Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1918
Stílus: "Nagyon Herzig, nagyon Nobel!"
Fíling: Egy polgáriatlan korban is mindenképpen polgári
Leírás:
Rendhagyó eszmefutam következik, hiszen voltaképpen nem is eszmefuttatásról, hanem egy kis jelenetről, egy kis egyfelvonásosról van szó.
Mégis beillik ez annak is, hiszen a bő félórás opusz szereplői ércnél nemesebb szavakkal zengik a polgárság dicséretét, persze anélkül, hogy - a dramaturgia szerint - tudnának róla. Mert ők bizony a pesti polgári élet jellegzetes szereplői. De nem a diadalmas, nem a békebeli polgárság dicsőségére hangzanak el a darab mondatai, hanem egy sötét időszak sötét napjai közepette, amikor csupán visszasírhatta a régi időket a nem oly rég még oly kiváló középosztály.
Az 1918-as év sötét, kilátástalan, sűrű levegője a már négy esztendeje dúló első világháború fájdalmától és a hátország nyűg-nyavalyájától volt terhes. A Hinterland már csak nyomaiban mutatta a kortársak által "14-es éveknek" nevezett időszakot megelőző nyugalmas időket, melyek persze nem voltak nyugalmasak, de ez mit számít, ha egyszer az illúzióknak - oly sokszor dicsőítettük már ezt a ragyogó emberi képességet - mindig és minden körülmények közepette nagyobb a létjogosultsága, mint az ún. "valóságnak".
A magyar polgárság pedig az illúziók népe volt akkoriban.
Mit számított megannyi ellentét és társadalmi küzdelem ott, "ahol a kuglófot is másképp sütötték", mert az "édes mama sütötte azt": ahol középosztálybelinek még hívatása volt: az illúzióban élő hívatása.
Szép Ernő csöndes, mély emberi érzéssel rajzolt alakjai mindig megdöbbentően és megfellebbezhetetlenül bájosak, épp ebből az "illúziókban élésükből" fakadóan.
Tessék megnézni a Lila ákácából készült két filmet, melyek, bár másképp, mégis tökéletesen prezentálták e könyvek mondanivalóját, s mindezt abban abban a kicsit germanizált, kicsit póriasult pesti polgári nyelvezetben, amiről még Kosztolányi (aki pedig amúgy szinte mindent tudott a nyelvről, amit tudni volt érdemes) - Esti Kornél vallomása és több cikike nyomán ez egyértelműen megállapítható - el sem tudta volna képzelni, hogy valaha polgárjogot nyerhet az irodalomban.
És Szép mégis bevezette ezt a bumfordi, ám bűbájtól piruló jószágot gyöngéd szeretetével a magyar szépprózába - állítanám egyébként, hogy ez a legmagasabb-rendű érdeme irodalomtörténetünkben...
Mert nagy dolog kis, hétköznapi történésekből irodalmat csinálni, de különösen nagy dolog a kis hétköznapi történések kis hétköznapi szavait, ráadásul ezzel a nyelvezettel átlelkesítve, örökérvényvű tenni. S nem kis dologmelodrámát és citoyen-apoteózist komponálni hétköznapi sirámokból, ki nem fizetett kuglófokból, tyúkszemekből, meg "nagyon herzig, nagyon Nobel" gyűrűkből, s imigyen felépíteni egy gyöngéd, finom történetet, sok, mély érzelemmel, mi több, a legszentebb, legmagasabb-rendű patetizmussal.
És mindezt egy összeomló polgári világ árnyékában - amely háttérkörülményről amúgy a darabból egy szóval sem (itt nem történik utalás sem válságra, sem háborúra, főleg talán azért, mert hősei, mint már említettük, sokkal inkább menekülnek illúzióikba, mintsem, hogy a valóságban élnének), csupán keletkezésének már említett 1918-as dátumából értesülhetünk.
Olybá tűnik számomra, hogy a polgári világ kényelmes, annyi elveszett lelki finomságtól roskadozó, ráérős életének ritmusára sokaknak igen nehéz manapság ráhangolódnia, mégis, azt javaslom, szánjuk rá azt a harmincöt percet erre a ragyogó kis darabra, amelyben annyi minden sűrűsödik rövid mondatokba, és , amelyben az eddigiek mellett kibomlik egy évezredes, mi több, az emberrel egyidős, mégis, úgy, ahogy csak Szép Ernő tudja ehelyütt elmondani, egy senki által még el nem mesélt történet...
Mégis beillik ez annak is, hiszen a bő félórás opusz szereplői ércnél nemesebb szavakkal zengik a polgárság dicséretét, persze anélkül, hogy - a dramaturgia szerint - tudnának róla. Mert ők bizony a pesti polgári élet jellegzetes szereplői. De nem a diadalmas, nem a békebeli polgárság dicsőségére hangzanak el a darab mondatai, hanem egy sötét időszak sötét napjai közepette, amikor csupán visszasírhatta a régi időket a nem oly rég még oly kiváló középosztály.
Az 1918-as év sötét, kilátástalan, sűrű levegője a már négy esztendeje dúló első világháború fájdalmától és a hátország nyűg-nyavalyájától volt terhes. A Hinterland már csak nyomaiban mutatta a kortársak által "14-es éveknek" nevezett időszakot megelőző nyugalmas időket, melyek persze nem voltak nyugalmasak, de ez mit számít, ha egyszer az illúzióknak - oly sokszor dicsőítettük már ezt a ragyogó emberi képességet - mindig és minden körülmények közepette nagyobb a létjogosultsága, mint az ún. "valóságnak".
A magyar polgárság pedig az illúziók népe volt akkoriban.
Mit számított megannyi ellentét és társadalmi küzdelem ott, "ahol a kuglófot is másképp sütötték", mert az "édes mama sütötte azt": ahol középosztálybelinek még hívatása volt: az illúzióban élő hívatása.
Szép Ernő csöndes, mély emberi érzéssel rajzolt alakjai mindig megdöbbentően és megfellebbezhetetlenül bájosak, épp ebből az "illúziókban élésükből" fakadóan.
Tessék megnézni a Lila ákácából készült két filmet, melyek, bár másképp, mégis tökéletesen prezentálták e könyvek mondanivalóját, s mindezt abban abban a kicsit germanizált, kicsit póriasult pesti polgári nyelvezetben, amiről még Kosztolányi (aki pedig amúgy szinte mindent tudott a nyelvről, amit tudni volt érdemes) - Esti Kornél vallomása és több cikike nyomán ez egyértelműen megállapítható - el sem tudta volna képzelni, hogy valaha polgárjogot nyerhet az irodalomban. És Szép mégis bevezette ezt a bumfordi, ám bűbájtól piruló jószágot gyöngéd szeretetével a magyar szépprózába - állítanám egyébként, hogy ez a legmagasabb-rendű érdeme irodalomtörténetünkben...
Mert nagy dolog kis, hétköznapi történésekből irodalmat csinálni, de különösen nagy dolog a kis hétköznapi történések kis hétköznapi szavait, ráadásul ezzel a nyelvezettel átlelkesítve, örökérvényvű tenni. S nem kis dologmelodrámát és citoyen-apoteózist komponálni hétköznapi sirámokból, ki nem fizetett kuglófokból, tyúkszemekből, meg "nagyon herzig, nagyon Nobel" gyűrűkből, s imigyen felépíteni egy gyöngéd, finom történetet, sok, mély érzelemmel, mi több, a legszentebb, legmagasabb-rendű patetizmussal.
És mindezt egy összeomló polgári világ árnyékában - amely háttérkörülményről amúgy a darabból egy szóval sem (itt nem történik utalás sem válságra, sem háborúra, főleg talán azért, mert hősei, mint már említettük, sokkal inkább menekülnek illúzióikba, mintsem, hogy a valóságban élnének), csupán keletkezésének már említett 1918-as dátumából értesülhetünk.
Olybá tűnik számomra, hogy a polgári világ kényelmes, annyi elveszett lelki finomságtól roskadozó, ráérős életének ritmusára sokaknak igen nehéz manapság ráhangolódnia, mégis, azt javaslom, szánjuk rá azt a harmincöt percet erre a ragyogó kis darabra, amelyben annyi minden sűrűsödik rövid mondatokba, és , amelyben az eddigiek mellett kibomlik egy évezredes, mi több, az emberrel egyidős, mégis, úgy, ahogy csak Szép Ernő tudja ehelyütt elmondani, egy senki által még el nem mesélt történet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése