Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1904
Stílus: A polgári idill megteremtésének művészete
Fíling: "Kisasszonyok, szép virágszálak, édes, bohó, álmadozó gyermekek: üljenek körém és hallgassák meg ime, a családi boldogság kurzusát..."
Leírás:
A nagy Szomaházy Istvánt, ezt mindiig minden körülmények között hangsúlyozni szoktam, sosem ismerte el kellőképpen saját nemzete. Persze, a századfordulón, mikor ő maga is alkotott, egyszerre túl sok lett az igazán nagy író. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többi, mind egy-egy óriási, eleven organizmus - de egyben oly monumentumok is, melyeknek árnyékában a kisebb irodalmak szinte eltűnni látszanak. Még a Szomaházy Istváné is...
Persze, ő nem volt olyan nagy, hogy a lét dimenzióival hadakozzon, még csak akkora se, hogy pusztán költeményekkel fordítson az ország sorsán. Amúgy sem volt a szó szoros értelmében vett író, hiszen főleg újságíróként ténykedett, sőt, elsődlegesen, mint publicista vezettetett be az úri társaságba, s a publicitáshoz magukat viszonyító munkák sosem lesznek annyira jelentősek, mint a magukat, József Attila szavaival élve a mindenséghez mérők - csak rendkívüli, kivételes esetekben törhetnek ilyen babérokra.
Szomaházy pedig nem tört ilyen babérokra...
Ő leges legelsősorban egy igazi, klasszikus, öntudatos polgár volt, akinek az anekdotázás, a történetmesélés volt mindene, az alfája és az omegája.
A nemzet egyik mesemondója a sok közül, akik akkoriban történeteikkel traktálták az olvasóközönséget.
A legnagyobb nyilvánvalóan Jókai és Mikszáth volt ezek közül, de rajtuk kívül még annyian űzték ezt a műfajt, hogy elősorolni őket sem volna épp csekélység - az egyik legjelentősebb, Tóth Béla, például öt kötetre valót gyűjtött össze a legkülönbözőbb kis történetekből Magyar anekdotakincs címen, de anekdoták voltak még a híres neves Pósa bácsi meséi is - pusztán azáltal, hogy ilyetén műfaji formában lettek tálalva.
A hazai századforduló bizonyos tekintetben tehát maga is egy óriási, összefüggő anekdotafüzérként írható körül a legtökéletesebben, amikor a beszélgetések tartalmasabb részei így kezdődtek: "még a régi táblabíró-világban történt..." vagy "Deák Ferencről mondták, hogy", esetleg a "A gróf Darányi Ignác képviselő úrról mesélik, hogy igen kiállhatatlan ember..." - és effélék. Ekkoriban még az emlékiratokat is anekdota-stílusban fogalmazták, sőt, még az élet is az anekdoták ritmusában folyt.
Ezt az anekdoták pórusain keresztül lélegző Magyarországot festette tehát Szomaházy a saját anekdotáival.
Ő, aki látszólag soha nem nyúlt nagy témákhoz, mindig apróságokhoz, potomságokhoz kezdett hozzá - bizonyítsa ezt a blogon egyszer már közölt egyik írása is - nem írt nagy emberekről, nem írt szédületes politikai harcokról, nem érdekelték az udvari intrikák, de csakúgy nem a mély tárasdalmi összefüggések - valójában nagyon is jellemzően ragadta meg a kor életérzését, mégpedig egy tekintetben: a korabeli polgárság az otthonosság érzését keltő életképekben és finom bohóságokban gondolkozó mivoltában.
Kevesen tudtak olyan biztos érzékkel és hallatlan eleganciával, érzékeny, szeretetreméltó láttató erővel, mégis iróniával fűszerezetten polgári életidilleket festeni, mint ő. Ezen a téren ő volt az irodalom egyeduralkodója.
S, hogy ez mennyire igaz, annak illusztrálására most bemutatok néhány részletet talán legragyogóbb könyvéből, amely 1904-ben jelent meg először s az "Előadások a feleségképző akadémián" furcsa címet viseli. A páratlan munka csak úgy tobzódik a finom polgári modor minden kecsében és bájában, finom tüllök és csipkék, a századfordulós citoyen-életvitel finom enteriőrje elevenedik meg, a korabeli lányokhoz címzett intelmei pedig olyan mély emberismeretről tanúskodnak, hogy a mai lányok is nehezen tudnák letenni ezt a kellemes kis könyvet - ha ismernék.
Ezért kár, hogy ez az igazi remekmű, amelynek értékét különösen emeli, hogy érezni levegőjében az iróniát is, amellyel Szomaházy polgári osztályát láttatja, nem ismertebb manapság is. Ritka dokumentuma ez egy elfeledett kornak - és nagy örömömre szolgál, hogy most prezentálhatom igen tisztelt olvasóközönségemnek...
Zárván kis beszélyemet pedig csak annyit mondhatok, hogy tessék lenyűgözve csodálni eme kis finom írás előszavát és első fejezetét, mert nincs is mit nem csodálni rajta...
Kedves kisasszonyok, akik e pillanatban még fehér leányszobájuk csöndjében álmodoznak a bizton eljövendő szerelmes lovagról, aki költő is, gavallér is, milliomos is, grandseigneur is egy személyben, de akik úgy lehet holnap már fehér mirtuszkoszorúval a fejükön állanak egy jóságos pap színe előtt: Kegyetekre gondolok e nevezetes momentumban, amikor, mint más iskolákban már régtől fogva szokás, a Veni sancté-t elmondom...
Kegyetek már mindazt kitanulták, ami csak a fiatal lányok tudományát gyarapíthatja; az elemiben az írást-olvasást, a felsőbb polgáriban a háztartást és a költészettant, sőt úgy lehet az egyetemen is az algebrát, a szerves vegytant, vagy a filozófia forrásait... Mindent tudnak, amivel szűkebb családjukat büszkévé tehetik, udvarlóikat elkápráztatják, barátnőik szívébe a sárga irigység bacillusait plántálhatják... Sőt nemcsak az elméleti tudományokban jártasak, hanem mindazokban a nevezetes dolgokban, amelyek nélkül a modern fiatal lány már meg sem lehet; jókedvüen ülnek a zongorához, ha egy ismerősük tökéletes Chopin-interpretációra áhitozik, a fürdőben vízfolyásként csevegnek a francia pincérrel, Shakespeare-t - ha éppen esős idő van odakünn - eredetiben olvassák és a teniszezés terén is becsületet szereznek az erejüknek, frisseségüknek és ügyességüknek. Azonfelül bájosak, egészségesek, jókedvüek, a keringőt szenvedélylyel járják, az irodalmat szeretik, s a zsúron, ahol rendes vendégek, szintén meg tudják találni a fiatal lányhoz illő tónust, azt a hangot, amely az unalmas szótalanság és a hencegő fecsegés közt lebeg valahol... Szóval mindent tudnak, ami Kegyeteket csak tökéletesekké teheti, ami a házasulandó ifjak szivét barna vagy szőke hajfürtjeik felé fordítja, ami a legridegebb cinikus arcát is mosolygóvá teszi a Kegyetek jelenlétében, csak azt az egyet nem tudják, amiről a gondos mama, a bölcs apa, a körültekintő tanító és a tudós egyetemi professzor egyaránt megfeledkezett: hogy mik azok a pozitiv és negativ kellékek, amelyek a fiatal leányt jó, bájos, vonzó és boldogságra predesztinált feleséggé teszik...
Ezt a tudományt mindeddig nem tanították az iskolában. Sőt az egyetemen se tanították. A világ abban a tévedésben él, hogy a jó feleség kvalifikációját minden fiatal leány magával hozza e gyarló földre, s hogy a hitvesi erények okvetetlen kivirulnak a házasságban, föltéve, hogy két igazán szerető szív egyesült az anyakönyvvezető szine előtt... »Én is beletanultam a feleség szerepébe, - gondolja meghatottan az édes mama, - miért ne tanulna bele a kicsiny leányom is, aki oly szép, oly üde, oly kivánatos?« Az édes mama azonban, akit a véletlen szerencsés viszonyok közé helyezett, majdnem szándékosan megfeledkezik arról, hogy nagyon sok boldogtalan ember él e gyarló földön, aki láthatatlan könnyekkel a szemében vándorol megásott sírja felé, annak a lénynek az oldalán, akit talán valamikor igazán szeretett... És a maga önzésében nem látja a sivár családi tűzhelyeket, nem hallja az elsiratatlan panaszokat, nem érzi a félreértések, apró tűszúrások, titkolt fájdalmak keserüségeit, amelyek annyi életet megrontanak... A szerelemre gondol, amely szerinte mindent pótol a házasságban, holott a legboldogtalanabb frigyek talán éppen azokból az esküvésekből származtak, amelyek két szerelmes szívet kapcsoltak valaha össze a jó Isten színe előtt...
Szerelem nélkül boldog házasság nem képzelhető, de a szerelem maga még távolról se elegendő biztosítéka a boldog és harmonikus házasságnak. A különböző kémiai szervezetek is forrnak, pezsegnek, mielőtt végkép összeolvadnának, hogyne forrongna hát két eleven individuum, mikor örökre egyesülni készül egymással? Hiszen a házasság mindkét félre nézve eddigi életének tökéletes megváltozását jelenti... A férfi szabadságát, függetlenségét, felelőtlen voltának minden kényelmét föláldozza, amikor a Kegyetek kicsiny kezét a magáéba fűzi; a fiatal lány tiszta álmainak, csöndes illuzióinak, s mindenekfölött egy egész oceánt betöltő, megható szeretetnek mond búcsut, amikor angol úti ruhájában, egy csinos legény oldalán, hajtat ki a pályaház üvegfödele alá... Nem ösmerik még egymást, csak azt érzik, hogy végtelen boldogság lenne, ha a másikat boldognak látnák... De a szerelem nem ölheti meg bennük az emberi gyöngeségeket, egy gyöngédtelen szó a kételkedések lángjait gyujthatja meg szívükben, egy hideg tekintet bolondos rémeket idéz a szemük elé, egy esztelen félreértés váratlanul kiolthatja a fejlődő bizalmasság melegét... A férfi mindeddig csak jókedvü barátaihoz szokott, akik még brutális tréfáért se nehezteltek meg, a fiatal lány a hófehér családi tűzhelyhez, ahol illatos virágként bántak vele... Most egészen egymásra vannak utalva, mert a barátok is, a szülői ház is oly végtelenül messze vannak tőlük... Egy szó, amelyet talán a szeretet diktált, egy megjegyzés, amely talán a legnemesebb érzésekből eredt, a gyanakodó szíveket kegyetlenül elválaszthatja egymástól... Még szeretik egymást, de ah, már mind a ketten arra gondolnak, amit elveszítettek, s az együttlét, amelynek a boldogság új forrásait kellene megnyitania előttük, mindinkább unottabbá és terhesebbé lesz...
Az öreg professzor, aki Kegyeteket, szép kisasszonyok, im maga köré gyűjti, szentül meg van győződve afelől, hogy szerény kisérlete, a Feleségképző Akadémia hiányt pótol... A vén professzor barna fürtjei megőszültek, lábait kikezdte a podagra, homloka körül már mutatkozik egy-egy komoly ránc, amely könyörtelenül jelzi, hogy a legvidámabb élet is alkonyodóra fordulhat, de a szíve a vén embernek fiatal maradt... És ez a szív akárhányszor elfacsarodott, amikor rózsásarcu, ifju teremtések szemében könyeket látott s szomoru, kialvófélben lévő tűzhelyek mellől néma boldogtalanság árnyai sötétlettek feléje... Parkettes kastélyokban, szerény polgári házakban, ahol csavargásai közben megfordult, mint szeretett volna fölkiáltani akárhányszor a forrószívü, érzékeny, de kopott filozófus:
- Fiatalok vagytok, az arcotok virul, miért nem gondoltok hát arra, hogy az élet mily könyörtelenül rövid? Ma még mámoros érzés lobog a szivetekben, ma még tiétek az élet, jókedv és az egészség, de ah, nem tudjátok-e, hogy mi lesz holnap? Mire a nap újra fölkel a tenger habjaiból, már fázva fogtok meghuzódni a sarokban, szemetek ijedten mered a sírra, amely a szomszédból felétek tátong - és új szerelmesek ujjongásai fölött csillog a verőfény és a napsugár... Szeressetek, a míg szeretni tudtok, hiszen az árnyékok oly hamar elborítanak benneteket...
Kisasszonyok, szép virágszálak, édes, bohó, álmadozó gyermekek: üljenek körém és hallgassák meg ime, a családi boldogság kurzusát... Rózsás fülecskéjüket nyissák ki, a regényt, amit a pad alatt olvasnak, dobják félre, a csipkedésnek, a vihogásnak, a pajkos nevetésnek szakadjon vége; hiszen ez a kurzus mindazoknál fontosabb, amiket eddigelé végighallgattak... Aki szorgalmas lesz, megkapja tőlem a jó, a hűséges a derék, a komoly kis feleség diplomáját, a legszebb oklevelet, amit csak vén egyetemek adhatnak... Ámha olyan akadna Kegyetek között, aki nem érdemesítené a vén professzort arra, hogy a tanításait meghallgassa, azt (Isten ne adja látnom) nem én fogom megbuktatni, hanem egy sokkal nagyobb, kegyetlenebb, szigorubb potentát: az Élet...
Kegyetek, kisasszonyok, akik gyermekkoruk óta megszokták, hogy az iskola csupa évszázados tantárgygyal foglalkozik, s akik talán el se tudják képzelni, hogy a fizikán, a szerves kémián, a különböző nyelveken, a számvetés tudományán, a zongorázáson, a háztartástanon és az egészségi ismén kivül még egyéb tudnivaló is lehet a világon, - Kegyetek bizonyára csodálkozva fogják meghallani első előadásom címét, mely - furcsa ugy-e? - de így hangzik: A szerelem csökkenésének fontos és életrekiható tüneteiről.
Kérem, figyeljenek csak jól rám, hogy kurzusunk e fontos fejezetét tökéletesen megértsék és hasznukra fordíthassák.
Kezdjük ott, ahol a regényírók a munkájukat végezni szokták; annál a boldog időszaknál, amikor az édesmama végre kimondta az igent, s Kegyetek izgatottan és nagyon kipirulva borulnak annak az idegen, fiatal úrnak a nyakába. A jegyesség korszakát engedjük át a regényíróknak, s csak ott vesszük föl előadásunk fonalát, amikor négy hét, hat hét vagy két hónap mulva nászútjukat a keleti pályaudvar üvegcsarnoka alatt befejezték. A férj csak most érzi igazán, hogy feleséges ember, mert a nászút ünnepnapjai őt is valami különös, rózsás álomba ringatták. A fiakker megáll a ház előtt, amely jövendőbeli otthonukat, leányálmaik édes fészkét, az annyiszor megsejtett bájos interieurt magába rejti. Mari, a szobaleány, elébük siet a lépcsőházban, Julcsa, a szakácsnő, a konyha ajtajában fogadja Kegyeteket, s míg a ház ura szótlanul, de nagyon meghatottan pödörgeti a bajuszát, Kegyetek dobogó szívvel vetik le a selyem utazóköpönyeget, hogy a villamos lámpák csillogó fényében egy futólagos, de kimondhatatlanul boldog pillantást vessenek leendő birodalmukra.
E percben, mikor mindenki - Julcsa, Mari és a férjük - szinte versenyez abban, hogyan dédelgetheti azt a kissé remegő teremtést, aki sirásra hajló ajakkal áll meg az ebédlő küszöbén, e percben világosan érzik, hogy csak most kezdődik igazán boldogságuk korszaka, amely leányálmaik minden sejtelménél többet ér.
Fejüket lehajtják a kicsi kaprisz-vánkosra és sokáig nézik az aranyos mennyezetet, amelyen szelíd, altató árnyékok táncolnak az éjjeli lámpa fényében. Bohó, kissé akaratos leányok voltak talán, sokszor kaptak szidást, sőt néha egy gyöngéd anyai csípést is, szivükben olykor felburjánzott az irigység, a dac, a rosszindulat, - de e pillanatban, érzik, hogy az egész világot a szívükre tudnák ölelni s kezüket önkéntelenül imára kulcsolják. És hangtalanul, megindulva susogják az éjszaka csöndjében: Jó istenkém, aki valaha kis hálós ágyacskám fölött virrasztottál, aki megengedted, hogy mindig fehér leányszobám, csinos blúzom, vadrózsás kalapom legyen, aki nagyszerü keringőtáncosokat küldtél, s néha virágbukétákhoz, Kugler-cukrokhoz is juttattál. - ó engedd meg, könnyezve kérlek, hogy a kis uram mindig úgy szeressen, mint most, és nekem se legyen soha okom arra, hogy valamikor kevésbbé szeressem...
Végső szavuk átolvad az álomba, mert a hálószobára egyszerre csillagos, aranyhímes fátyol borul. Elalusznak. Kicsi tündérek, gyermekország tündérei, tompítsátok el a neszt, amely az ablak alól, a nagyvilág csúf lármájából idehangzik és csókoljátok meg szerelmesen a fiatal asszony szempilláját. Mert reggel, az első hajnali napsugárral, véget ér leányságának poézise és az álmodó gyermekből földi asszony lesz, aki fölött ezután mindig, de mindig ott fog borongani a rideg, a gyöngédtelen élet prózája is...
Kedves kisasszonyok, ne vegyék rossz néven az öreg tanítómestertől, akinek az a föladat jutott osztályrészéül, hogy önöket asszonyi életük viszontagságaira előkészítse, ha egy-egy kedves álmukat könyörtelenül széttépi. Fáj a szívem, amikor ime, ott kell kezdenem, hogy fehér leányszobájuk reményeiben csalódni fognak. Az élet nem olyan, amilyennek a romantikus írók rajzolják. Ó nem, eszembe se jut azt állítani, hogy ő, akiért a mirtuskoszorut a fejükre tették, valaha kiábrándul Kegyetekből. Hiszem, hogy a szerelem sohase fog elköltözni családi tűzhelyük mellől, és mégis - ó bár minél később - elkövetkezik majd az az idő is, amikor könnyes szemünk ezt fogja mondani: Nem szeretett, sohase szeretett igazán...
Melyek azok a tünetek, amelyeket előadásom kezdetén a szerelem csökkenésének fontos és életrekiható tüneteinek neveztem? Egy napon észre fogják venni, hogy a csók, melylyel férjük hazatértekor üdvözli önöket, rövidebb, sőt hidegebb a szokottnál. Meg fogják figyelni idegességének legelső szimptomáit: a szerelmes lovag szótlanul jár föl és alá dolgozószobájában, a szobaleányt, aki az ablakot törölgeti, brutálisan kiutasítja, dörmögve fog kikelni a kései tálalás ellen, sőt az is megesik, hogy haragos vállvonogatással felel, amikor Kegyetek gyöngéden ebédelni hivják. Romeó, aki fitymálva forgatja ide-oda a ramsteacket, s célzatos megjegyzéseket tesz a resztölt burgonya vagy a vörös cékla jósága ellen. Való igaz, hogy Kegyetek nem ezeket a motivumokat látták leánykoruk álmai közt a házaséletben. A keresztes lovagról álmodtak, aki imádottja egy szalagjáért évekig tartó háboruba indul s ime, a keresztes lovag soványnak találja a marhahúst s negyedóráig szidja a szakácsnét, mert a székelygulyás az ő legmagasabb izlésének nem felel meg. Sőt kiméletlensége nem állapodik meg ezeknél a tüneteknél: dühös, ha a fodrászkisasszony közvetetlen az ebéd előtt jön, ha Mari az előszoba padlóját vikszeli, ha egy írása azonnal elő nem kerül, amikor állítólag szüksége van rá. Annyira megfeledkezik magáról, hogy haragosan becsapja az ebédlő ajtaját s az ártatlan kályhának a "kutyafáját" emlegeti, ha nem találja elég melegnek a dolgozószobája levegőjét.
Ez lett volna a finom és udvarias gavallér, aki az alkonyat homályában valamikor a kezét megcsókolta? Aki öngyilkosságot emlegetett, ha feleségül nem megy hozzá? Aki órákig elsétált az ablakai alatt? A fiatal asszony könnyezve menekül a lakás legtávolabbi zúgába, s érezvén, hogy valami megváltozott körülötte, boldogtalanul gondol az édesmamájára, akinek a vőlegény már a legelső pillanattól fogva nem tetszett. Ó, mily rövid ideig tartott hát a szerelem, melyet ő naiv hiszékenységében örökkévalónak képzelt!
Kedves kisasszonyok, ez a legveszedelmesebb pillanata annak a korszaknak, amikor a leányság légies illuzióit a házasélet csöndes és derült harmóniájának kellene fölváltania.
Az élet nem tudja megvalósítani a Kegyetek álmait, mert a legjobb férjnek is megvan a maga eredendő hibája: hogy, fájdalom, nem hasonlíthat tökéletesen a regénybeli hősökhöz. A mélabús és olajbarna goëlette-kapitánynak, aki zsebkendővégről párbajozik a májfoltos márkival, hogy a grófkisasszonyt a magáénak mondhassa, könnyü és egyszerü a dolga, mert neki nincs egyéb hivatása, mint hogy az imádottja előtt térdreboruljon. De a vérből és idegekből való férjre, akit Kegyetek a kezükkel megtiszteltek, sok súlyos és kikerülhetetlen gond hárul. Ő, szegény, kényszerítve van arra, hogy pontosan lefizesse a harmadosztályu kereseti adóját, a hadmentességi adót, a vízdíjat, a házmesterpénzt, s hogy azt az összeget is kicsiszolja az agyvelejéből, amelybe a Kegyetek háztartása, cselédjei, mosónéi és ruhaszámlái kerülnek.
Ez nem mindig könnyü mesterség; és a szerelmes lovag, akitől Kegyetek francia vígjátéki, hogy ne mondjam császárimrei udvariasságot kivánnak, néha gyanusan kószál a takarékpénztárak körül, hogy egy váltócskáját elhelyezze. Az is lehet, hogy egyéb kellemetlenség érte: elvesztette a pört, amely ezreket jövedelmezett volna neki, meghalt a leggazdagabb betege, avagy összedőlt a híd, amelyet mint indsellér épített. Sőt nincsenek kizárva más prózai lehetetlenségek se: Romeó, aki természetesen tagja a kerületi kaszinónak, tíz, húsz, vagy harminc forintot veszített az alsós nevezetü társasjátékban. Méltányosság-e azt kivánni tőle, hogy e lélekállapotában olvadozó tekintettel térjen meg családi tűzhelyéhez, s kopaszodó fejjel (mert a házassága után minden férj kopaszodik) a legénykorabeli udvarlót játszsza?
A jó feleség, e tüneteket észlelve, nem szalad panaszos ajakkal az édes mamához, nem sír, nem esik kétségbe, hanem okosan, asszonyos felsőbbséggel, ezt gondolja magában: Elvégre egyik se jobb a Deákné vásznánál s egyikőjüket se lehetne összetéveszteni a Feuillet Oktáv hőseivel. Mind önző, szeszélyes, könnyelmü, zsarnoki hajlamu. Erről az egyről legalább tudom, hogy érettem dolgozik, engem szeret, hozzám tér meg, ha a napi munkájában elfáradt. És az isten szolgája holtomig összekapcsolt vele. Törődik hát vele a kis macska, ha néha megbokrosodik, majd megbánja, ha kifujta magát, s ha a családi fészek melege átjárja. Hiszen tökéletes férfiak úgy sincsenek másutt, mint a Mars bolygón és a Marlitt asszony regényeiben...
Így gondolkodik az okos asszony, aki a maga értékét ismeri. Hogy a férje többé nem szeretné, no hiszen! Nyalja meg az az úr mind a tíz ujját örömében, hogy a jó végzete ilyen bájos és vidámkedvü feleséghez juttatta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése