1959. telén. A fotón ugyan beállított az idill, de Fényes Tamás a már említett eszközökkel szelíddé, belsőségessé tudta varázsolni. A képet szerencsére meglehetősen nagy felbontásban sikerült megtalálnom, így ti is teljes pompájában élvezhetitek annak szépségét - ártatlan, "békebeli" hangulatát...

S a többi felvételét is, a tovább mögött...

Január 27. - Ifjú szívvel

Témakör: Film

Idő: 1953

Stílus: Classic shit... 

Fíling: "Mer' aki ezt megeszi, az megveszik, mint a veszett kutya..." (by Jeles András: Álombrigád)

Leírás:


"Ugyan néni, mi azt akarjuk, hogy esztergályos legyen a lánya... - Vagy lakatos vagy marós... Ennél szebbet nem is álmodhatna..."


Aztakrrrrrrva!

Az igen...

Nem csoda, hogy Bacsó Péter előbb dramaturg (showrunner, ha úgy tetszik XD), majd rendező olyan megsemmisítő szatírát tudott összedobni az ötvenes évekről, mint a Tanu (és olyan kőkemény drámát - sajnos kevesen ismerik - mint a Tegnapelőtt)...

Ha ilyen filmekben kellett dolgoznia...

Én megkattantam volna a helyében, az biztos...

Hogy nem lehet jobb sorsot elképzelni egy lánynak, minthogy lakatos legyen vagy marós?

És mindez szegény, jobb sorsra érdemes Soós Imre szájából...

Így megvezetni egy nemzedéket, azért nem semmi! - Volt, miért szépíteni 1956-ban!

Na szóval - adott egy Vas- és Fémipari Szakközépiskola ahol a főszereplő srácok tanulnak. Azazhogy nem is tanulnak igazából inkább csak vas- és fémipari munkát végeznek, hogy azzal hajtsanak hasznot népköztársaságunknak, no meg lejárnak vidékre agitálni, hogy jöjjön más is vasasnak - pl. teszem azt lányok (fuck off - ezen nem tudom túltenni magam)...

Ez a keretsztori...

A többi kész termelési operett...

Január 26. - Kellér Dezső: A papa helyezkedik

Témakör: Humor
Idő: 1959
Stílus: Szókimondó
Fíling: Mert Salamon Béla bácsi ezt is megmondta!


Leírás:

Kellér Dezső, minden idők egyik legzseniálisabb magyar humoristája, akinek kis bohózatai legendássá váltak az idők folyamán, remek írásairól nem is beszélve, azért szeretett odamondogatni, ha arról volt szó. Szeretett odamondogatni a háború előtt és alatt is, mikor pályafutását kezdte Nem volt ő a Hofit megelőző időszakok Hofija, természetesen - ilyesfajta odamondogatás nem is volt Hofi előtt (amúgy külföldön is csak az újságokban), de azért van egy-két jelenete, amelyet, hogy ha helyesen tud olvasni az ember, bizony-bizony kilóg a lepel alól a Kellér Dezső kajla lába... XD

Ezek közé tartozik ez a kis humoros polilóg is, amely valójában 1959-es keltezésű - jelen felvétel 1965-ben készült, a Magyar Televízió számára - s az 1949 óta eltelt egy évtized eredményeit is hivatott rögzíteni - a magyar történelem egyik legsötétebb évtizedéét (Rákosi-korszak, 1956, megtorlás...)...

Január 25. - Becsület és dicsőség

Témakör: Film

Idő: 1951

Stílus: Termelésssi (by Eszteházy Péter) film

Fíling: E két fogalom nem járt kézenfogva az 50-es évek Magyarországán...

Leírás: 

"A munka becsület és dicsőség dolga" - hangzott egy időben mindenfelől a borzasztóan nagy államszocialista bölcsesség Magyarországon, amit illett kiírni gyárak kapuja fölé, falára, üzemcsarnokaiba - mindenhova, szinte, csak a mellék-, meg étkezőhelyiségekbe nem. Ez körülbelül akkor volt, mikor az iskolákban, gyárakban és üzemekben mindenhol kifüggesztették a József Attila idézetet. "Dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes..."

Ez mind szép és jó, csak elfelejtették mellé írni az ezt megelőző két sort - "Ne légy szeles, / bár a munkádon más keres" - és itt kezdődik a "Dolgozni pontosan, szépen..." - Sőt - enélkül nincs is "Dolgozni pontosan szépen..."

De ezt a pártaparácsnyik elvtársaknak nem szabadott ám propagálni, mert hát talán az emberek még belegondoltak volna, hogy a munkájukon ugyanúgy más keres, mint az  akkorban oly sokat ócsárolt Horthy-korszakban, csak éppen más, kicsit rafináltabb...

Mert a Rákosi-korszak Magyarországán vagyunk, ahol a kevesek, akik nem csináltak semmit, piedesztálra emelték a munkát, mint mindennek az alfáját és omegáját - s e mögé rejtették el égbekiáltó semmittevésüket... 

S e rendkívül lebutított demagógia nevében még filmeket is gyártottak - termelési filmeket, amelyek arról szóltak, hogy milyen szép dolog is a magyar népkoztársaság államgazdasága és, hogy milyen jó dolog termelni - illetve hogy milyen gazemberek, akik e fejlődés töretlenségére törnek (vagyis szabotálják a munkát)... 

A Becsület és dicsőség azonban nem csak erről szól... 

November 20. - Néhány keresetlen szó a békekölcsönről

Témakör: Képek
Idő: 1950-1953
Stílus: Kőkemény Rákosi-éra
Fíling: Jegyezz te is békekölcsönt! 

Talán az késztetett arra, hogy ebben a témában írjak valamit, hogy egy idős ismerősömmel kapcsolatban, aki társasházunkban lakik, csak nem régen tudtam meg, hogy a Rákosi-éra nagy híve. 

Komolyan: túlélte úgy a rendszerváltást követő 20 évet, sőt, ami még furcsább, hogy a Kádár-korszakot is, hogy az maradt aki volt: a lehető legkonzervatívabb moszkovita kommunista, és még ráadásul nem is valahol vidéken, az Isten háta mögött, hanem, kérem szépen, Budapest Belvárosában... 

Sztem ez durva. 

Vagy csak én gondolom így?

Mert hát Matyi bácsi sztem sokunknak nem kedvence. Egyáltalán kinek a kedvence? (A Facebook-on pl. 2 ember lájkolja :)

A hiábavalóságok és abszurdumok kora volt Mo-n az ő neve által fémjelzett, az ötvenes évek első harmadát jelentő periódus, ugyanis, történelmünk, bizton állíthatom, egyik legsötétebb időszaka. A hiábavalóságok és abszurdumok között pedig sztem eléggé előkelő helyen található az ún. békekölcsön.

A békekölcsön egy bújtatott adózási forma volt: hivatalosan a béke megteremtésének magasztos céljáért szedték (persze, hiszen a szovjet blokk akkoriban önmagát béketábornak nevezte, pedig, teszem azt, az ekkor folyó koreai háború nem kis mértékben az ő hibájukból tört ki, igaz, az agresszív amerikai imperializmus deffenzív-expanziója - értsd: a támadás a legjobb védekezés - is közrejátszott a dologban), valójában azonban a nehézipar elképesztő méretű költségigényességének finanszírozása volt a célja, de még valószínűbb, hogy csurrant-cseppent a magasabb beosztású elvtársak zsebébe is ebből az összegből.

Magyarországon, az elképesztő életszínvonalbeli elmaradottság mellett is képes volt ez a drága hatalom egy havi fizetést (!) kikövetelni mindenkitől békekölcsön címén, hiszen, bár jegyezni "nem volt kötelező", valójában aki nem jegyezte, azt csúnyán megszívatták a gyárban/mezőgazdasági üzemegységben/egyetemen stb (a dolgot nem csak szigorúan nyilvántartották, de az aktuális munkahelyen - ld. a képünket - ki is függesztettek egy listát arról, hogy ki mennyit fizetett be), aki nem perkálta rendesen.

1950 és 1953 között szedték be ezt a különadót Magyarországon, vagyis Rákosi Mátyás párt-első titkársági regnálása idején, egy olyan korban, amelyet talán ezen az öregúron kívül, mindenki elítél (és az ilyesmi azért ritka a történelemben), akár megélte, akár nem (ezt azért teszem hozzá, mert ugye "a régmegcáfolt érvek valahogy visszatérnek").

A poszt másik apropóját, az említett megdöbbentő fejleményen kívül a fenti plakát a net berkeiben való felfedezése jelenti. Jellegzetes, ötvenes évekbeli direkt kommunikációval van dolgunk: "Békekölcsön: ötéves terv, virágzó ország, béke!" - hirdeti a felirat.

No meg: "Az államnak kölcsönadott pénzt a dolgozó parasztság kamatos-kamatostúl visszakapja!"

Hehe - ezen már röhögni sem nagyon lehet, kommentálni pedig már végképp nem.

Úgyhogy én angolosan távozom is és itt hagylak, nyájas olvasóm, ezen a brutál-röhejes kordokumentummal kettesben...

November 16. - Feline Groovy -4 dal cicusokról az ötvenes-hatvanas évekből

Témakör: Music

Idő: 50-es és 60-as évek

Stílus:Everything oldschool about cats

Fíling: Na, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy lazítsunk egy kicsit... 

Leírás:

Az új dizájn ismét új korszak homloktérbe kerülését jelzi: ezúttal az ötvenes-hatvanas évekkel kapcsolatban érkeznek majd anyagok, hogy egy kis színt csempésszenek a mind borongósabb őszi napokba (igaz, ma éppen kifejezetten tavaszi idő volt, de ne tessék illúziók világában élni: a küszöbön már itt kopogtat egy különösen hideg tél - legalábbis a szomszéd bácsi szerint, aki úgy gondolja, azért esznek a szokásosnál is többet a kutyái, mert készülnek az átlagon felüli téli hidegekre). 

Kutyák helyett macskák láthatóak azonban a címsorban - és e bejegyzés élén -szereplő új képünkön, mégpedig szám szerint mindjárt kettő, s ráadásul még muzsikál is ez a fehér és fekete jószág, akik szemlátomást emlékeztetnek Lukréciára és Szerénkére, a Frakk c. rajzfilmsorozat két "főszereplőjére".

Akárhogyan is van, e kép egy nem mindennapi válogatást fémjelez az 1960-as évekből.

Ez a hanganyag ugyanis, habár a címlap tanúságával ellentétben nem macskák előállította zeneműveket tartalmaz, mégis igencsak sok köze van a macskákhoz. Címét, talán "Rutinos macskának" (a "feline" egy előkelőbb kifejezés e házi kedvencekre nézve), "macskarutinnak", esetleg "talpraesett macskának". E válogatás ugyan mindössze néhány esztendeje jelent meg (az ACE Records gondozásában, amely kiadó - ez itt egyébként nem a reklám helye lenne - régi, kevéssé ismert felvételeket tartalmazó vagy a kérdéses időszakra vonatkozó válogatáskorongokat jelentet meg évek óta, különleges kiadványok formájában), de kivétel nélkül olyan 50-es és 60-as évekbeli szerzeményeket tartalmaz, amelyek a macskákkal foglalkoznak.

És itt a "cica" szónak és szinonímáinak nincs ám semmilyen mögöttes tartalmuk, hiszen ez a 24 dal valóban macskákról szól, bizonyítva azt, hogy a hatvanas évek "popzenéje" milyen élénk érdeklődést mutatott abszolút hétköznapi témák iránt is. Persze-persze, tudom én, hogy a macskák mindenfélének számítanak, csak hétköznapi lényeknek nem (hiszen nekem is voltak cicáim), de azért azt el kell, hogy mondjam: a popzene nagy, mondhatni örök témáihoz képest, holmi gombolyaggal játszó kiscicák valóban hétköznapinak tűnhetnek.

Ám, hogy ez mennyire nem igaz, annak bizonyítására következzék néhány könnyed kis dalocska a 24 tracket tartalmazó hangzóanyagról.

My ladies and gentlemem: The kats (oppardon, felines) and the 60's!

  

Norma Tanega - Walkin' My Cat Named Dog

Elsőként a folk-pop-rock egyik emlékezetes előadója énekel nekünk egy macskáról, akit Kutyának hívtak:

Szöveg:

I'm walkin' all around the town

Singin' all the people down

Talkin' around, talkin' around.

Me and my cat named Dog

Are walkin' high against the fog

Singin' the sun

Singin' the sun

Happy, sad and crazy wonder

Chokin' up my mind with perpetual dreamin'.......

I'm driftin' up and down the street

Searchin' for the sound of people

Swingin' their feet, swingin' their feet

Dog is a good old cat

People what you think of that?

That's where I'm at, that's where I'm at.

Happy, sad and crazy wonder

Chokin' up my mind with perpetual dreamin'......

Dog is a good old cat

People what you think of that?

That's where I'm at, that's where I'm at, that's where I'm at.

The Coasters - Three cool cats

Szöveg:

Three cool cats,

three cool cats

are coming up in a beat up car,

spitting up a lift of candy bar

talking on about how sharp they are.

Three cool cats.

Three cool chicks

are walking down the street

swinging their hips,

splitting up a bag of potatoe chips

I think cool cats really did flip.

Three cool chicks

Three cool chicks.

Well up came that first cool cat,

he said: man look at that.

Man, do you see what I see?

Well I want that middle chick

I want that little chick.

Hey man save once chick for me.

Well three cool chicks.

Three cool chicks.

Well they love like

angels from up above

and three cool cats

really fell in love.

But three cool chicks

made three fools out of

three cool cats.

Three cool cats.

Well up came that first cool cat,

he said: man look at that.

man do you see what I see?

Well I want that middle chick,

I want that little chick.

Hey man, save one chick for me.

Three cool chicks.

Three cool chicks.

They look like

angels from up above

and three cool cats

really fell in love.

And three cool chicks

made three fools out of

three cool cats.

Three cool cats.

Three cool cats.

Three cool cats.

 

Romancers - Housecat 

Egyáltalán nem ismerem ezt a bandát és nem is találtam róluk anyagot a nyeten, (még a szám szövegét sem) de ez az egész óriási, a macskanyávogós körítéssel meg egyenesen telitalálat. 

 Lee Dorsey -The Kitty Cat Song" 

Egy igazi R'n'B énekes (vagyis azoknak az időknek a szülötte, amikor ez a fogalom még tényleg Rhytim & Blues-t jelentett) dala egy másik - hamisítatlan - housecat-ről...

A CD-ről minden fontos anyagot megtaláltok ezen a linken: http://www.acerecords.co.uk/content.php?page_id=59&release=7748

Október 29. - A hatvanas évek magyar "celebjei" korabeli reklámokban 2.

Témakör: Reklám

Idő: 1961; 1972

Stílus: Archaikus reklámkincsek a Kádári szocializmus kezdeti periódusából

Fíling: Bezzeg ők tényleg celebek voltak!

Leírás:

Azaz csak lehettek volna, mert mostanában már durván lejáratták ezt a szót.

A celeb ugyanis egy latin szó rövidítése - "celebritas" - azaz ünnepelt, köztiszteletnek örvendő személyiség. 

Csakhogy, míg anno, jobb időkben azokra vonatkozott ez a megnevezés akik valamilyen kivételes teljesítménnyel vagy bármi mással, ami kivételes (pl. szépséggel - és ez nagyon nem csak csinos pofikát jelent) elérték, hogy nevüket megjegyezzék. 

Ma viszont celebnek lenni nem ennyit kóstál.

Vagy legalábbis nálunk biztos, hogy nem.

A hatvanas évek ünnepelt személyiségei még futballisták, színésznők, színészek voltak, akiknek nem feltétlenül a szemrevaló fizimiskájuk volt a legnagyobb erényük (na nem, mintha a magyar celebek között csak ez számítana :), hanem sokkal inkább az amit elértek, ahogyan elérték és ahogy viszonyultak ahhoz, amit elértek.

Nemrégiben bemutattuk egy ilyen közismert korabeli személyiséggel, Gobbi Hilda színésznővel készült reklámot, annak bizonyítására, hogy lám, már akkor is tudták, hogy ismert vagy ismeretlen termékről legyen szó, mindegy, semmiképpen sem árt, ha közismert emberek reklámozzák azt.

Most két újabb hirdetés és két újabb korabeli "közszereplő" van terítéken - de, hogy érzékeltessem a különbséget saját koromhoz képest, ők biza nem bögyös macák, hanem egy középkorú illetve egy idősebb úriember: Alfonzó és Siménfalvy Lajos

VIT - sorsjegy reklám Alfonzóval - 1961

Alfonzó neve nem először szerepel ezen a blogon.

Néhány héttel ezelőtt már felbukkant - akkor három Gusztáv-reklámfilmet prezentáltam és csak úgy mellesleg megemlítettem, hogy a bennük szereplő hangok tulajdonosa nem más, mint egy bizonyos Alfonzó (polgári nevén Markos József) humorista, színész, a híres-neves Markos-Nádas duó egyik felének apukája.

Alfonzó, a humor nagyágyúja ezúttal nem tisztálkodó- és szépségápolószereket reklámoz, mint ott, hanem az ún. VIT sorsjegyet.

Miről is van szó?

Nos: először is kezdjük magával a reklámmal, ugyanis nem mindennap lát az ember az 1960-as évek elején készült reklámfilmet - ezek túlnyomó többsége ugyanis elveszett, ami megmarad, az pedig már azáltal is csemegének számít, hogy egy advertising szempontjából ilyen kevéssé exponált időszakból származik.

Ha ez a megállapítás eljutott agyunkig, akkor azt is hozzátehetjük az eddigiekhez, hogy igazi ritkaságról van szó. S pláne így, hogy Alfonzó is szerepel benne...

De mit is reklámoz voltaképpen?

Nos, az ún. VIT egy elfeledett kor elfeledett fesztiválja volt, amelyet az ún. Demokratikus Ifjúsági Világszövetség rendezett 1947-től kezdve mindig más nagyvárosban, s ezen többnyire általában jelentékeny magyar küldöttség is részt vett. A VIT egyébként alapvetően egy baloldali értékrendet képviselő pártok által szervezett, nagyszabású rendezvény (azért írom ezt jelenidőben, mert manapság is rendszeresen megrendezik, csak sokkal kevésbé jelentős), amelyen a részvétel (mivel ugye akkor nem volt olyan könnyű a keleti tömbből utazgatni ide-oda a világban, mint manapság) igazi presztizskérdést jelentett.

Ennek a sorsjegynek azonban nem sok köze van magához a találkozóhoz, mivel csupán az 1962-es helsinki rendezvény alkalmából adta ki a Magyar Népköztársaság illetékes szerve. Hogy jobban megvilágítsam, miről is van szó: olyan ez, mint mikor pl. xy sörgyár népszerűsíti a Szigetet, csak éppen szocialista keretek között... :)

Alfonzó aztán tényleg bedobta magát a történetbe, maximális átéléssel adja elő magát:

"Főnyeremény egy sorsjeggyel - családi ház, garázs, Moszkvics."

Azért az tényleg GIGALOL, hogy ilyesmit, azaz komplett szovjet érdekszférabeli álom-vagyont sorsjegyen lehetett nyerni. Azt hiszem, ez sok mindent elmagyaráz arról, hogy micsoda elérhetetlen álom volt ez a három dolog akkoriban, amikor mindenki társ- vagy albérletekben tengődött, ekkor még alig volt lehetséges három éven belül gépkocsihoz jutnia és a garázs ezekhez képest már tényleg csak a hab volt a tortán.


Az meg már tényleg Klapka Gyuri bácsi reklámjainak legendás direkt marketingjét juttatja eszembe, mikor Alfonzó odaszól a dolgozó tömegeknek, mintha a kocsmában agitálna:

"Idefigyeljenek, emberek! Én idejében szóltam - 3.50-ért VIT sorsjegy". - és mutatja is, hogy itt van, nesztek, vegyétek (látszik, hogy a Vasfüggönyön túl még nem a Mad Men marketingstratégiái dívtak).

És, míg családi ház, garázs, Moszkvics akkoriban óriási dolog volt, 3 forint 50 fillér gyakorlatilag semmi.

Szóval, azt hiszem a reklám akkor nézőjének nagyon bele se kellett gondolnia a két összeg közti gigantikus különbségbe, már rohant is VIT sorsjegyet vásárolni. :)

Csillagos ötös Alfonzónak, mert ezzel az alakításával kőkeményen bűntet minden az elmúlt tíz évben készült Lottó-reklámot! 


Társadalmi célú hirdetés az irányítószám bevezetéséről Siménfalvy  Sándor főszereplésével - 1972

Nagy kár azért, hogy Siménfalvy bácsit olyan kevesen ismerik. 

Pedig nagyon jó színész volt abban a tekintetben, hogy karakter- és mellékszerepeket kiválóan tudott alakítani filmen. (Sokan emlékezhetünk például a Koppányi aga testamentumának öreg szolgájára vagy Görgey uram mindenesére a Fekete városból.)

Siménfalvy Sándor ezúttal öreg postás bácsit alakít, aki elmagyarázza, hogy miért is jó, hogy végre bevezették Magyarországon az irányítószámot. 

Hogy mikor került erre sor?

1973-ban, hogy egészen pontos legyek. 

Ekkor ugyanis, a postaforgalom megkönnyítése érdekében, a postacímek könnyebb nyilvántartása és a levelek könnyebb kézbesítése érdekében, bevezette az erre épülő adminisztrációs rendszert. 

Hej, milyen kackiás bajszú, szimpatikus öreg postásmester mondta el mindezt annak idején!

Ma természetesen már vidám, fiatalos, könnyed reklámfilmmel kommunikálnák le az ilyesmit, éppen ezért jó nézni, hogy volt idő, mkor egy szexi női mosoly és dekoltázs-villantás helyett úgy gondolták a reklámkészítők, hogy egy öreg, kedves postás bácsi sokkal alkalmasabb az ilyesmi lekommunikálására. 

Boldog idők, boldog emberek!

Búcsúzóul jöjjön még itt egy bélyeg, amelyet ebből az alkalomból bocsátottak ki:

(Egyébként ugye nem csak nekem dobban meg a szívem, mikor meglátom a régi, jóféle hollós-lepecsételt leveles postaemblémát...)

Folyt. köv. - a hatvanas évek további celebritásai, további reklámfilmekben...

Október 14. - Az 50-es és 60-as évek "celebjei" korabeli reklámfilmekben 1. - Gobbi Hilda a Liga margarin reklámjában

Témakör: Reklám

Idő: 1960-as évek második fele

Stílus: polgári 

Fíling: OMG! Hilda néni egy reklámfilmben! Let me see it!

Leírás: Ez a rövidke videó tényleg mindent magában foglal, az egész 20. századi magyar történelem kvintesszenciája!

Polgári éthosz, polgári élni-akarás, polgári a "világ-szemébe-kacagás" - minden tartás és nagyszerűség amelyet ez az elfeled(tet)ett osztály létrehozott... 

Vas István, az író, a költő, a műfordító, az emberi és művészi etalon megtestesítője mesélte az egyik vele készült interjúban, hogy 1944 utolsó harmadában, sőt, egészen 1945 februárjáig nem láthatta szüleit, minthogy el volt tőlük vágva - ő Budán, Ottlik Géza  (szintén irodalmár - Iskola a határon, Hajnali háztetők, Buda) villájában, apja, anyja Pesten. Fiatal feleségével együtt (akkor még Vas sem volt Pista bácsi) az újrakezdés évének eme nem épp legfényesebb hónapjában keltek át a befagyott Duna jegén, hogy végre megláthassák őket. A találkozás öröme leírhatatlan volt (Vas mégis leírta :). 

Az eufória közepette előkerült az a kis kakaó, amelyet az ifjú ara boldogabb napokra számítva tett el még több évvel azelőtt. 

Most, úgy tűnt, elérkeztek e felhőtlenebb idők: boldogan megfőzték és mohó örömmel kortyolták a nemes italt, amely akkor, a háborút követő válságos hónapokban különösen nagy hiánycikknek, mi több, igazi luxusterméknek számított. 

A kakaó, amely korábban polgári háztartásuk elengedhetetlen tartozéka volt, most jelképpé, a jólét, a biztonság, a szabadelvű polgár világa visszatérésének szimbólumává magasztosult.

Ebben a rendkívüli kegyelmi pillanatban - melyet bizonnyal fel sem foghat, aki nem élte át az előző esztendók kataklizmáját - Vas hitvese kenyérvágáshoz készülődött. 

Ekkor, ezt látva anyósa felkiáltott (minthogy a kakót jobb időkben mindig kaláccsal fogyasztották): "Na de Pirikém! Kenyér és kakaó, együtt?"

És ebben minden benne volt...

Gobbi Hilda, aki valamiért már húsz évvel első alakítása után már nagymamákat játszott, egészen hasonlót mutat be ebben a furcsa, 60-as évek végi reklámban. 

Az, ahogy szájához emeli a "sós teasüteményt", gyanakodva-vizsgálódva, mert az "unokája sütötte", plusz "Liga margarinnal", vagyis "tucatáruval", rítussá magasztosul, a polgári éthosz szent oltárán bemutatott áldozattá. 

Amikor csúnyácska (ám épp ezért oly bájos) arcán elömlik a mosoly - "Ez kittűnő", abban minden benne van... 

Mert a polgár, főleg, ha asszony, nem mondja mindenre, hogy kitűnő. 

A polgárnak ízlése van, a polgár nem osztogatja csak úgy, minden további nélkül az elismerést. 

Nem, a polgártól azt KI KELL ÉRDEMELNI... 

Sajnos nem tudok arról semmit, hogy ki készítette ezt a ragyogó reklámfilmet...

Akárki is volt azonban, áldassék a neve, mert ilyen gyönyörűen, ilyen tömören bemutatni mindezt, igaz, kellett hozzá a művésznő zsenialitása is, kivételes, páratlan teljesítmény.

+

A reklámfilm emellett persze, hogy kissé lejjebb ereszkedjünk a patetikus tartományból, ahová felemelkedtünk, óriási retro-potenciállal rendelkezik.

A zene, a fíling, a sós teasütemény, Hildus néni ruhája és mosolya mind-mind elfeledett, nagyszerű korok  tanúi...

-

Emellett nem tartom kizártnak, hogy a film a kispolgári mentalitás elleni kampány megmosolyogtató hangulatába simult bele - de ha így van, kitalálói nagyon mellé lőttek, mert a polgári létet dicsóítő rövid kis ódácska lett belőle... :)

Október 2. - (Konyha)kredenc

Témakör: Bútorok

Idő: 1940-es és 1950-es évek
Stílus: Szocialista-realista
Fíling: Kőkemény ötvenes évek





















Leírás: Ugyan nem az, amelyik a képen látható, de nekünk is van a nyaralónkban egy. Más, korosabb bútorokkal ellentétben nem túl trendi darab + ha saját lakásba költöznék, tuti, hogy nem szereznék be ilyet (egyébként úgy tudom, hogy nem drága), mert kiröhögnének. :)

+

A könyhakredenccel kapcsolatban nem sok pozitívum hozható fel.

A legjobb tulajdonsága az, hogy nagyon sok minden belefér (tudom, mert apukám most "nagytakarítja" a nyaralónk konyháját és másfél (!) szemeteszsáknyi használhatatlan kacatot sikerült összehordania belőle).

Szóval sok mindent el lehet tüntetni benne, ami jó, mert viszonylag kevés helyet foglal és aránylag jól belesimulhat a konyha környezetébe, ha szerencsésen el tudjuk tűntetni valamelyik félreeső sarokba.

-

Btw úgy nagyjából minden más.

Puritán, egyszerű berendezési tárgy, plusz kicsit sem elegáns, mert egy olyan időszakban készült, mikor Magyarországon éppen válságos periódusát élte a gazdaság (egy vesztes háború után, plusz mesterséges körülmények között fenntartott szerény életkörülmények közepette). Ezenkívül semmilyen pozitúrához sem idomul, mert a pereme túl vékony, legfeljebb valami extrémebb, akrobatikus történethez ajánlanám, a bátraknak, akik nem félnek felmászni rá (bár, azt hiszem, az már adventure porn-nak is beillene).

A kredenc esztétikai szempontból legszebb része az üvege - amely természetesen ideális, hogy egy óvatlan pillanatban berepülő focilabda darabokra törje. És persze az egyébként nem rossz minőségű faanyagra rávitt "borítást" is kikezdik az évtizedek.


Kulturális referenciák:

A kredenc legalább annyira tré dolog, mint az a humoros jelenet és együttes, aminek nevét szolgáltatta.

Igen, ez komoly.

A Kredenc, a Maksavízió című borzasztó, a Hálózat TV-n sugárzott (és hál istennek ott is maradt) "humoros műsor" kereskedelmi tv-k szórakoztató esti műsorait (pl. Fókusz, Aktív) kifigurázni akaró rettenet egyik állandó, visszatérő "rovata".

A jelenet kiagyalójáról és előadójáról, Varga Ferenc Józsefről egyébként elmondható, ami amúgy a műsort jegyző humoristáról, Maksa Zoltánról is, hogy, míg más projectjeik rohadt jól sikerültek, ebben a műsorban ritka pocsék dolgokat műveltek.

A másik "Kredenc" még sokkal rosszabb. A mulatós zene legalját nyomató duó nevéhez olyan klasszikusok fűződnek, mint pl. a "Szőröslábú kismacska" című opus magnum.

S az meg már tényleg csak slusszpoén, hogy Fásy Mulató nevű szórakoztató televíziós programban tűnnek fel a fentebb linkelt videón, amiről már Felméri Péter is megmondta a Showder Klub-ban, hogy "Úgy reklámozzák, hogy egy ország nézi. Ok, rendben van, de akkor legyenek má' szívesek hozzátenni azt is, hogy melyik..."