A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trash. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trash. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 3., kedd

Május 3. - Hell Night



Témakör: Film
Idő: 1981
Stílus: Tipical early teen horror
Fíling: OMG! Is that Linda Blair?


Leírás:

Linda Blair...

Mond valamit a név?

Na és így: a kislány az eredeti The Exorcist-ból?

Ugye, így azért már azért csak dereng valami?

Igen, Linda Blair volt a kislány az Ördögűzőben, akiből ki kellett űzni az ördögöt. Ebben a filmben viszont éppen fordítva zajlanak az események - ugyanis ebben a filmben inkább őt üldözi a gonosz.

A sztori szinte átlagos, az ehhez hasonló slasher-témákkal szinte tele a padlás. (A slasher ugye egy olyan műfaj, amely arról szól, hogy a szereplők már nagyon szeretnének szexelni az adott filmben, de ez nem igazán történhet meg, mert valami mindig megkadályozza ezt - egy pszichopata láncfűrészes gyilkostól az ebben a filmben is szereplő élőholtakig .

(A tovább mögött erősebb képekkel folytatjuk...)


2011. május 2., hétfő

Május 2. - 70's + 80's + trash + horror


Témakör: Hétindító
Idő: 70's and 80's  

Általában véve a retrospektív tematikák többsége, adjuk meg bármilyen faramucian is a korszakot vagy a stílust, szinte kimeríthetetlen. De vannak témák, amelyek még a kimeríthetetlennél is kimeríthetetlenebbek és egyszerűen képtelenség őket átlátni. Valahogy olyan ez, mint, hogy egy autó szerkezetét még képes megérteni egy ember, de egy hajóét valószínűleg már nem, egy repülőgépét pedig végképp nem, hiszen azok megtervezéséhez mérnökök egész generációira, a hibák kiküszöböléséhez és az esetleges repülőszerencsétlenségek okainak megállapításához pedig komolyabb szakértelemmel bíró hozzáértők csapatára van szűkség. 

Na, szóval ilyesféle kimeríthetetlen és szinte átláthatatlan téma a retrospekciók világában a trash. A trash egy valóságos szövevény. Igazi élmény elveszni benne, különösen a hetvenes-nyolcvanas évek korabeli trash-moviek között, amikor a műfaj aranykorát élte, s amikor akár egy filmen belül is egyszerre keveredhetett horror, pornográfia és akció, vagyis a szcéna három legkedveltebb megnyilvánulási formája. 

Még azok is, akik soha nem is láttak egy ilyen alkotást sem - létezhet egyáltalán ilyen ember tíz év fölött? - ha máshonnan nem, hát Tarantino és Rodriguez olyan opuszaiból, mint a két Grindhouse-film vagy a Machete, nem is beszélve a Kill Bill egyes jeleneteiről, megnyugtathatom őket, körül-belül, már vágják is a témát.


2011. április 21., csütörtök

Április 21. - No Blade of Grass

Témakör: Trash
Idő:1970
Stílus: Action-sci-fi
Fíling: Vagy inkább az szeretne lenni... 


Leírás:

Bődületesen régen nem írtam trash-ről a blogon, így épp itt az ideje, hogy kicsit törlesszek az adósságomból a műfaj iránt. Ennek jegyében következik most egy igazi remeke a műfajnak, az elkövetkező hetek valamelyikén pedig egy leendő 80's trash-week.

Előbbi esetében egy amerikai, 1970-es, legjobb tudomásom szerint idehaza soha meg nem jelent, le sem szinkronizált filmről van szó, amely megdöbbentően trash, még akkor is, ha látszólag több, mint komoly a tematikája. A No Blade of Grass action sci-fi, ahogy általában a trash-moviek többségével ez lenni szokott. Mi több, posztapokaliptikus action sci-fi, amire a cím is utal, hiszen a film egy olyan világban játszódik, ahol már nincs egy fűszál sem.

A cím már rávilágít a film egyetlen különösségére: ara, hogy bár abszolút trash movie, mégis próbál nagyon filiozofikus lenni. Jó, jobban megvilágítom, miről beszélek: ez a mozi úgy csinál, mintha egyáltalán nem lenne tisztában a saját trash-státuszával, mert miközben a műfaj összes létező kliséjét használja, időnként filozofikus monológokba meg unalmasan semmitmondó, mégis nagyzolóan álmélyre írt párbeszédekkel tömködték tele. A "mű" falán jókora üresjáratok kormos lyukai tátonganak, amelyeket az írók szándékának rosszul célzott ütegei okoztak (hogy egy gigantikus képzavar-eleggyel éljek).

2011. február 25., péntek

Február 25. - UFO: Szerelemdoktor



Témakör: Klip
Idő: 1996
Stílus: Hungarian Disco Trash
Fíling: Hahahahahahahaha - és én ezért voltam oda egy fél éven keresztül 



Leírás:

Asszem lazítsunk egy kicsit... 

A tegnapi bejegyzés ugyanis, mind tematikájában, mind stílusában meglehetősen erősre sikeredett...

Most akkor cserébe jöjjön egy személyes élmény, könnyed prezentációban... :)

2011. február 24., csütörtök

Február 24. - Most akkor végül is kinek jön be a Pa-Dö-Dö?



Témakör: Trash
Idő: 1991
Stílus: Stílus?
Fíling: Fíling?


Leírás: 

Ahogy általában be szoktam jelenteni, hogy korszerűtlen elmélkedés jön, úgy most azt harangoznám be, hogy kemény, férfias (vagyis trágár) szavakkal tűzdelt, negatív emócióktól duzzadó kis írás következik - elnézést kérnék, de ezzel tartozom minden idők vállalhatatlanul legrosszabb magyar (bár, attól tartok, sajnos világviszonylatban sem elhanyagolható mértékben cikis) együttesének - mert megérdemlik...

Van néhány téma, amiben nem ismerek pardont, meg mentegetőzést.

Ha például valaki képes azt mondani nekem az orcámba bele, hogy ő szereti a Pa-Dö-Dö-t, annak csácsá, vagy, mondhatnám stílszerűen: "Bye, bye Szása"... 

2011. február 23., szerda

Február 23. - Ilyen is volt? - Mora Lisa: Ha én fiú lehetnék



Témakör: Klip
Idő: 1991
Stílus: Trash pop-rock
Fíling: "Ha én fiú lehetnék, nem várnám a hóvégét" - áááá (csak nekem jut erről a Szomszédok Magyarországa az eszembe, szolíd háttérképként ehhez a nehezen minősíthető kliphez?)


Leírás:
 
"A lánycicánk pózolt hasonlóan a kandúrok előtt, amikor tüzelt. (Bocs az énekesnőtől és rajongóitól.)" - Szegény Magyar Hajni!

Hogy megkapta az egyik youtube-os kommentelőtől, pedig nem csinált semmit, csak előadott egy dalt, amit nyilvánvalóan nem ő írt, egy klipben, amit nyilvánvalóan nem ő rendezett, viszont relatíve szexi módon, ami sztem nehezen tagadható... 

Esküszöm, kövezzetek meg érte, esetleg ne is nézzetek többé a blogom felé sem, de ez a cucc még akkor is szexi, ha egyébként nyilvánvalóan trash, minden létező tekintetben ...

A Magyar Hajni meg tud, és az vesse rá az első követ, aki bűntelen - a merészen kivágott bőrruci pedig a kilencvenes évek szó szerint legvadócabb emlékeit idézi - wow!

(És a Hajnal egyébként tényleg tud - mostanában Lolát meg Rúzsa Magdit készítgeti fel az énekstúdiójában, és ha ezt sem tetszik elhinni, tessék utánajárni...)

Egyébként Hajnalék a magyar pop- vagy rocktörténet - ebben az esetben szinte mindegy is - szokásos egynyári trash-produkciója voltak. Ami talán kiemelte egy kicsit a történetet a feledés posványából, az Hajnal énekhangja és a Bizottság dobosának, Bán Máriának a munkája.

Nem vicc, ebben a rettenetben a legendás Bizottság dobosa veri a szerkót (a mellékelt képen legfelül látható).

Nem véletlen, hogy nem tolták előtérbe a nőcit - nem valami eyecandy. Amolyan népligeti szépség, ha lehet ilyet mondani... :)

Na nem, mintha Hajnit leszámítva itt bárki, vagy bármi kicsit is jól nézne ki...

Igazából semmit nem lehet felhozni ennek a klipnek a mentségére.

De tényleg nem.

Talán csak azt, hogy itt kivételesen nem látunk ormótlanul túlsúlyos embereket - pedig, ld. XL Sisters, Pa-Dö-Dö, no meg Torgyán József, úgy tűnik, 1991-1992 környékén éppen ez volt a trendi idehaza...

Szerencsére, legalábbis ebben a tekintetben, nagyot fordult a világ azóta.

Egy megnyugtató tény a sok nyugtalanító közt...

2011. február 22., kedd

Február 22. - Ilyen is volt ? - Viki és a Flört

Témakör: Music
Idő: 1982-1989
Stílus: Trash pop, rock és trash metal határvidéke
Fíling: Na, ez viszont inkább aranyos, mint borzalmas

Leírás:

Sztem volt idő, mikor Vincze Viktória nagyon-nagyon-nagyon cool volt.

A hetvenes évek bájos fiatal sztárja, aki Gábor S. Pál gyönyörű kis lírai-szentimentális opuszait énekelte, igazán könnyen belopja magát az ember szívébe: pl. "Téged nem felejtlek el, míg élek...", vagy "Hány éjjel vártam" című bájosságos dalaival...

Viszont, ezzel szemben itt van a Vicky and Flirt.

A Vicky and Flirt-öt ugyanaz a Vincze Viktória alapította, csak hat-nyolc évvel az ő hetvenes évek közepi nagy sikerei után, azaz vastagon benne az 1980-as esztendőkben, egészen pontosan 1982-ben - és nem mellesleg egyébként 1989-ig létezett a banda (melynek egyik tagja maga az énekesnő öccse, Vincze Tamás volt).

A Vicky and Flirt egy okos ötlet volt, nem igazán profimód megvalósítva: egy óriási, a magyar zene számára addig szinte érintetlen területet lett volt hívatott meghódítani a magyar popzenének, ez pedig a nyugati piac volt. Kicsit az érzelmes pop-rock-metál irányok között kavargott, a külsőségek pedig erősen a new wawe-re, majd később a nyolcvanas évek végi jellegzetes glam metál hangulatra játszottak rá.

De, sajnos, tenném hozzá, mert nagy dolgokat vihettek volna véghez - még akkor is, hogy ha erre mindössze két évük állt rendelkezésükre feloszlásuk előtt 1987 és 1989 között, amikor is, úgymond, "kiszabadultak" a nemzetközi piacra... 

Sajnos nem futottak be.

Miért sajnos?

Nos, először is, mert aranyosak voltak. Tényleg. Sokat dolgoztak a sikerükért, megérdemeltek volna legalább 15 perc külföldi hírnevet.

Másodszor mi, magyarok is megérdemeltük volna, hogy legyen egy igazán befutott zenekarunk Magyarországon kívül is, hogy később velük is definiálják a nyolcvanas évek utolsó időszakát. Sajnos azonban, ahogy nem lett világhírű az Edda, a Napoleon Boulevard vagy az East sem az időszakban, úgy sajnos az ezeknél az egyébként fantasztikus csapatoknál jóval kevésbé tehetséges Vicky and Flirt sem tudott ilyen babérokra törni.

Ennek egyik okát én leginkább abban látom, hogy a sok tehetséges hazai group közül pont nekik nem volt olyan jó instrumentális felhozataluk és ötletemberük, aki kiemelte volna őket ebből a posvány-fílingből. Ha Vincze Viktória jobb zenészeket kap, lehet, hogy jobban szerepel nemzetközi porondon, s ha van még egy igazán kiváló munkatársuk is, aki zenei ötletekkel segíti őket, biztosan nem hasalnak olyan nagyot, hogy ma már eljutottunk oda, hogy nem csak külföldön nem tudják kik ők, de idehaza is régen elfelejtették az együttest.

Igen-igen, sajnos a Vicky and Flirt, ne szépítsük, erősen trash mjúzikot nyomott...

Kár értük.

Tényleg...

Bizonyíték a tovább mögött...

2011. február 21., hétfő

Február 21. - XL Sisters: Nagy test, nagy élvezet



Témakör: Klip
Idő: 1992
Stílus: Bullshit metal
Fíling: Mert indítsunk kellőképpen kemény felütéssel!

Leírás:

Első megjegyzés: nem fogok sokat írni.

Úgy érzem tegnap, pláne, ha az elmúlt másfél-két hetet nézem, kicsit rápörögtem a grafomániámra, szóval sztem nem árt, ha picit visszaveszek az arcból.


Második megjegyzés: nem is tudnék ehhez az izéhez sokat írni, mert arra egyszerűen nincsenek szavak az emberi nyelvben, hogy ez a klip, ez a szám és ez az egész borzalom, mennyire elviselhetetlenül pocsék, bűnrossz, bullshit - ahogy ezt a metálműfajt én magam elneveztem, mert ez annyira rossz zene, hogy már zenének sem igazán tekinthető

Persze szégyen lenne az igazán igényes metálmuzsikára nézve, ha metálként emlegetném ezt az izét, így, tudjátok mit, maradjunk csak a bullshit-nél. 

(Ez amúgy azért is szomorú, mert számomra érthetetlen módon többek közt Alapi István - is - nyűvi itt a gitárhúrokat, aki az Eddában még oly kiemelkedőt nyújtott, és aki manapság az Alapítvány nevű zenekarban szintén azt teszi (teszem hozzá, aki előtt az urban legend szerint 1986-ban, ittjártukkor, térdre borult a nagy  Toto zenekar gitárosa is)- akkor itt, már elnézést, de miért játszik fost?)

2010. október 11., hétfő

Október 11. - 2019. After the fall of New York

Témakör: Trash 
Idő: 1983
Stílus: Posztapokaliptikus b-movie
Fíling: Holy Crap! It's crapiest crap of all times!









Leírás: Természetesen a retrospektív dolgok között rengeteg olyasmit is találunk, amit leginkább talán a trash, azaz szemét, hulladék megnevezéssel illethetnénk. 

Valóban: a világon szinte alaptörvény, hogy ahhoz, hogy kivételes minőségű dolgok jöhessenek létre, mindig rengeteg szemétnek is születnie kell, hiszen legalább 10ezer egység szemétre jut egy igazi érték.

Na jó, ez így, ebben a formában persze nem igaz, de ne szépítsük: a kultúra mindig is kitermelte a maga hulladékát, persze különböző korokban teljesen eltérő mennyiségben. 

De az vitán felül áll, hogy az 1980-as évek az igazi trash igazi aranykora volt. A huszadik század ezen évtizede stílus, könyvek és filmek tekintetében egyaránt tobzódik a szemétben, a hulladékban...

Olaszországban 1983-ra már régen lecsengett az ötvenes-hatvanas évek nagy blockbuster-einek kora, ráadásul a modernizmus alkotói, Fellini, Antonioni is teljesen háttérbe szorultak. Ám ennek ellenére ez a látszólag haldokló filmgyártás még mindig tud meglepetésekkel szolgálni, hiszen az 50-es és 60-as évek aranykorára emlékeztető létesítmények és a Cinecittá nevű olasz filmváros még mindig üzemel. 

E meglepetések egyike a posztap-műfaj megjelenése, felfutása és népszerűségének tetőzése az évtized első felében. Az ötletet, sok egyéb mellett, a Menekülés New York-ból és a Mad Max-szerű kőkemény, hardcore posztapokaliptikus mozik megjelenése és sikere adja. Csak úgy sorjáznak ugyanis a nukleáris holokausztok utáni világok túlélőinek történetét a kor színvonalán a lehető legheroikusabb módon előadni igyekvő b-movie-k, elárasztván minőségi szeméttel a filmes és a vhs-piacot. 

Azért hoznak némi pénzt a házhoz az ilyen jellegű "alkotások", mert nem kerülnek sokba: pár kietlen, lepusztult gyártelep, néhány atomerőmű-töve, lebontásra ítélt, lepukkant városrészek Itália legkülönbözőbb részein, és már kész is az igazi, klasszikus, hamisítatlan olasz posztapokaliptikus "trash-eposz". 

Ez a kőkemény hősök világa, akik dzsipeken és lovon (!) száguldoznak, nácikkal, martalócokkal, bérgyilkosokkal, rablóhordákkal veszik fel a harcot, persze kezükben a legújabb "csúcstechnikát" reprezentáló lézergéppuskákkal, rakétavetőkkel és egyéb kézifegyverekkel. A férfiaknál csak a nők a keményebbek, akiknek hajában Kovács Marcell, a téma avatott szakértője szerint: "olyan erős a dauer, hogy még egy nukleáris holokauszt sem árthat neki."

Ebben a világban játszódik mai filmünk, a "2019 - New York pusztulása után" is. 

Nézzük csak a bevezetőt:




Na jó, mondjuk, hogy bevettem az előbb a lovon elővágtató yakuza kinézetű erőszakszervezet tagjait. De nézzünk csak egy részletet, amolyan rambo-s fílingűt, olaszul - hiszen mégis csak olasz filmről van szó.

Előljáróban felhívnám a figyelmet főhősünk jellegzetes fejpántjára, partnernőjének "csinos külsejére" és az 1:08-nál orvul betámadó sokkoló (?) jellegű fegyver által kibocsátott hullámokra. Ja, és persze a zenére, amely az abszolút jellegzetes minimál-szintetizátor muzsika - ez pedig, mondanom sem kell, hiszen 80's=szinti, uralja az ilyen típusú "alkotásokat":




Na igen, erről beszéltem...

Nos, lehet ezt még fokozni?

Igen, lehet!

Igazi, hagyományos kamu üldözéses jelenet következ a legborzasztóbb filmes öngyilokkal,  amit valaha láttam.

Miért is az?

Nos, mert:

1. Olyan banális és akkora baromság, hogy az már tényleg undorító.
2. Hősünk színészi játéka több, mint hiteltelen - ez már egyfajta művészi szinte fejlesztett hiteltelenség... :)
3. Csak úgy szimplán, önmagában véve is crap...




És, mindennek a tetejébe van egy nagyon rossz hírem: akármennyire is szeretnétek engelmeskedni józan eszetek parancsának, hogy ne nézzétek meg ezt a filmet, nem tudjátok megtenni, ugyanis - rossz hír - fent van a youtube-on az egész (természetesen darabokban). :)

Ráadásul, én aljas gonosz, még linkelem is az part 1-et, lehetőséget kínálva ezzel nektek arra, hogy eltöltsétek életetek alighanem lebizarabb, legbanálisabb, legröhejesebb másfél óráját:



Igen, úgyis tudom, hogy alig várod, hogy véget érjen ez a bejegyzés és nekiülhess ennek a tömény borzalomnak...:P

+

Azért a verdák marha menőek ám a filmben.

Ferrari és Lanchia csodák ezek, amelyek egészen gyönyörű városi sportkocsik lehetnének amúgy, ha nem "pukkantották volna le őket direkt" istenesen, no persze csak a hitelesebb posztap-fíling kedvéért... :)

-

Minden, amit eddig leírtam a filmmel kapcsolatban, sőt, az is, amit nem....