Május 21. - Találkozás az Elbánál

Témakör: Film

Idő: 1949

Stílus: Bizarrmód allegorikus, furcsa szovjet propaganda-mozi 

Fíling: Béketáborbeli... 

Leírás:

Láthattunk már elbeszéléseket a nagy Lenin elvtárs életéből, ismerkedhettünk egy sikerfilmnek szánt magyar-szovjet koprodukciós alkotás történetével és mindjárt két többé-kevésbé apolitikus gyerekfilmet is prezentáltunk - mindezt az átpolitizált Szovjetunióból - de még valami nagyon hiányzik az eheti merítésből, ami viszont nagyon is jellemző műfaj volt az időszakban...

Mi volna ez?

Nos, csak a lényeg - hiszen, be kell, hogy valljuk, ezidáig csak a kuriozitásokkal foglalkoztunk ahhoz képest ami ma jön...

Az időszak szovjet filmtermésének nagy részét ugyanis egyetlen műfaj kebelezte be: a háborús propagandafilmek, s ma pontosan egy ilyen alkotás következ. 

Háborús propagandafilm, mondtam - méghozzá második világháborús. Míg nyugaton többnyire már rég nem foglalkoztak ezzel a témával, hisz örültek, hogy végre elfelejthetik, s a nagy stúdiók leginkább a méregdrága  bibliai témájú filmeposzok gyártásába öltek mérhetetlen pénzeket (ezek mellett pedig többnyire kis költségvetésű vígjátékokat, illetve néha-néha egy-két film noir-t vagy művészfilmet gyártottak), aközben a Szovjetunióban Sztálin elvtárs, majd utódai, mást sem csináltak, csak propagandamozikat gyártottak. 

Na jó, főleg Sztálin idején volt ez nagyon kedvelt műfaj - később kicsit háttérbe szorult, s hál' Istennek átadta helyét egy mindenképpen változatosabb filmtermésnek. Ebben az időben már a háborús filmek is mind igényesebbek lettek - gyakran jelentékeny művészi erényekkel is rendelkező alkotásokról beszélünk most, amelyek közül az egyértelműen legkiválóbb Grigorij Csuhraj Ballada a katonáról c.mozija . 

Nos mai filmünk egyértelműen semmilyen tekintetben nem rendelkezik ilyen paraméterekkel. A "Találkozás az Elbánál" c. 1949-es szovjet opusz tematikájának belövéséhez nem kell túlzottan magasrendű történelmi ismeretekkel rendelkeznie a második világháború történetében jártas nézőnek, hiszen a szovjet és az amerikai hadsereg keleti, illetve nyugati irányból érkezve a németországi Elba folyónál találkozott össze először...

A barátkozásról, az Marlboro-t és órát csereberélő amcsi és ruszki vitézekről készült felvételek annak idején bejárták a világsajtót és mint a szövetségesi bajtársiasság szép példáit szerepeltették ezeket hetekig a lapok hasábjain. 

Aztán a képek bekerültek a történelemkönyvekbe és az emberek valahogy elfeledkeztek róluk. Túlléptek rajtuk Főleg, miután kezdett mind hűvösebb, majd mind inkább szembehelyezkedő lenni a viszony az USA és a Szovjetunió között. 

1949-re már egyértelművé vált a helyzet: Churchill megtartotta híres fultoni beszédét, amelyben bírálta a szovjet külpolitika tevékenységét, Eisenhower már több élesen SZU-ellenes megnyilatkozással is büszkélkedhetett, s kisvártatva megkezdődik McCarthy szenátor hajtóvadászata a kummunista-gyanúsnak ítélt személyek ellen, Sztálin pedig kinyilvánította, hogy "ők a béketábor, az USA meg bekaphatja" (természetesen ilyet nem mondott, de biztosan gondolt még cifrábbakat is)... 

A béketábor kifejezés - szokjuk, ha nem ismernénk, mert évtizedekig használták nálunk is - természetesen azt jelentette, hogy a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok mindent megtesznek a világbéke építéséért, ők mossák kezeiket, ha az USA vezetése ezzel szemben éppen a békétlenséget gerjeszti a világban. Ez valójában persze nem volt igaz, hiszen a Szovjetunió legalább annyit, ha bizonyos esetekben nem többet tett a két nagyhatalom viszonyának megrontásáért, mint a gaz amerikai imperialista világbirodalom... 

A béketábor országai természetesen igen hamar megkapták a szájukba az először természetesen az SZKP illetékes szervei által megcsócsált háborús történelem-képet, s akár kérték, akár nem, muszáj volt elfogadniuk, mert kajálták avagy sem, nem kaptak mást - se Marshall segélyt, se Truman urat fehér lovon, hogy egy nagyon idevágó klasszikusból idézzek

Az etetés leghatékonyabb eszközei természetesen a filmek voltak. Ezekkel sok mindent el lehetett érni. Sőt, ezekkel jóformán mindent el lehetett érni, ami az SZKP erre vonatkozó rövid távú céljai közé tartozott. Például azt is el lehetett adni, hogy mi vagyunk a béketábor és, hogy majd megszakad a szívünk, hogy Amerika nem akar hozzánk tartozni...

Pontosan ilyen emocionális reakciókra számít legalábbis mai filmünk, amelynek fő jellegzetességeire a tovább mögött kívánunk kicsit jobban rámutatni... 

Grigorij Alekszandrov és Alekszei Utkin opusza nagyszabású képsorokkal indul: óriási ováció közepette találkozik a szovjet és amerikai hadsereg rommá lőtt falak árnyékában, valahol az Elba mentén. Az amerikaiak feltétlenül szimpatikus srácok, de azért főhősünk, akit mindjárt a második percben egy borzasztóan idegesítően fényképezett pózban premier plánban is megtekinthetünk - csakhogy azért érezzük az erőviszonyokat...

Ezt követően a frontbarátkozás jellemző részleteit látjuk (a kedvencem, mikor az orosz katona egy 100 dollárosra ír egy üdvözlő szöveget az új amcsi haverjának, aki mindezt mosolyogva tűri - LOL), miközben az immár bukásra ítélt harmadik birodalom lehullott jelképei sokatmondóan úszkálnak a vízen.  Az egyébként nagyon virtuóz módon fényképezett, láthatóan nagyon sok pénzbe került tömegjelenetet követően lassan, döcögősen indul be a sztori. 

Még az hagyján, hogy a szovjet és amerikai katonák társalgását nem akadályozhatják a nyelvi különbségek, hiszen minden amcsi közlegény perfekt beszél oroszul, méghozzá rjazanyi tájszólásban, ha kell, ám az már mégiscsak meghökkentő, amikor főhősünk, Kuzmin kapitány igen hamar bizalmas viszonyba kerül egy bizonyos Janet Sherwood (mégis miféle név ez? - LOL) nevű amerikai hadnaggyal, akivel természetesen annak rendje módja szerint össze is jönnek. 

A film itt válik globális példázattá, hiszen a romlott kapitalista nőszemély és a szinte nevetségesen tisztalelkű szovjet katona (a valóságban nem egészen így lehetne leírni a CCCP hadserege ifjú katonájának általános alaptípusát az időszakban) románca bukásra van ítélve - de hogy hogyan lesz mindebből mindjárt a szovjet-amerikai viszony egészen bizarr allegóriája is (természetesen a fentebb taglalt "béketáboros" szellemben), ahhoz, mi tagadás, meg kell nézni a filmet...

A film, amely egyébként összességében, az itt prezentált nyögvenyelős sztori mellett még bővelkedik a háborús jelenetekben és a harmadik birodalom bukását dicsőítő képsorokban is tobzódik, nagy részét a szovjet-amerikai párbeszéd ábrázolása teszi ki, ahol az amerikaiak ugyan mértéktartó, de mégiscsak gátlástalan figurákként tűnnek fel.

Összességében nagyon óvatosan, ügyesen, ravaszmód megkonstruált propagandafilm a "Találkozás az Elbánál", arról nem is beszélve, hogy készítőinek nem csak a fentebb vázolt ideológiai üzenetet kellett fúrtonfúrt furfangosan beléje csempészni, de még hazájuk kultúrirányitásának is muszáj volt megfelelniük, hiszen, ha valamit elcsesznek, a Gulag várja őket...

Hollywoodban sem volt könnyű jó filmet készíteni, hiszen szinte lehetetlen volt átpaszírozni a producerek és a nagy stúdiók vezetőinek konvencionális szemléletén a formabontó dolgokat, de a Szovjetunióban, az ötvenes évek elején filmet rendezni...

Hát, maradjunk abban, hogy nem csoda, hogy nem születtek jó mozik ilyen hihetelen nyomás alatt...