Témakör: Eszmefutamok
Idő: 1915
Stílus: "Az ember vagy nekiveti a mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával. Vagy együtt megy a gazemberekkel, vagy komfrontálja magát velük" (Bródy Sándor)
Fíling: "Tojáson táncolunk uraim! A legfiatalabbak is olyan ügyesek köztünk, hogy az már botrány. El nem fakasztunk egy olcsó tyúktojást sem."(Szintén ő)
Leírás:
Talán ezért is van az, hogy erre a jelenségre mindössze három példa ismert - legalábbis a fontosabb szerzők közül - a magyar irodalomban. Ilyen típusú periodikát megjelentetni ugyanis nem jelent kisebb jelentőségű terhet az adott szerzőnek, mint egymagának írni, szerkeszteni és önálló kiadásában prezentálhatni egy folyóiratot. Ezen feladatok összehangolása, nem is beszélve az anyagi részről, ami ugye egy magyar szerző esetében pláne nem lebecsülendő kiadásokkal jár, olyan kihívás, amivel csak kevesen tudnak és mernek szembenézni...
Szóval abszolút érthető, miért nyúltak ilyen kevesen ehhez a manifeszt eszközhöz irodalomtörténetünk során...
Az első közülük Csokonai Vitéz Mihály volt, aki az 1796-1797-es pozsonyi országgyűlés idején jelentette meg "Diétai Magyar Múzsa" c. újságját. Az eleinte keddenként, majd kéthetente, végül, a tanácskozás vége után, amikor tudvalevőleg Pozsonyban mindig dekonjunktúra következett be, mert a nemesek és vármegyei követek elhagyták a várost, ami így jóformán kiűrült, már csak tizenegy számmal jelentkező lap egy bizonyos Wéber Simon Péter nyomdájában nyomattatott. Sajnos azonban, dacára naparakész országgyűlési értesüléseinek és Csokonai szép prózai elmélkedéseinek, verseinek, nem lett népszerű - ezért is bukott be leghamarabb ez a kísérlet.
Egy másik periodika egy lényegesen összetettebb és koncepciózusabb folyóiratterv megvalósulása volt s 1932 és 1937 között jelent meg, 17 kötetben. Németh László, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar polihisztora "Tanú" c. kezdeményezéséről van szó. Ebben a rendkívüli jelentőségű kiadványban az írónak leginkább esszéi, tanulmányai jelentek meg (melyek közül nem egy később a harmincas évekbeli életmű-szakaszt szimbolikusan is lezáró "Minőség forradalma" c. tanulmánykötetben is napvilágot látott), s mindenképpen elmondható róla, hogy lényegesen nagyobb visszhanggal bírt a kortársak és jelentőséggel az utókor szempontjából, mint Csokonai kísérlete.
De ma sem egyik, sem másik, hanem éppenséggel a harmadik egyszemélyes folyóiratunkról lesz szó: a Fehér Könyv-ről, az időszak egyik legjelentősebb irodalmi kezdeményezéséről, amely - kivételesen - egy olyan ember nevéhez fűződik, akinek megvolt az anyagi és kapcsolati háttere ahhoz, hogy maga adasson ki egy saját maga által írt és szerkesztet periodikát: Bródy Sándor ez az illető
Bródy Sándorról már írtunk egy ízben a blogunkon. Akkor egy írásából (ki gondolta volna, hogy prófétai lesz Széll Kálmánra való hivatkozása, mint azt a "Magyarországot részvénytársaságként kezelő" miniszterelnök jelenleg elharapózó kormányzati kultusza is jelzi) idéztünk, amely röviden, tömören, szikáran mutat rá a hazánkban burjánzó korrupció világára - 1900-ban.
Az említett írás azonban rendelkezik még egy különleges paraméterrel - s ezt ott és akkor nem említettük. Nos, jelentőssége abban áll, hogy az első, 1900-ban megjelent "Fehér Könyv"-ben szerepelt. Az említett egyszemélyes projekt ugyanis - akár hisszük, akár nem - pont az új évszázad nyitányán, azaz 1900. januárjában indult be.
Nem könnyen rekonstruálható, hogyan is születhetett először az ötlet a korszak egyik legkiválóbb írójának fejében e rendkívüli kezdeményezésre nézve, s az sem állapítható meg éppen teljes bizonyossággal, hogy milyen referenciák alapján dönthetett e megoldás mellett - ami viszont bizonyos, hogy ekkor érezte úgy, megfelelő anyagi háttér áll rendelkezésére, hogy megkezdje-e rendkívüli társadalmi misszióját.
Mert misszió volt ez, mégpedig nem is akármilyen küldetéstudattal elindított misszió - ezt megállapíthatjuk a múltkoriban prezentált részletből is, amit fentebb linkeltünk.
Feszty Árpád felesége, Jókai Mór leánya írja róla: "Elkezdte a Fehér Könyvet s más cikksorozatait. Az igazság apostola, szegények, elnyomottak védője akart lenni. Megtámadott mindenkit: az ország vezetőit, nagy politikusokat és a Lipótváros pénzhatalmasságait egyformán, ha működésükben valamit a köz szempontjából helytelennek talált. Sújtani, mint arkangyal a pallossal. De több hidegvér kellett volna hozzá! Az ő túl spontán temperamentumával sokszor lőtt túl a célon és igazságtalan volt személyes szimpátia vagy antipátia szerint."
Hatvany Lajos, az író és művészetpártoló is hasonlóképp vélekedett Bródy ezen kísérletéről: "A Fehér könyv szerkesztője, az elmék elbizakodottságának korában, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ezt a lappangó ostobaságot átalragyogja, megszépítse és megjavítsa. Nagyban fogadkozik, hogy mindent teljes bátorsággal és eréllyel fog kimondani, nem törődve azzal sem: »ha végül csakugyan egyedül leszek, megsokasodnak haragosaim, ellenem fordulnak barátaim, elhagy maga a közönség is. Lássuk, hogy lehet élni, opportunusság és nexusok nélkül, mint török össze, ha a két utálatos idegen szót, mely annyira magyarrá lett, kihagyom a játékból...«"
1900. januárjában egy magyar író tehát olyan szent fogadkozással rugaszkodik neki Muszáj Herkulesként egy lehetetlen munkával, aminőrő alig hallani e kárpáti tájékon, főleg 1920 óta: politikai érdekmeghatározottságok, pénzügyi- és gazdasági érdekkörök mindenfajta befolyásától ment, a függetlenség szent szimbólumaival felvértezetten, liliom-tiszta fennségbe öltözötten állva a közvélemény előtt (csak, hogy szokjuk a kor styl-ét) szerkeszteni egy folyóiratot (a képzavar is illik egyébként a tipikus korabeli bér-tollnokokéhoz).
De nem csak pusztán egy folyóiratot: egy folyóiratot, amelynek minden cikkét ő írta, amelynek minden sorát ő ellenőrizte, melynek minden - könyvnyi méretű, száz oldal fölötti oldalszámú - kötetét a saját gondozásában jelentetette meg (olyan kiállításban, ahogy az fentebb is látható!).
Bródy nagyon komolyan vette e kezdeményezését - házassága is szinte megromlott, élete is szinte fenekestül felfordult abban a tizenkét hónapban, amíg próbált megfelelni az önmaga által kitűzött nagyszabású feladatának, a szentül fogadott újságírói függetlenségnek: "Tudom és fogadom, hogy a Fehér könyvnek mint vállalkozásnak sikeréért nem fogok megtenni semmit... Mily gyönyörűség, ha az ember a maga őse, úttörője és ha kell, áldozata lehet."
De áldozat végül még sem lett Bródy-ból.
Nem - óriási formátumú író volt, kivételes képességekkel, melyek ma is élnek sok színművébe, regényébe, írásába zárva - de áldozatnak nem volt alkalmas. Nem is állt volna jól neki. És a kornak sem állt volna jól egy ilyen mértékű áldozat. Általában véve: a dualizmus nyugodt kispolgári univerzuma nem szerette az áldozatokat.
Mindezt neki, magának is be kellett látnia, s hogy ez mennyire így történt, ennek céljából hoztam ma rövid, keserű írását 1900. decemberéből, az utolsó Fehér Könyv-ből (szám szerint a tizenkettedikből), amelyben áttekinti a nagy munkát és eredményeit.
Az emberi gyarlóságnak is dokumentuma ez a kis írás, de éppen ez teszi értékessé, no meg őszintesége, melyből a ma "független" újságírói is tanulhatnának...
Szóval abszolút érthető, miért nyúltak ilyen kevesen ehhez a manifeszt eszközhöz irodalomtörténetünk során...
Az első közülük Csokonai Vitéz Mihály volt, aki az 1796-1797-es pozsonyi országgyűlés idején jelentette meg "Diétai Magyar Múzsa" c. újságját. Az eleinte keddenként, majd kéthetente, végül, a tanácskozás vége után, amikor tudvalevőleg Pozsonyban mindig dekonjunktúra következett be, mert a nemesek és vármegyei követek elhagyták a várost, ami így jóformán kiűrült, már csak tizenegy számmal jelentkező lap egy bizonyos Wéber Simon Péter nyomdájában nyomattatott. Sajnos azonban, dacára naparakész országgyűlési értesüléseinek és Csokonai szép prózai elmélkedéseinek, verseinek, nem lett népszerű - ezért is bukott be leghamarabb ez a kísérlet.
Egy másik periodika egy lényegesen összetettebb és koncepciózusabb folyóiratterv megvalósulása volt s 1932 és 1937 között jelent meg, 17 kötetben. Németh László, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar polihisztora "Tanú" c. kezdeményezéséről van szó. Ebben a rendkívüli jelentőségű kiadványban az írónak leginkább esszéi, tanulmányai jelentek meg (melyek közül nem egy később a harmincas évekbeli életmű-szakaszt szimbolikusan is lezáró "Minőség forradalma" c. tanulmánykötetben is napvilágot látott), s mindenképpen elmondható róla, hogy lényegesen nagyobb visszhanggal bírt a kortársak és jelentőséggel az utókor szempontjából, mint Csokonai kísérlete.De ma sem egyik, sem másik, hanem éppenséggel a harmadik egyszemélyes folyóiratunkról lesz szó: a Fehér Könyv-ről, az időszak egyik legjelentősebb irodalmi kezdeményezéséről, amely - kivételesen - egy olyan ember nevéhez fűződik, akinek megvolt az anyagi és kapcsolati háttere ahhoz, hogy maga adasson ki egy saját maga által írt és szerkesztet periodikát: Bródy Sándor ez az illető
Bródy Sándorról már írtunk egy ízben a blogunkon. Akkor egy írásából (ki gondolta volna, hogy prófétai lesz Széll Kálmánra való hivatkozása, mint azt a "Magyarországot részvénytársaságként kezelő" miniszterelnök jelenleg elharapózó kormányzati kultusza is jelzi) idéztünk, amely röviden, tömören, szikáran mutat rá a hazánkban burjánzó korrupció világára - 1900-ban.
Az említett írás azonban rendelkezik még egy különleges paraméterrel - s ezt ott és akkor nem említettük. Nos, jelentőssége abban áll, hogy az első, 1900-ban megjelent "Fehér Könyv"-ben szerepelt. Az említett egyszemélyes projekt ugyanis - akár hisszük, akár nem - pont az új évszázad nyitányán, azaz 1900. januárjában indult be.
Nem könnyen rekonstruálható, hogyan is születhetett először az ötlet a korszak egyik legkiválóbb írójának fejében e rendkívüli kezdeményezésre nézve, s az sem állapítható meg éppen teljes bizonyossággal, hogy milyen referenciák alapján dönthetett e megoldás mellett - ami viszont bizonyos, hogy ekkor érezte úgy, megfelelő anyagi háttér áll rendelkezésére, hogy megkezdje-e rendkívüli társadalmi misszióját.
Mert misszió volt ez, mégpedig nem is akármilyen küldetéstudattal elindított misszió - ezt megállapíthatjuk a múltkoriban prezentált részletből is, amit fentebb linkeltünk.
Feszty Árpád felesége, Jókai Mór leánya írja róla: "Elkezdte a Fehér Könyvet s más cikksorozatait. Az igazság apostola, szegények, elnyomottak védője akart lenni. Megtámadott mindenkit: az ország vezetőit, nagy politikusokat és a Lipótváros pénzhatalmasságait egyformán, ha működésükben valamit a köz szempontjából helytelennek talált. Sújtani, mint arkangyal a pallossal. De több hidegvér kellett volna hozzá! Az ő túl spontán temperamentumával sokszor lőtt túl a célon és igazságtalan volt személyes szimpátia vagy antipátia szerint."
Hatvany Lajos, az író és művészetpártoló is hasonlóképp vélekedett Bródy ezen kísérletéről: "A Fehér könyv szerkesztője, az elmék elbizakodottságának korában, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ezt a lappangó ostobaságot átalragyogja, megszépítse és megjavítsa. Nagyban fogadkozik, hogy mindent teljes bátorsággal és eréllyel fog kimondani, nem törődve azzal sem: »ha végül csakugyan egyedül leszek, megsokasodnak haragosaim, ellenem fordulnak barátaim, elhagy maga a közönség is. Lássuk, hogy lehet élni, opportunusság és nexusok nélkül, mint török össze, ha a két utálatos idegen szót, mely annyira magyarrá lett, kihagyom a játékból...«"
1900. januárjában egy magyar író tehát olyan szent fogadkozással rugaszkodik neki Muszáj Herkulesként egy lehetetlen munkával, aminőrő alig hallani e kárpáti tájékon, főleg 1920 óta: politikai érdekmeghatározottságok, pénzügyi- és gazdasági érdekkörök mindenfajta befolyásától ment, a függetlenség szent szimbólumaival felvértezetten, liliom-tiszta fennségbe öltözötten állva a közvélemény előtt (csak, hogy szokjuk a kor styl-ét) szerkeszteni egy folyóiratot (a képzavar is illik egyébként a tipikus korabeli bér-tollnokokéhoz).
De nem csak pusztán egy folyóiratot: egy folyóiratot, amelynek minden cikkét ő írta, amelynek minden sorát ő ellenőrizte, melynek minden - könyvnyi méretű, száz oldal fölötti oldalszámú - kötetét a saját gondozásában jelentetette meg (olyan kiállításban, ahogy az fentebb is látható!).
Bródy nagyon komolyan vette e kezdeményezését - házassága is szinte megromlott, élete is szinte fenekestül felfordult abban a tizenkét hónapban, amíg próbált megfelelni az önmaga által kitűzött nagyszabású feladatának, a szentül fogadott újságírói függetlenségnek: "Tudom és fogadom, hogy a Fehér könyvnek mint vállalkozásnak sikeréért nem fogok megtenni semmit... Mily gyönyörűség, ha az ember a maga őse, úttörője és ha kell, áldozata lehet."
De áldozat végül még sem lett Bródy-ból.
Nem - óriási formátumú író volt, kivételes képességekkel, melyek ma is élnek sok színművébe, regényébe, írásába zárva - de áldozatnak nem volt alkalmas. Nem is állt volna jól neki. És a kornak sem állt volna jól egy ilyen mértékű áldozat. Általában véve: a dualizmus nyugodt kispolgári univerzuma nem szerette az áldozatokat.
Mindezt neki, magának is be kellett látnia, s hogy ez mennyire így történt, ennek céljából hoztam ma rövid, keserű írását 1900. decemberéből, az utolsó Fehér Könyv-ből (szám szerint a tizenkettedikből), amelyben áttekinti a nagy munkát és eredményeit.
Az emberi gyarlóságnak is dokumentuma ez a kis írás, de éppen ez teszi értékessé, no meg őszintesége, melyből a ma "független" újságírói is tanulhatnának...
Elégedetlenül veszem föl a tollat, hogy odategyem a zárópontot e könyvek tizenkettedik kötete után. Úgy érzem, hogy ami e vállalkozásban virtus volt, az megtörtént, de csaknem minden célja a tollban maradt. Fázva és megalázva látom, hogy abból, amit terveztem, - sőt ígértem - alig váltottam be valamit. Játékköveket dobáltam keresztül a víz tükrén, az csesztélte, cifrázta a habokat, de a vizet nem zavarta meg. Inkább engemet izgatott föl és ejtett gondolkodóba, hogy gyenge a karom, csekély a bátorságom.
Nem kötődöm az olvasóval, magammal kötődöm és e vallomások nagyrésze inkább magammal való leszámolás. Félek így is, hogy önök eredetieskedésnek veszik, ha egy író a vállalkozása első ciklusának a végén nem dicsekszik azzal, hogy mily kitűnően töltötte be programmjának pontjait.
Hajh, ez látszólag meg is történt, de igazában: csaknem mindennel adós maradtam magamnak. Több-kevesebb inspirációval, több-kevesebb szerencsével alkotott irodalmi munkák gyüjteménye lett a Fehér Könyv és nem az a bátor új szó, amivel tele voltam, amikor belekezdtem. Ha itt-ott beléje tudtam lopni abból a becsületességből, amelynek kerestem és kértem a mártírságát - elvben. Így történt aztán, hogy némely dolgokról és személyekről szóló igazságok, tizedrészükben diluálva, bemézezve és elviccelve: hatásukban sem erősek, sem hasznosak nem voltak. Megpiszkálni valamit, kellemetlenkedni, az semmi. Az ember vagy nekiveti a mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával. Vagy együtt megy a gazemberekkel, vagy komfrontálja magát velük. De félig ezt cselekedni, félig amazt: szomorú kapkodás és én - attól tartok - e tizenkét kötetben főleg ezt cselekedtem. Bűnbocsánatot azért nem kérek az olvasótól: legfeljebb olyan voltam, mint ő, akinek az ízlése nyomott, a szokása és erkölcse sodort magával. És testileg éreztem, mint hidegedik, mint hagy el, mihelyest túllépek a polgári igazmondáson és abban a pillanatban, amint egy-egy tekintélyét megpróbáltam kikészíteni, lelki szemeimmel láttam, mint húzzák félre a szájukat: ez ízetlenség, ez okvetetlenkedés, vádaskodás, a toll hatalmával való visszaélés. Szecesszió.
Amíg e lapokat írtam, nem egyszer úgy fordult a sorom, hogy az igazságot megkeresem és a kenyeremet elvesztem. Nem a magamét, hanem azokét, akik bennem bizakodnak, reám szorulnak, kiknek földi sorsát, amíg élek, kötelességem okosan és kényelmesen intézni. Egyedülálló, magányos ember, ha kenyerét veszti, az semmi. Legrosszabb esetben kiáll valamely sarokra koldulni. Nem megalázó és független mesterség ez.
A gyomor is, a lelkiismeret is megmaradhat mellette jó vagy tűrhető állapotban. És én még mindig inkább cserélnék annak a nevezetes írónak az atyafiával, az édes öccsével, aki az utcán koldul, mint magával az íróval, aki fejét félrefordítva megy el mellette...
Íme, a bűnvallomás vádaskodásra fordul, pedig ez hívságos és nevetséges is ebben a tizenkettedik órában. Hagy sietek tehát és hagy legyek őszinte legalább a végső leszámolásban:
Féltem, hogy magam maradok. Megrémültem, hogy komikus leszek egy roppant tábor ellen való hadakozásban. Rettegtem attól, hogy piszkos és rosszhiszemű sansculotteokkal kerülök egy sorba. Láttam, hogy néhány lépés előre és hátra kerülök, a társadalmon kívüli állapotba, ahol a szegénység vár, a lenézés vár és a testi nyomorúság. Soha nem írhatom meg poémáimat, amelyről álmodom és meghasonolva, összetörve, elkomiszodva és elhagyatva: felfordulok valamely kórház zugában, protegálva attól az orvostól, akit bántottam, mert eleszi a betegek ételét, elissza az italukat. Sablonos és nem esztétikus vég és ha még volna rá ok, amiért érdemes.
A hiúság és a nagyzolás ösztöne lázított föl a gondolat ellen, hogy az egész életem befejezése ne legyen egyéb, mint a végső és általános nyögésnek egy hanggal való erősbödése; egy rezgéssel több, egy tónussal feketébb.
Szíves olvasó, így történt, hogy közállapotainkról és közszemélyeinkről e könyvek révén nem tudott ön meg csaknem semmit, ami lényeges. Az úrhatnám és elpuhult belletrista győzött az elszánt és elkeseredett cilinderes Tiborc fölött.
*
Visszafelé fordítok tizenegy kötettel és amint a beköszöntő tüzes fogadkozásait olvasom, szinte mosolyognom kell. Hogy meg fogom írni mindnyájunk lelkének kacagtató nyomorúságait és nyomon követem azt a diszharmóniát, amelybe az egész nemzet mívelt és míveletlen osztályaival együtt beleesett. Írni fogok nagy tökéletlenségeinkről, kis és nagy bűneinkről, tisztátalan, nyugtalan - és a legtöbbször céltalan - életünkről, arról, amint éljük. Ezek az ígéretek! A kisebb és ártatlanabb témákhoz hozzányúltam, de még azokkal is csak szirupos választóvízzel laboráltam mindig. Egy bírálóm azt írta, hogy nem érlelem meg a tárgyaimat, nem tudom, mit akarok. Csaknem igaza volt. A mondanivalómnak másik felét elharaptam és sokszor abban kellett bizakodnom, hogy nem értenek meg. Mily konfúziók is vannak a tizenkét kötetben! Legfőképpen azért, mert a legfontosabb dolgoknak, a legizgatóbb tárgyaknak üres a helyük. Érdemes volna újra írni mind a tizenkét kötetet, de csak a kihagyásokat.
Csupa vád! Vád az ország, a társaság, a közönség, de legfőképpen magam ellen. Úgy látszik, az utóbbinak van a legtöbb értelme és jogosultsága. A modell ott állott előttem, nekem csak bátran, keményen, szorgalmasan le kellett volna rajzolnom. És én édeskés pasztelleket csináltam fejből - vagy amint mondani szokták: hasból, és csak mellékesen, félig vázoltam természet után egy-egy fekete, homályos képet. Ez a félség! Mindenben ez. Még a regényemet is csak félig mertem megírni becsületesen, a másik felére nézve pedig kiegyeztem a gyengébb közízléssel, más egyéb emberi gyarlandósággal, amelyekben nevezetes szerepe van a mások és a magam hiúságának.
- Élni kell, legelsőbben is élni kell! - mondá nekem egy okos és nagy ember a második vagy harmadik kötetnél, amelyben még több volt az erős a közvetetlen és nem kíméletes hangból.
Az író nem ügyész és nem bíró. Mesélni kell, édes és lágy mesével szoktatni az olvasót. Különben rozsdás, ósdi, de biztos és kegyetlen vasával megjelenik a tragikum...
Jó emberem - kinek szava nekem oly súlyos - a tragikum, az úgyis ott van minden emberi dolgokban, kicsinyekben és nagyokban egyaránt. És a szívem vérzik, látva téged, hogy amit egész életeden át üldesz, óriási hévvel, a Fortunatus szerencséjével, annak, éppen annak hódolsz be perverzus kéjjel, titkos órán!
*
A keserűség, a magammal való elégedetlenség percei ezek és attól tartok, hogy az olvasóra nézve talán unalmasak is. Pedig ettől az egytől teljes akaraterővel óvakodtam az egész esztendőn át. És ahogy átlapozom a másfélezer lapot, melyet az elmult évben teleírtam, azzal vígasztalom magam, hogy ezt az egy fogadkozásom betartottam: unalmas talán nem voltam mégsem. És ahogy így vígasztalgatom magamat, - ilyen a fantaszta - kiderül nekem is egy kissé. Lehet, hogy másnak vackoltam, majd jön utánam más, erősebb, épebb ember, akinek ezenfelül a dolga is könnyebb lesz. Aztán ami nincs megírva, az el van téve, én sem tettem még pontot a munkaerőm után! Sőt, már-már kedvem - és úgy érzem, erőm is - volna újra, de egészen újra kezdeni az egészet. Most már kimódoltam a munka e nemét, most tisztában vagyok a formákkal, mit lehet, hogy kell, mily eszközökkel számolhatok. És végkép még mostan sem tudom, hogy mit tehet egy ember magában elzárkózva és ellökve mindent, ami nem a mesterségére vonatkozik. Magamban csalódtam ezidőszerint, de vállalkozásom illúziói nem foszlottak el még most sem. Hiszek abban, hogy véghez lehetne vinni az irodalmi cselekedetet, ha...
El kell mosolyodnom írás közben. Emlékszem, hogy az első hónapokban mint kényszerítettem magamat a - mennyiségre nézve - szokatlanul nagy munkára. Elzárkóztam a világi gyönyörűségektől, nagy fontoskodva vettem magamnak egy szalmazsákos katonaágyat és nem otthonomban, nem a megszokott, kényelmes, magányos ágyon, hanem ezen a priccsen háltam. A megmaradt Fehér Könyvek közé állítottam be ezt a fekhelyet, amelyen éjet éj után mind azt álmodtam, hogy újra besoroztak katonának és bellebbeztek a josefstadti brigád-áristomba. Mulattatott az álom, büszkélkedtem az önfeláldozásban, tetszett nekem, hogy a katonaágyon kívül a helyiségben nem volt más bútor, csak egy rengeteg nagy íróasztal. No meg körülöttem a megmaradt kötetek. Mind több, egész várfal. Nagy zuhanással néha leomlottak éjszaka. Megijedtek az egerek. Én is el-elgondolkoztam. Vajjon érdemes-e? - kérdeztem magamtól és gyorsan visszatértem a régi kényelmes, élvezetes, mulatságos és luxusos élethez.
*
És a mély elkeseredésnek, a magammal való elégedetlenségnek, a megokolt kiábrándulásnak a vége az, hogy íme, most megint megveszem azt a katonaágyat, csakhogy most még keményebb és talán állandóbb is lesz, bárha képlegesen is. És amikor megalázkodva, némiképpen megszégyenülve búcsúzom el a tizenkét kötettől, büszkélkedve és bizakodva kezdek bele az új hatba, amelynek terveiről e kötet végén.*
Lesz még szőlő és lágy kenyér. Vagy vackor és száraz cipó? Ezt is magam kerestem magamnak és vállalom. Az Isten tartsa meg az önök illúzióit, mint ahogy nekem újra támadt, amely pillanatban elhervadt.
*Bródy tervei szerint 1901-től a folyóirat kéthavonta jelent volna meg, évi hat kötetben, de végül ebből nem lett semmi.
Később viszont mégis folytatta a periodika kiadását, továbbra is egyszemélyes ügyként...
Az első világháború alatt.
Ám arról, hogy ez a Fehér Könyv milyen is volt, majd inkább szombaton...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése