December 23. - Boldog, szép, családias (patriarkális) Karácsonyt!

Témakör: Híradórészlet

Idő: 1930-as évek közepe

Stílus: Ántivilágbéli

Fíling: "Azok a régi szép karácsonyok... Emlékszik, Pelikán elvtárs?"

Leírás:

Dejszen bezzeg a régi, jó patriarkális világban! 

Akkor még volt a Karácsonynak tisztelete, nem valami vásárfia-csecsebecséken alapuló, fogyasztói magatartásra építő konzumünnep volt Krisztus születése, hanem érzelmekben és hitben megtapasztalt, valódi, mélyen megélt évfordulója (nem is évfordulója: minden évben megújuló valósága!) a betlehemi kisded világrajöttének, sőt, a Megváltásnak, mint felfoghatatlan, mégis jelenlévő absztrakciónak. 

De az a világ, amelyet ez a híradófelvétel ábrázol valójában már nem az az igazi, mondhatni, némelykor már-már az aranykori állapotokat idéző patriarchális világ, mikor még valóban minden belesimult egy szent hierarchiába, melynek értelmét mindenki értette, hitte és vallotta, s mindenki tudta a feladatát, mert tudta, hogy egy rendszer része, mely "ápol és eltakar", s melyet neki is kötelessége apolgatni - mert erre nevelődött, mert ezt tanulta meg meséiből és népdalaiból, és ősei példájából.

A felvilágosodás, s végképp a marxizmus anakronisztikus értelmezései nyomán terjedt el az a tévhit, hogy a középkorban mindenkinek szar volt, mindig mindenki szenvedett, a társadalmi elnyomatás nehéz bilincse ólomsúlyként nehezedett a szegények kezére - valójában, és tessék Hegel-t., meg Marc Block-ot olvasni, ha nekem nem tetszik hinni, a középkor korszelleme tökéletesen megmagyarázta a saját korát, egységbe foglalta azt és egységes szimbólumrendszerekbe ágyazta, mint pl. Sevillai Szent Izidor hadipajzs-rendszere vagy a magyar Szent Korona-eszme - az állam középkori magyarázatához meg tessék Heideggert olvansni.

Igen, az államéhoz, amelyet mindenki - tanuljuk az idejétmúlt szavakat - félt. Nem, nem is félt - mert ez nem félelem volt, sokkal inkább tisztelet a magasabb minőség iránt. Nem, nem gátlásosság, hanem természetes életmegnyilvánulás.

Ez volt a hatalom isteni legitimációja, mellyel persze sokszor, sokhelyütt és sokan visszaéltek, de Magyarországon jónéhány évszázadig, ez jelentett mindent, amit az jelenthetett, hogy valaki e földön él.

Csakhogy a világ változott: a valaha a Szent Hierarchiába belesimuló paraszt kizsákmányolttá degradálódott, és igazi úrból is egyre kevesebb volt már. 1526 és 1711 egy óriási felejtési periódust hozott magával és meggyilkolta a magyar középkort. Ami a tizennyolcadik és tizenkilencedik században polgárosodó keretek között átformálódni látszott, az valójában egyrészt már egy az előző két évszázadban eltorzult rend következménye, másrészt onnantól kezdve sosem változott, legfeljebb az elnyomás differenciálódott.

Az 1930-as évek magyar vidékének társadalmát Szabó Zoltán és Sinka István írta meg, no meg Erdei Ferenc, s az utat, mely odavezetett Móricz Zsigmond műveiből ismerjük jól. Az Úri murik, a Barbárok országát, amely úgy volt minden ízében tökéletlen, ahogy volt.

Mert ez már egy másik világ - ebben a koordinátarendszerben ezek a hagyományok már csupán a kameramann és a magyar Világhíradó szerkesztőjének szemfülességéhez méltó, már-már egzotikus tradíciók csupán, nem valódi értékek. A parasztok nem igazi parasztok, mert azokat féltek is volna megmutatni - a "Tápai lagzis" égőszeműeket - ezek kirakatparasztok, akiket a kor, azaz éppen a Gömbös Gyulai propagandatevékenység megmutathatott "fajmagyarokként".

Sajnos, az igazság az: a hierarchia eltorzult, ami tegnapelőtt még valóban életképes rendszer volt, másnapra kizsákmányolóvá, harmadnapra konzervatívvá, végül, reakcióssá vált. A reakció pedig nem jó - többszörös kizsákmányolás és a történelem egyik legnagyobb hazugsága.

Ántivilág.

Sajnos...


Szép, szép ez a híradófelvétel, szépek a parasztok, szép a porta, amely előtt állnak, szép a kucsmájuk, a jó meleg subájuk, szépen pattogtatják azt a karikás ostort, az orcájuk is szép,. akár szántott s vetett, s akár nem rajta az idő, szép a kürt, amelyet fújnak, s a kürt szava is szép, szépen fakad a szó a szájukról, szépen állnak szent-őrt a gazda portája előtt.

Csak a gazda nem szép, a Horthy-kori, felpuffadt, pimasz figura (valamiféle birtokintéző lehet, egyébiránt), a "nadrágos ember" (ld. Szőts István: Emberek a havason c. filmjét), aki zsebredugott kézzel (!) fogadja a "jobbágyai" köszöntését - viselkedése pedig minden ízében a többszörösen torzult hierarchia visszatükröződése, amely immár nem szent, vagy tekintélyes többé, hanem nagyon is földhözragadt és profán elvek nyomán szerveződő..

A legitimáció már rég nem isteni forrású - Isten eltűnt, elbújt, elrejtőzött - nekünk egymásra kéne figyelni a szeretet ünnepén, mert "a modern kor Istene csak az egymásra való odafigyelés lehet" (Ingmar Bergman).


Mert mégis... 

Minden vázolt ellenhatás dacára él még a hagyomány - igaz, már csak tradíció, vagyis kiüresedett, hogy az úr Karácsonykor megvendégeli parasztjait.

És ez szép.

Mindenekfelett szép, még torzan is szép hagyomány...

Mert a tartalmában még ott bújkál valahol valami archaikus - amelynek sok köze van a Karácsony igazi üzenetéhez, vagyis magához a szeretethez - ha elsőre ódzkodnánk is a megfogalmazástól, azért nem árt megjegyezni, hogy sokkal magasabbrendű és több rétegű dolog a "szeretet", mintsem ahogy azt manapság sokszor gondolnánk.

A szeretet, az amiként "fent, úgy lent" szervezőelve...

Csak egy gáz van: ennek legitimációs forrása örökre elveszett - majd talán a Mennyei Új Jeruzsálemben visszakapjuk...

Talán...

Ha ugyan lesz Új Jeruzsálem...