Október 15. - Szomaházy István: Krakélerek alkonya

Témakör: Novella

Idő: 1911

Stílus: Tárca

Fíling: "mert jobb időkben ezért már párbajoztak volna..."  

Leírás: Nagy örömmel van alkalmam prezentálhatni az első novellát blogunk történetében, amely minden bizonnyal nem az utolsó lesz. Novella esetünkben mindenféle rövidebb terjedelmű irást fog jelenthetni, függetlenül attól, hogy az illető szösszenet műfaját tekintve naplójegyzet, humoreszk, tárca, elbeszélés akar-é lenni. 

Jelen esetben egy kis tárca következ, melynek szerzője az első világháborút megelőző időszak, azaz a Boldog Békeidők korszakának egyik legjelentősebb újságírója, az "Előadások a feleségképző akadémián" c. ragyogó munka szerzője (amelyre nagyon régóta vadászom a könyvpiacon, mert utolérhetetlen szellemességű könyvecske), egy bizonyos Szomaházy István. 

Írása az ún. krakélerek-kel (kötekedő, kérkedő - manapság azokat lehetne így meglehetősen eufémisztikusan nevezhetni, akik gyakran használják a "beszóttá'" kifekezést)... 

Szomaházy István

A KRAKÉLEREK ALKONYA

Az egyik budapesti tüzérezred becsületügyi választmánya - egy híres arculköpési eset alkalmából - olyan határozatot hozott, mely, ha a politika nem foglalt volna le akkortájt minden érdeklődést, bizonyára országos beszédtárggyá válik. A tiszti becsületbíróság egyhangulag kimondotta, hogy azokban az esetekben, amelyekben megokolatlanul elkövetett, brutális sértésekről van szó, nincs helye a lovagias elégtételtevésnek, mert az az ember, aki valakit ok nélkül megbánt, nem ellenfelét, hanem önmagát diszkvalifikálja. A segédek tehát az ilyen ügyeket egyoldalulag befejezhetik.

Bátran el lehet mondani, hogy a lovagias ügyek kódexében ez a határozat forradalmat jelent, s nincs semmi kétség benne, hogy a bátor, okos és becsületes felfogást most már nemsokára minden makulátlan gentleman magáévá teszi. Azok is, akik konzervativül kitartanak a párbaj intézménye mellett, s törhetetlen energiával azt vallják, hogy sértések bizonyos fajtáit csupán a középkori istenítélet segítségével lehet elintézni. Bizonyos, hogy a lovagiaskodás legnagyobb hívei is örömmel fogadják a reformot, amely a párbaj régi, tekintélyes törvénykönyveit most egyszerre értéktelen makulaturává változtatja.

Az olvasóknak, akik a mi társadalmunkban még mindig grasszáló, durvalelkű krakélereket jól ismerik, nem igen kell magyaráznom, hogy a tiszti becsületbíróság e bátor döntése mit jelent. A régi Pestet, melynek éjjeli élete már csak a legendákban él, évtízedeken át duhaj korhelyek uralták, akik - néhány üveg sör felhajtása után - sétabotjukkal beütötték az ártatlan járókelők cilinderét, vagy üres flaskókat dobáltak ama pápaszemes úr fejéhez, aki békés nyugalommal olvasgatta egy kávéházi sarokban az illusztrált újságokat. A krakélerek e vad terrorizmusa már végleg bevonult ugyan a régi Pest történetébe, de akik éjjeli életet élnek, azok jól tudják, hogy maguk a krakélerek még nem pusztultak ki teljesen fővárosból, sőt: a vidéken talán még megsokasodott számban űzik kisded és jókedvű mulatságaikat. Itt, az ország szívében is megtörténik, hogy lármás fiatal urak durva sértegetésekkel illetnek egy-egy békességes kávéházi vendéget, akinek - mint mondani szokás - az orra nem nyerte meg tetszésüket. De a vidéken valóságos típus ez a részeg hazafi, aki ordítva tör be az éjjeli kávéházba, botjával az összes gyufatartókat lesöpri márványasztaláról s aztán vérbenforgó szemekkel ordítja:

- Öt percen belül minden zsidó kitakarodjon innen!

A kávéház ilyenkor két percen belül kiűrül s ha akad olyan elszánt ember, aki a részeg krakéler fenyegetésétől meg nem ijed, az el lehet készülve rá, hogy bezúzott orral fog távozni a csata színhelyéről. Pláne akkor, ha maguk a tiszt urak rendeznek hasonló csetepatét, pedig hogy néha ők is rendeznek, azt mindenki tudja, aki az újságok Lekaszabolt kávés című híreit olvasgatni szokta. 

Mi volt eddig az uzus az ilyen kétlábon járó vadállatokkal szemben? Vagy az, hogy valaki szó nélkül zsebrevágta a sértést, vagy az, hogy lovagias térre játszotta át az egész ügyet s két tekintélyes segédet küldött a másnapig kinözanodott krakélerhez. Vagyis: azonfelül, hogy ilyen kvalifikálhatatlanul megtámadták, még annak is kitette magát, hogy a testére egy éles karddal monogrammot vágjanak. Ugyanily dilemma előtt állt az az ember is, akit vakmerő spadassinok, előre megfontolt szándékkal, minden ok nélkül inzultáltak. A sértő nem tartozott számot adni durva viselkedésének oka felől, hanem vállat vonva így szólott:

- Megfricskáztam, mert nem tetszett az orra. Ha kifogása van ellene, hát készséggel rendelkezésére állok. 

Ezt a patriarkális állapotot most egyszerre megszűnteti a tiszti becsületbíróság döntése, mely kimondjua, hogy aki ok nélkül egy tisztességes embert megsért, az önmagát diszkvalifikálja. A jövőben tehát, ha egy úriember ilyen helyzetbe kerül, egyszerűen két aktív katonatisztre bízza ügyét, s ezek - minden provokálás nélkül - egyoldalulag befejezik a hasonló affaireket. És mivel katonatisztekkel az efféle dolgokban nem igen lehet polémiákba bocsátkozni, nincs benne kétség, hogy ezután a t. krakéler urak, ha fájó szívvel is, de le fognak mondani arról, hogy embertársaik orra felől lesújtó bírálatokat mondjanak. 

Annyi bizonyos, hogy a krakéler-ipartestület exisztenciáját ez a döntés a legnagyobb mértékben veszélyezteti.

(1911)

+ 

Szomaházy "régi, kedves, patriarkális" írása - már csak izgalmas nyelvi fordulatai miatt is érdekes élmély. 

-

De azért nem veszteget sok szót a szalonzsidózásra...