Május 13. - Szomaházy István: Előadások a Feleségképző Akadémián 2. - A házas élet hangulata - A vendéglátás - Mikor kezdődhetik a féltékenység?

Témakör: Eszmefutamok

Idő: 1904

Stílus: Anekdota-mániákus

Fíling: "Mert a finom szalon-idillek homályos lámpafénnyel megvilágított, századfordulós, otthonos kandallókban  lobogó rőzsehasábok ropogásától finoman kísért lágy melódiái mögül kihallani néha egy-egy fortissimoban megeresztett kacagást." (by myself)

Leírás: 

Úgy érzem, az elmúlt napokban kicsit túl sokat írtam ahhoz, hogy az elkövetkező napot ne intézzem el lényegesen kevesebb fecsegéssel. 

Annál is inkább így van ez, mert a facebook-os oldalamon is meghirdetett kis másfél napos informatikai malőrnél fogva akad némi pótolandó elmaradásom, s e restanciát minél előbb szeretném letudni. 

Másrészről pedig azért, mert három fejezetnek kell ma helyet szorítanunk, s ezek, mi tagadás, jóval szórakoztatóbbak az én kis beszélyeimnél. 

Szomaházy István méltóztatik ugyanis újból látogatást tenni szerény hajlékunkban, s annyit most már haladéktalanul megállapíthatunk régi-új ismerősünkről, hogy páratlan társalgó és kiválóan szórakoztató Schreiber, akinek kis írásai felettébb mulattatóak. 

Például a kedden már prezentált részleteink az "Előadások a Feleségképző Akadémián" c. kötetből, melyeket most megtoldunk még hárommal és egy-két tanulsággal. Legelsősorban is azzal, hogy Szomaházy-t nem szabad azért annyira komolyan venni.

Akik találkoztak már akár egy írásával is, azok tudják, hogy ő bizony a könnyebb stílus művelője volt a korabeli irodalomban. Ez talán eddig nem is meglepő, főleg, hogy elsődlegesen nem újságíró volt. S talán ezek után az sem lesz annyira az, amit egyébként nem említettem a keddi posztomban, hogy bizony, mi tagadás, az "Előadások a Feleségképző Akadémián", bár bizonyos mértékig valóban igen jól forgatható használati utasítás az ifjú arák számra, azért tanácsos inkább egy kicsit humoros, kicsit ironikus olvasmányként kezelni, amelybe néhol el vannak rejtve kifejezetten szellemes poénok is.

Úgy értem, olyan igazin csattanósak.

Mert a finom szalon-idillek homályos lámpafénnyel megvilágított, századfordulós, otthonos kandallókban  lobogó rőzsehasábok ropogásától finoman kísért lágy melódiái mögül kihallani néha egy-egy fortissimoban megeresztett kacagást. 

Persze Szomaházy rutinos könnyű-íróként (csak a könnyű írók tudnak rutinosak lenni - az igazán komoly dimenziókkal birkózók közül a legtöbben folyamatosan új eszközöket, képeket, helyzeteket, világokat derítenek fel, s ezek nem kecsegtetnek a rutin luxusával) már tudja, hogy hová helyezze el ezeket a gyújtóbombákat, melyek csak kevesek számára nem leplezik le a valódi írói szándékot: a szórakoztatást.

Igen: Szomaházy, mint a könnyű múzsa egyik legjelentősebb ihletettje hazánk irodalmának történetében, alighanem elsődlegesen a szórakoztatásra esküdött fel. Ez számára sokkal fontosabb, mint, hogy útmutatókat írjon, ami, legkésőbb a Család kicsi kincse c. filmből már igazán megtanulhattuk, egy fabatkát sem érő időpocsékolás lenne.

A természetesen fiktív Feleségképző Akadémia őszülő halántékú, pápaszemes professzora csak és kizárólag két célt tűzött ki maga elé ezzel a munkájával: egyrészt, hogy finom, érzékletes polgári és arisztokrata életképeket fessen - s erre már többször kitértünk, ebben a tekintetben nem akad párja a magyar irodalomban, bár az is igaz, hogy nem is foglalkoztak sokan ilyesmivel a jelentősebb szerzők közül - másrészt pedig, hogy megmosolyogtató, néhol humoros, néhol több, mint kacagtató fejezetekkel szórakoztasson.

És itt visszatérhetünk keddi gondolatmenetünkhöz, lezárva egyben mai írásunkat is: végső soron csak nem más ez, mint a kor levegőjében bujkáló anekdotázás-mánia egy újabb szokatlan, kuriőz bizonyítéka. Anekdotákból: francia regények bohóságaiból és gyalázatosan könnyelmű vendégségek történetéből épül föl a következő három fejezet is, melyek közül az utolsó, vagy is a hitves féltékenységének jogosságával foglalkozó fejezet végszava tartogatja majd a legnagyobb csattanót.

Csak azoknak mondom ezt, akik krimit is csak úgy olvasnak, hogy már az elején a végére lapoznak, hogy megnézzék ki a gyilkos, miközben jóformán még azzal sincsenek tisztában, hogy hogyan is zajlott le a gyilkosság... 

Második óra.

A házas élet hangulata

A házasélet hangulata: ez a fejezet fontosabb, tisztelt kisasszonyok, mint Kegyetek leányos tapasztalatlanságukban hinnék. Ahogy komoly fejtegetéseim során már több ízben említettem, a szent házasság nem egészen hasonlít azokhoz az álmokhoz, amiket a leányszobák csöndjében az édes kis csacsik szőni szoktak. Óh, mily szép lenne ez a tökéletlen világ, ha az élet a naiv álmok, e színes képzelődések nyomán alakulna meg! 

"A házasság, - mondta nekem egy fiatal leány, aki még rövid szoknyát hordott és nem volt egészen túl a spájzban való titkos nyalakodások korszakán, - hitem szerint abból áll, hogy az ember fölkelés előtt csókolódzik, délelőtt kiadja a szakácsnőnek a hadiparancsot a déli ebédre vonatkozólag, délben forró csókkal üdvözli a kis urát, ebéd után még forróbbal búcsuzik el tőle, délután regényeket olvas és Gerbaud-cukrot szopogat, este színházba megy, színház után a dunaparti vendéglőbe, aztán hazafelé, a fiakkerben, újra csókolódzik, de óvatosan, nehogy a kocsis a bakon észrevegye." 

Így szólott a rövidruhás, nyalakodó leány, aki még nem tudta, hogy a házaséletben a cukron, a regényeken, a dunaparti fogadón, meg a csókolódzáson kivül még sok egyéb motivum van; így például: a férj haragos ábrázata, a fiatal asszony idegessége, ha a szobaleány szemtelenkedik, egy-egy apró pörpatvarocska, egy-egy akut félreértés és sok-sok csunya próza is a csókok édes tengerén kivül. És főképpen nem tudta, hogy mindegyik házaséletnek az idők folyamán bizonyos állandó hangulata támad, kedves és poétikus az egyiknek, unalmas és közömbös a másiknak, ideges és puskaporos a harmadiknak. Ez a hangulat sok apró, majdnem jelentéktelen motivumból szövődik össze, s a dologban az a veszedelmes, hogy, ha egyszer megalakult, örökké ott lebeg a házasság fölött.

Hiába a jó szándék, hiába a bűnbánat, sőt hiába a szerelem is: vidám házasság az ideges házasságból sohase lesz többé s a családi fészek melegségének mindörökre vége van, ha egyszer az idegeskedés, a bizalmatlanság, a félreértések felhői ott lebegnek a hófehér abrosz fölött...

Kedves kisasszonyok, akik ártatlan hitükben most úgy képzelik, hogy ő, aki Kegyeteket a Riviérára, a párisi boulevárdokra, vagy Velence sötét vizeire elszökteti, mindig a gáncs nélkül való lovag, vagyis a leánykori udvarló marad, sirassák meg soha vissza nem térő álmukat és higyjék el, hogy ő is csak csontból és vérből, de főképp idegekből álló halandó, mint az első férfiu, akit az életben megismertek: az édesatyjuk. A felsőbb leányiskolában bizonyára tanulták, hogy minden élő lény más-más bánásmódot igényel: a mókus mást, mint a házinyúl, a kanári mást, mint a fülemüle s a papagály mást, mint a merinói kos. A férjjel való bánás művészete is speciális művészet, egészen más, mint amit az atyjukkal vagy az édesmamával való érintkezésükben megszoktak.

A férjet, - hogy egy csunya és prózai szót használjak, - idomítani kell, okosan, tudománynyal, sőt ravaszsággal is. Ez a fontos föladat az asszonyra vár, akinek megvan hozzá a legfontosabb kvalifikációja: az, hogy a tanítvány szeretettel közeledik feléje. És reá vár, ami ezzel összefügg, a másik föladat is, hogy: az otthon édes, finom, poétikus, meleg hangulatát megalkossa. A családi tűzhely tónusa ugyanis sohase a férfitől függ, hanem Kegyetektől, akik egy szép napon majd a lábasok és poroló-pálcák fölött a korlátlan egyeduralmat átveszik.

Kedves kisasszonyok, ne felejtsék el a legelső tanácsomat; már az egynapos menyecskének is vigyáznia kell arra, hogy a házasélet akkordját a kellő művészettel üsse meg. A nászúton is őrizze meg a maga egyénisége költői és tartózkodó báját, s óvatosan, félő gonddal ügyeljen arra, nehogy unalmassá és közönségessé váljék. Graciózus voltával hódítsa meg a férfit, finom kacérságával mindennap új lángot gyújtson a szívében, gyöngédségével a ragaszkodás édes kötelékeit alkossa meg. Asszonyosan puha, férfiasan korrekt legyen, engedékeny, amikor kell, erős, amikor tapintata és jó érzéke ezt sugallja. Szerelmében ne legyen az ura rabszolgája, s őrizkedjék attól, hogy a szívtelen asszonyok zsarnoki hajlamai ébredjenek föl a lelkében. Szerelmének szenvedélyes föllobbanását a meghittség drága pillanataira tartogassa s vigyázzon, nehogy e pillanatok megszokottakká, banálisakká, vagy túlsűrűekké legyenek. Az asszony nem mindig kedvese az urának, hanem a barátnője, a védőangyala, a gondviselése is.

Az otthon hangulata: ez az, ami a legtöbb házasságból hiányzik. Amikor az oltár elől eltávoznak, nem csupán a sírig tartó együttélésre kötelezték magukat, hanem arra is, hogy a szerelemnek, a barátságnak, a családi érzéseknek új oltárt emelnek, vagyis új tűzhely lángjait gyújtják meg a házukban. E tűzhely melegét, bizalmas voltát, enyhe világát ápolni: ez az asszony gyönyörü feladata. Az asszony szívéből, okosságától, intelligenciájától függ mindig, hogy a ház kedves és vonzó tanyájává lesz-e az egészséges jókedvnek és a szívderítő költészetnek.

Minden háznak más a hangulata, már tudniillik, ha a kellemetlenkedés és az idegesség levegőjét is hajlandók vagyunk bizonyos tekintetben hangulatnak mondani. Nem tapasztalták-e kisasszonyok, hogy némely födél alatt egyszerre a nyugalom szelid harmóniája költözködik a szívükbe, a családi lámpa világossága jóságos érzéseket költ életre Kegyetekben, s hirtelen megsejtik, hogy itt olyan emberek laknak, akik szeretik és becsülik egymást. Miből sejtik meg? A jó Isten tudja. Nem a butorok elhelyezéséből, nem a férj udvariasságából, az asszony mosolyából, - hiszen ha vendég van, minden férj udvarias s minden asszony mosolyog, - hanem a láthatatlan, csupán megérezhető szimptomák sokaságából, amelyeket szinte lehetetlen volna analizálni. Fogadást mernének tenni, hogy akik itt laknak, tökéletesen egymáshoz valók s egymáson kivül aligha van egyéb gondolatuk... A levegőből érzik-e ki ezt, vagy valami titokzatos hangulatból, amely mindenütt ott lebeg?... Nem tudom...

Másutt egy megmagyarázhatatlan sejtelem rögtön elárulja, hogy a nyugalom, a boldogság, az együttérzés csak külső látszat s hogy a plüssbutorok között állandó vendég a keserü panasz és a rosszindulatu félreértés...

A háznak nincs meg a maga hangulata, az asszony elégedetlen, a cselédek alattomosak, a férj csak ebédelni jár haza s az alkonyi órák nem kínálnak bizalmas örömöket; itt csak a látszatnál fogva élnek együtt s nem a szív és a szeretet törvényei szerint... Az együttlét órái kénytelen szomoruságban mulnak el, az esthangulat nem lopja a szívekbe az egymáshoz való simulás vágyát, egyik szempár nem mélyed a másikba, egyik kéz nem szorítja meg a másikat... Nem az édes, a derült, a mindenért kárpótlást nyujtó otthon ez, hanem rideg penzió, amelyben két közömbös idegen együtt él...

A tűzhelyben égnek a hasábok, de lángjuk nem világít a szívekbe, nem kelti föl a boldog érzést: milyen jó itt, egymás mellett, a rossz és érzéketlen világtól távol... E szerencsétlenek nem hozták magukkal az oltár mellől az otthon szeretetének tiszta poézisét s az érzéki föllobbanást összetévesztik a szerelemmel, amely baráti kapcsolatnak is erősebb kell, hogy legyen, mint valamennyi, amit ennek előtte kötöttünk... Ez a tűzhely nem ébreszti föl bennünk a vágyat, hogy magunk is melléje telepedjünk s nem fáj, ha tőle a rideg éjszakába eltávozunk...

Ne csupán boldogságuk megőrzése lebegjen Önök előtt, amikor kicsiny gazdaságukban az uralkodást megkezdik, hanem az is, hogy családi életük hangulata az unalomba, a kedvetlenségbe, az idegesség posványaiba el ne merüljön. Ne csak férjükben keressék azt a fluidumot, amely az otthon levegőjét frisseséggel, jókedvvel mindig megújuló vonzóerővel látja el, hanem önmaguk is féltő gonddal vigyázzanak, nehogy a kelletlenség, az unalom bacillusai családi tűzhelyüknél megteremjenek. A türelmetlen, az álmos, a szürke hangulatban még a szerelem lángjai is kialusznak. Az otthon oltárán ne csak az érzéki vágyak tüzei égjenek, hanem a meghittség, a vidám kedv, a finom tréfa melege is szüntelenül áradjon ki belőle. A boldog házasságnak nem csupán az a kelléke, hogy két ember nagyon szeresse egymást, hanem az is, hogy mindig jókedvünek, frissnek, szinte gyerekesen naivnak érezze magát - négyszemközt a másikkal.

Harmadik óra

A vendéglátás

A boldog szerelmesek, vagyis - legyünk ideálisták és mondjuk így: - a házasok ma már nem vonulhatnak félre a világ elől, mint a régi poéták korában, hogy egy csermely partján, a lonccal befuttatott kalyibában töltsék életüket, egy pohárból igyanak, egy cseréptányérból egyenek, s naphosszat a rigó, meg a pacsirta énekét hallgassák. A mai kor apái nem igen nyugodnának bele többé abba a gondolatba, hogy menyecske-leányuk egy fenyőfa-kunyhóban huzódik meg, ahol (legalább a népmesék erről nem szólanak) nincs fürdőszoba, gázkályha és villamos világítás. A szerelmet, még a boldog szerelmet is, ma már bizonyos polgári kényelemmel kombinálva tudjuk csak elképzelni, s a csermelyparti kunyhót végképp száműztük a száz arany pályadíjjal kitüntetett népszínművekbe. A Népszínház kulisszái között megvannak ehhez a kopott idillhez a szükséges dekorációk, de az élet a boldogságnak ezt az alakját többé nem fogadja el. A legnagyobb szerelem se elégszik meg a tökéletes magánynyal és a legnagyobb szerelem is veszítene pompázó színeiből, ha a férfi és nő örökké csak egymásra lenne utalva. Az ember társaslény, még a szerelmes ember is; az idegen arcok látása új bájt ad a kettősben való együttlét idilljének, s a társaságbéli kirándulások után annál édesebb a tűzhelyhez való visszatérés. Vagyis magyarán: a házasoknak szükségük van arra, hogy néha a világgal érintkezzenek, akár úgy, hogy ők a világot fölkeresik, akár úgy, hogy a világnak (vagy legalább egy-két képviselőjének) helyet engednek olykor a családi tűzhelyüknél.

Kedves kisasszonyok, ezúttal csak a második mód felől óhajtok beszélni, vagyis azokról az alkalmakról, mikor a fiatal feleség mint háziasszony szerepel: a meghivásokról és a vendégeskedésekről. Modern családot (akár a fővárosban, akár a vidéken) el se lehet képzelni akként, hogy a barátai elől elzárkózzék. Egy-egy vidám ebéd, mikor odakünn hó borítja a háztetőket, a világos ebédlő asztala mellett, virágillat közt, a gázkályha szomszédjában, amelynek vörös fénye végigömlik a vastag szőnyegen, vagy a meghitt, vacsora után való hangulat, amikor a teaasztalon már lobog a kék láng a rézüst alatt, a fiatal asszony kedves pongyolában sürög-forog a vendégei között, tiszta, csinos szobaleány állítja az asztalra az aranyvörös italt, s a házi boldogságában öntelt fickó, a férj, derüs mosolylyal szedi elő a fali szekrényből virágos szivarskatulyáit: ez a milieu mindenkire kedves és csábító, vendégre és vendéglátóra egyaránt. Ártatlan büszkeség, hogy a vendég fájó szívvel távozzék el tőlünk a havas éjszakába s míg útközben egy kávéházba betér, irigykedve gondoljon vissza ránk, akik otthon maradtunk, a kedves, a világos, a meleg, a kényelmet kináló fészek szőnyegei között. Az asszony bája, finomsága, szelleme, jó nevelése sohase nyilatkozhatik meg oly vonzó alakban, mint amikor a vendégeiről gondoskodik és a szerelmes férj még szerelmesebbé lesz, ha a felesége ügyességét és szeretetreméltóságát látja. Mikor az utolsó vendég is eltávozott, a lámpafényben csillogó abroszról az ezüstnemüt lerakják, a fehérbóbítás szobaleány még egy darabig sürgölődve jár ki és be s a hálószoba nyitott ajtaján át már idelátszik az ampolna misztikus rózsaszíne: a férj elragadtatva csókolja meg a fiatal asszony kezét, amelyen a gyűrűk drágakövei csillognak, s a pongyolához közelebb hajolva, mámorosan súgja:

- Olyan bájos voltál, mint egy francia hercegnő, akit Prielle Kornélia játszik...

A vendéglátás nem kis gyönyörűsége e rövid életnek és mégis, kedves kisasszonyok, azt mondom: ebből a mulatságból is megárt a sok. Az a házaspár, aki folyton vendégekkel népesíti be az asztalát, nem sokkal különb, mint az, amelyik rendszeresen kávéházba jár. A vendégfogadás kedves izgalmát, hogy ne mondjam ünnepi hangulatát, éppen úgy megöli a mindennapiság, mint a színházbajárás báját és vonzóerejét. Nem térek ki arra, hogy ez a passzió rengeteg pénzbe kerül, - hiszen fölteszem, hogy mindegyikük egy feketebajuszu, fiatal milliomossal lép majd annak idején az oltár elé. De a házból, amelyet a folytonos idegen járás szinte szállószerüvé tesz, kivész a családi tűzhely poézise, a csillogó fehér abrosz világának tiszta harmóniája, a kedves és derüs nyugalom, amely a belépőt már az előszoba küszöbén fogadja. A vendég ünnepet és jókedvet jelentsen, a házasélet idilljének pillanatnyi, kedves megszakítását. Ne tegyük hotellé a házunkat, hanem a vendég lelkébe lopjuk bele a családiasság finom és kellemes érzését.

Kikből álljon az a kis kör, akik előtt a házunkat megnyissuk: ezzel bizony csak a legkevesebb házaspár van tisztában. A legtöbb ember majdnem válogatás nélkül hívja meg asztalához a vendéget, feledve, hogy ezzel jóformán a családja tagjává avatja az idegen urat vagy az idegen asszonyt. Pedig ez nagy hiba, mert hiszen a családi kör nivója, hangulata forog kockán. Azt merném mondani, hogy a vendéget majdnem úgy meg kell válogatni, mint a férjet vagy a feleséget, s aki a felületes ismerősét megtiszteli azzal, hogy a házát megnyitja előtte, majdnem oly könnyelmüséget követ el, mint aki a legelső utcai vagy báli ismeretség után házasságra lép valakivel. Akit arra méltatok, hogy az asztalomhoz ültessem, kicsiny fészkemben bizalmasommá avassak, annak mindenképpen korrekt, kellemes és szimpátikus férfiunak, vagy finom és disztingvált úrinőnek kell lennie. A meghívás nemcsak a rajnai lazacot, a stíriai kappant, a vegyes befőttet, a parfait-t kell, hogy jelentse, hanem vonzalmamat és megbecsülésemet is az idegen iránt.

Nem fölösleges ez a tanítás, miért a kis- és nagyváros társadalmi életében immár csodálatos módon elharapódzott a léha meghívások divatja.

A legtöbb házaspár csak úgy véletlenül jut a vendégeihez, az ismerősei és az ismerőseinek az ujabb ismerősei segítségével. Nem is beszélek ezúttal a zsúrokról, ahol a legtöbb jelenlévő többnyire nem is ismeri egymást; s ahol akárhányszor megtörténik, hogy a házigazda félóráig cseveg a körszakállas ifjuval, aki őt bizalmasan "öreg kutyá"-nak nevezi, s a beszélgetés után e szavakkal fordul titokban a feleségéhez:

- Ugyan ki az az úr, akivel az imént a dohányzó küszöbén tárgyaltam? Nagyon művelt és finom úriembernek látszik...

Miként a hószemhez, amely a hegyen lefelé gördül, útjában számtalan új hószem tapad, akként von maga után egyetlen zsúrvendég száz és száz ujabb zsúrvendéget. Budapesten például számtalan rokonszenves ifju él, aki novembertől márciusig állandóan készenlétben tartja a szmokingját, a frakkját és a redingotját s nagyszerüen beletrenírozza magát a művészetbe, hogy az ismeretlenekkel csevegni, s egy szezon alatt három-négyszáz szandvicset s ugyanannyi csésze theát elfogyasztani tudjon. Egy-egy zsúron minden fiatalember átlag négy-öt új zsúrra kap meghívást, s az úgynevezett zsúrelőjegyzési kalendáriumra ma már épp oly szüksége van a társaságban élő ifjunak, mint a jó frakkra vagy a csillogó kézelőre.

De ha a zsúrt nem is tekintjük komoly vendéglátásnak - pedig az, - az ebédek és vacsorák meghívottaival szemben se sokkal nagyobb a szigorúság vagy az ellenőrzés. A mi társadalmunkban nem is ritkaság, hogy a fiatal asszony összetalálkozik az utcán a barátnőjével, akinek egy jól öltözött fiatal ember udvarol.

- Nem ismered, kedvesem, Takácsot? - szól a barátnő. Nagyszerü, hiszen Takácsot mindenki ismeri... Miska, most nyissa föl a szemét, mert ilyen szép asszonyt nem lát ám mindennap...

Takács másnap már köszön bájos, új ismerősének, a legközelebbi színházi bemutatón fölint a páholyába, vagy ha a földszinten ül, hát fesztelenül odalép hozzá, megismerkedik a férjével (rögtön letegezik egymást) s megkérdi, hogyan tetszik az új darab? A fogadóban egyszer odaül melléjük a pálmagruppos sarokba, elhúzatja a cigánynyal a szép asszony nótáját s amikor elválnak, a férj már így szól hozzá nyájasan:

- Öregem, egyszer megtisztelhetnél bennünket azzal, hogy vacsorára is fölnézel hozzánk.

- Ezer örömmel...

A férj kérdőleg néz a feleségére s a fiatal asszony kedvesen bólint: - Tudja mit, Miska? Jőjjön föl csütörtök este, ha nem akad jobb dolga...

Meghívják, anélkül, hogy tisztában volnának azzal: 1. hogy Miska nem a földkerekség legléhább frátere-e, 2. hogy nem fog-e szemtelenül udvarolni a fiatal asszonynak, 3. hogy mik a multjának kiemelkedő mozzanatai s 4. hogy a frakkján, a fekete nyakkendőjén, a gombos cipőjén kívül van-e más kvalifikációja is arra, hogy egy úri ház ilyen bizalmasan befogadja? Meghívják, mert más ismerősük is meghívja, s mert, ha egyedül vannak, hát unatkoznak odahaza.

Nem is beszélek a meghivásoknak arról a másik formájáról, amely a mi társadalmunkban szintén elég szokásos, amikor t. i. a klubban kártyázó férj esti nyolc órakor így szól nőtelen partnereihez - Ha kedvesek vagytok, hát eljöttök hozzám és nálam vacsoráztok... Persze nem szabad elkészülnötök valami lukullusi lakomára... Azt kaptok, ami éppen a ház körül akad...

És a szegény fiatal asszonyhoz, akit nem a bohémélet szabályai szerint neveltek föl, aki az abrosz egy mákszemnyi foltocskája miatt halálra szégyenli magát az idegen előtt, aki büszkeségét és ambicióját helyezi abba, hogy a vendégeit háziasszonyi erényeivel elkábítsa, este, az utolsó pillanatban, három vagy négy léha és éhes fickó állít be, a kártyázás, vagy a sörözés kedélyes utóhangulatában. És a férj furcsának, sőt fölháborítónak találja, hogy ötletét otthon nem hangos jókedvvel, az öröm mámorával fogadják.

Kedves kisasszonyok, ne áltassák magukat a feleség képzelt kötelességével: keljenek ki már a legelső kisérletnél az ellen, hogy úri házukat, meleg és poétikus otthonukat a könnyelmü férj valaha ilyen korcsmai színvonalra sülyeszsze. Az efféle kedélyesség csak a kávéházba vagy a sörcsarnokba való; s az ilyen férj nemcsak meghivása értékét rontja le, hanem a feleségét is megalázza. Ne bánják, ha erélyes szavukért megharagszik; utóbb ő maga is belátja, hogy otthonuk méltóságán őrködtek. De ne csak a sörcsarnoki cimborák betörése ellen emeljék föl szavukat, hanem - hiszen Kegyetek a finomabbak, a gyöngédebb lelkűek - ojtsák a férjük lelkébe is azt az érzést, hogy akit az asztalukhoz meghívnak, azt a legnagyobb megbecsülésben részesítik. Csak mindenképp finom, úri, nemes gondolkodásu embereket tiszteljenek meg azzal, hogy őket vendégeikül lássák. Így: a műveltek tiszta harmóniája költözködik a házukba; amúgy: otthonukat a lármások, a neveletlenek közprédájává teszik.

Negyedik óra.

Mikor kezdődhetik a féltékenység?

Amikor azt a kérdést vetem föl, hogy mikor kezdődhetik a féltékenység, jól tudom, hogy mai előadásom nagyrészben akadémikus jellegü. Vagyis: csak elméleti haszna van. Akibe a hatalmas istenek beleplántálták a féltékenység bacillusait, az ugyancsak nem lesz közömbös véralkatuvá, ha az én, professzori fejtegetésemet végighallgatja. A beszéd itt nem igen több, mint a gyönge szellő; mert, ahol ősérzésekről van szó, ott mindenféle tanács csak üres malaszt. De mégis, nem állhatom meg, hogy a féltékenységről is ne beszéljek, amikor a tanítványaim jövendő boldogságáról van szó; hátha akad mégis köztük egy, aki az élet valamely súlyos pillanatában a tapasztalatokban megőszült tanítómester szavaira visszagondol.

Azt tanácsolni, hogy az okos feleség végképp letegyen a féltékenység hibájáról, majdnem annyi, mintha a pisztrángtól azt kívánnók, hogy a torony csúcsára fölrepüljön. A legbölcsebb asszony szívében is ott van egy morzsányi ebből az érzésből, s nem kell éppen, hogy a nő - miként a regények mondják - a szenvedélyek rabja legyen, hogy ez a morzsa úgy megnövekedjék, mint az Ararát hegye. Elvégre is, a vonzódás, vagy hogy messzebb menjünk: a szerelem nem a műveltség kérdése, valamint a temperamentumot, az önérzetet, a jogos felháborodást se fújja el a női szívből az a körülmény, hogy valaki esetleg sikerrel tette le az érettségi vizsgát a zöldfa-utcai leánygimnáziumban. A grófné, aki harisnyás inassal, a saját mailcoach-án kocsizik ki a Stefánia-útra, épp úgy elveszti az önuralmát, mint a mosónéja, ha arról értesül, hogy a t. méltóságos úr lámpagyújtás után egy idegen kisasszonynál látogatást tett. Sőt: ő is elsír néhány fejezetet a grófi palota egyik zugában, s ő is azon fogja törni a fejecskéjét, hogy öt krajcárért mérget hozasson a patikából. Pointe-okra a valóságos élet nem dolgozik; s csak a francia, vagy a franciát majmoló hazai regényekben történik, hogy Claire grófné, megtudván, hogy a gróf egy ballettáncosnőnél tölti az estéit, hidegvérrel becsöngeti a komornyikját s finom nonchalence-szal így szól hozzá:

- Jerôme, hozzon föl az utcáról egy udvarlót!

Valamint az se tartozik éppen a mindennapi események közé, hogy a grófné, a férje hűtlenségéről értesülve, teázás közben hideg méltósággal ezt mondja:

- Barátom, mától fogva csak a világ előtt vagyunk férj és feleség... Én ezentúl a kastély balszárnyában fogok lakni, Ön pedig átköltözik a jobbszárnyba...

Tisztelt kisasszonyok, ne üljenek föl a francia tárca-regényíróknak: azok az urak elfelejtik, hogy az asszony akkor is csak húsból és vérből való asszony marad, ha a bölcsője fölött kilenc- vagy tizenegyágu korona ragyogott. A szenvedély vagy a közömbösség nem a származástól függ, hanem kizárólag attól, hogy a feleség szerelmes-e, avagy érzéstelen az ura iránt? Amelyik érzéstelen, attól kitelik, hogy ezen a műnyelven beszéljen; de a szerelmes asszony bizonyára nem fog átköltözni a kastély balszárnyába, nem csönget Jerôme-ért, a komornyikért, hanem alkalom adtán, ha különben a véralkata ösztökéli rá, épp úgy kikaparja a méltóságos úr szemét, akárcsak az igás kocsisné az igás kocsisét.

A kérdés tehát, kortól, rangtól és származástól eltekintve, ez: melyik az a stádium, amelyikben az asszonynak már joga van ahhoz, hogy féltékeny legyen s mikor cselekszik viszont elsietve és oktalanul, ha a féktelen érzést a maga szívében uralomra engedi?

Hasonlóképp nem ok a féltékenységre, ha a férj a színházban érdeklődve a szeméhez emeli a gukkerjét, amikor a primadonna, a naiva, a hősnő, avagy a női kar a színpadra lép. Miért ne találhatna ő élvezetet egy szép női termet, egy pisze orrocska, egy kicsike láb szemléletében? A feleség, aki az ilyesmiért hangos megjegyzéseket tesz, - vagy azt az édes titkot súgja az ura fülébe, hogy címeres gazember, - bizonyára megérett arra, hogy a Moravcsik Ernő Emil úr kezébe kerüljön. Mi természetesebb annál, hogy az ilyen férjből lesz a leggaládabb opportunista; aki a szinházban, amikor a felesége mellett ül, ásítva hátat fordít a színpadnak, de annál többet lebzsel a színházak kis kapui körül, amikor őnagysága miatt tökéletes biztonságban érzi magát. Az asszony, akinek az az ambiciója, hogy az urából úgynevezett alattomos gonosztévőt faragjon, valóban nem cselekedhetik tehát célszerűbben, mintha a színházi nézőtéren efelé kedveskedésekkel aposztrofálja a színpadot látcsövező szerencsétlent:- Ugyan, nem ég ki a szeme, hogy a feleségét az egész világ szemeláttára megszégyeníti?

Ugyancsak nem tartozik éppen a Deák Ferenczi bölcsességek közé, ha a szende hitves azzal gyanúsítja a ház büszke oszlopát, hogy titokban a saját szobalányával kacérkodik. Az a férj, aki ilyen közönséges alávalóságra vetemedik, nem igen akad másutt, mint a német élclapokban, ott is csak nagyobbára az illusztráció kedvéért. Óh, tisztelt kisasszonyok, ha önök tudnák, mennyi alkalma van a rossz férjnek arra, hogy a feleségéhez hűtelenné legyen! Aki a házi tűzhelye boldogságával nem elégszik meg, s idült családapa létére is idegen csókokról és törvénytelen ölelésekről álmodik, az bizonyára nem szorul arra, hogy a maga fizetett cselédjével kikezdjen. Az ilyesmi több a jellemtelenségnél; s csak egyetlen szó van rá, az is a bakaterminologiában: ez már közönséges ordénáréság. A feleségnek mindent föl szabad tenni a rossz férjről; de azt még róla se szabad föltennie, hogy a maga asszonyát, a cselédje szemében, megalázni tudná. Ez a részlet, tudom, hogy visszataszító; és mégis kell, hogy beszéljek róla, hiszen hány házasság tiszta harmoniáját zavarta már meg ez az oktalan gyanakodás.

Kedves kisasszonyok, önök alkalmasint még nem értik meg egészen, amit a következőkben mondani fogok. De ha rám hallgatnak, hát beírják a naplójukba ezt a passzust (majd asszonykorukban talán hasznát veszik): három hűtlenségi vétket minden asszony köteles elnézni a férjének, föltéve, hogy a hűtlenségek julius vagy augusztus havában történnek.

Ne gondolják, mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy háromszor még a legjobb férj is vétkezik a hitvesi fogadalma ellen. Óh nem; a jó férj képtelen volna arra, hogy a feleségét megcsalja. De a rosszak közt is vannak ám kategóriák s akárhány akad soraikban, aki nem tartozik a megrögzött bűnösök közé. Vagyis: csak nyári, alkalmi bűnös. Esküjét csak olyankor szegi meg, amikor az asszony valahol a fenyvesek alatt hüsöl, s őt, az elhagyott szalmaözvegyet, ezer alkalom csábítja. Ebből a férfiuból még mindig válhatik derék férj; persze csak akkor, ha megtévelyedése csupán kivétel. Három ilyen nyári eset tehát még nem ok, hogy a menyecske visszaköltözzék a szüleihez. Sírja ki magát a spájzban (ahol a cselédek nem látják), de aztán jusson eszébe, amit egy ókori bölcs mondott: hogy egyik férfi se jobb a Deákné vásznánál s hogy a jó, a derék, a komoly apa, akit ő leányos rajongásában a tisztesség mintaképének tartott, alkalmasint szintén helyet foglalt valamikor a nyári, alkalmi bűnösök táborában. Vagy ha nem is foglalt, hát bizonyára helyet foglalhatott volna.

Mikor kezdődhetik hát a feleség féltékenysége? Semmikor. Amikor komoly ok volna rá, hogy megkezdődjék, akkor az asszony már ne töltse az idejét eféle haszontalanságokkal, hanem hagyja a faképnél az urát. Mikor igazán van ok a féltékenységre, akkor már nem érdemes féltékenynek lenni.