Február 15. - Bacsó Péter: Ereszd el a szakállamat!

Témakör: Film

Idő: 1975

Stílus: nemcsak szatírikus, de kicsit utópisztikus is

Fíling: Ma aztán lenne dolga az Elhajlásvizsgáló Intézetnek!

Leírás:

Fiúk és lányok, megint előre szólok, hogy komolyabb, nagyobb lélegzetű elemzés jön - mert most megint ilyenem van... :)

Esküszöm, tényleg nem értem, hogy Bacsó Pétertől miért csak a Tanút ismeri mindenki?

Holott fantasztikusan jó szatírákat csinált, plusz egyértelműen ő volt a hetvenes évekbeli magyar szatíra, sőt, a magyar szatíra történetének egyik legnagyobb mestere.

És ez a mozija se kutya! 

A félig-meddig anti-utópisztikus alkotás, egy még a film keletkezési idejénél is "létezőbb" magyar szocializmusban játszódik, ahol már olyannyira megszilárdultak a társadalmi struktúrák, hogy szűkség sincs ideológiai támasztékokra.

Itt alig hangzanak el agitprop hangulatvilágú megjegyzések vagy ideológiai"szuperszövegek", a fő korifeusok, a Major Tamás és Kállai Ferenc által mesteren megformált két kiöregedett hivatali főosztályvezető, silány, szánalmas hatalmi harca, igaz, más kulisszák között (már ha lehet ezeket a hivatali helységeket a kulisszák megtisztelő névvel illetni) és talán kevésbé a kelet-európai államszocializmusokra jellemző módon, ugyanúgy működőképes történetet eredményezhetne. 

És mégsem egészen, mert Bacsó remeke valójában egy olyan Kádár-korszakról szól, amely soha nem létezett.

Egy olyan fejlődési fokról amely valójában soha nem volt eleme sem a magyar, sem a kelet-európai államszocializmusok történetének.

Ha létezett volna hazánk 1945 és 1990 közötti históriájában ilyen periódus, ez minden bizonnyal az 1978 és 1982 közötti időszak határainak kitolódásával valósult volna meg. Egy olyan kádári posványt láthatunk itt ugyanis, amelyben az ancien régime, azaz a munkásellenzék (az IKJ-ban már említett Biszku, Pullai, és Komócsin elvtársak fémjelezte csoportosulás, mely a korábbi idők szigorát kívánta volna  minél teljesebb mértékben érvényesíteni, szemben a reformisták politikai állásfoglalásával) még szilárdan tartja harcállásait, sőt, talán minden eddiginél szilárdabban, az 1972-es alkotmánymódosítás alapelemei abszolút létjogosultságot nyertek, a hivatalokban és a vállalatok minden igazgatási szintjén pedig a kiöregedett munkásellenzéki vezetők penészvirágai tenyésznek, s ha utóbbiak közül valaki még sem tagja a csapatnak, ha vannak még kivételek, ők olyanok, mint a Sinkó László által egy jelenet erejéig megformált karakter.

Valaha hívei voltak a reformnak és reformkoncepcióknak, a tudományos marxista gazdaságpolitikai okoskodásoknak, ám megkérdőjelezhetetlenül szilárd racionalizmusuk és az alapstruktúrákon túllátni képes közepes (nem középszerű!) intelligenciájuk ellenére saját korlátolt gazdasági szemléletük rabjai.

Az "Ereszd el a szakállamat!" világának keretei annyira megkövesedettek, amilyenek a Kádár-korszakéi soha nem lehettek, mert egész egyszerűen erre nem nyílt lehetőség. Olyan, mintha a film teszem azt 1985-ben játszódna egy olyan képzeletbeli Magyarországon, ahol az államszocializmus lebontására 1990 helyett csak kb. 2000 körül került sor.

Az abszolúte kiüresedett hagyomány keretei, a bután-mereven őrzött, ám már rég meg nem értett tradíció korlátai között vergődő egyes ember, Pócsik (Picsók :) - mellesleg a Helyey László által hozott figura az ún. Elhajlásvizsgáló Hivatalban dolgozik (és ez nem vicc!) - története egy kereteibe beszorult, nagyméretűre dagadt tekintélyuralmi, a szó legrosszabb értelmében vett konzervativizmus elnyomása alatt recsegő-ropogó egzisztencia története.

Egy abszolúte megvalósult kispolgári állapotában leledző társadalom világában zajlanak hősünk mindinkább groteszk kalandjai (korántsem pikareszk kulisszák között), amelynek már elveiben is kevés köze van a szocializmushoz, amely már csak a korábbi status quo konverválásában tudja kiélni magát, mert még kellőképp öntudatos ahhoz, hogy ezekhez, mint megszokott dolgokhoz (a szokás hatalma óriási) körömszakadtáig ragaszkodjon, de még nem eléggé az ahhoz, hogy merjen változni (már ha képes lenne rá).

A valódi Kádár-korszak világa nem így működött.

Egyrészről: a magyar társadalom képtelen lett volna eljutni az öntudatlanság ezen abszolút állapotába még e meglehetősen öntudatlan időszakában is, másfelől a Kádár-korszak első pillanattól fogva deklarálta, hogy minden igazán progresszív társadalmi változás voltaképp az entrópia, a teljes káosz irányába mutasson az ő általa megalkotott mesterséges mozgástérben, hiszen mást sem hangoztatott, mind kétségbeesettebben, mint a demokratikus centralizmus elvi alapjainak szem előtt tartását, holott a "szocialista világban" a decentralizációs tendenciák egyértelműen egyik legjelentősebb melegágyává vált.

Bacsó tehát, bár ezt nyilvánvaló okokból nem róhatjuk fel neki, vízióját úgy alkotta meg, hogy némiképp túlértékelte az apparátus nyomásának jelentőségét, és másfelől kicsit alul értékelte a magyar társadalom mobilitását és az egyes rétegek mobilitás utáni vágyát, ami végeredményben a hangsúlyjelek a későbbi, valóságos folyamatokhoz képest való eltolódásához vezetett.

Persze ne felejtsük el azt sem, hogy a film szatíra, s hogy a szatíra műfajának szinte lételeme a túlzás. Túloz itt és túloz ott, túloz mindenütt, és ezáltal végül mégis igaza lesz.

E paradoxon mutatja, hogy miért nehéz jó szatírát készíteni, s hogy miért működik mégis a jó szatíra. Olyan lehetőségeken alapszik, amelyek valójában nem teremthetnének életképes környezetet, de mégis ez történik meg voltaképpen a műfaj legjobbjainak világában...

Ezért jó film Bacsó Tanúja, és ezért  működik 100 %-osan a Pócsik nevű, egyébként meglehetősen szimpatikus fiatalember története.

A film legnagyobb erénye, hogy egy öntudatra ébredést mutat be, igaz, egyrészt ez semmilyen komolyabb következményekkel nem jár az Elhajlásvizsgáló Hivatal szervezetére nézve, másrészt pedig a film végén egy kissé kispolgárias idillbe torkollik, ahonnan fejvesztve menekül mobilitás és változás egyaránt.

Bacsó filmje tele van mesteri jelenetekkel: a "Keksz nevű lány keresése" (ez akár egy Cseh Tamás dal címe is lehetne :) szóösszetétellel jellemezhető jelenetsor az alkotó panelfilmjeinek világát idézi, s azokhoz hasonlóan a lehető leggroteszkebb szituációkat emeli és használja ki, a munkásellenzéket reprezentáló két egymással csatázó középvezető harca elképesztő éleslátással megírt dialógusok során bontakozik ki, a mellékszereplők pedig hasonló "szakértelemmel" jellemzett figurák, mint a főszereplők (ld. az Őze által megformált "vérbírói" szigorral fellépő bírót vagy a Garas Dezső által alakított rendőrfelügyelőt).

Az "Ereszd el a szakállamat!" melyben egyébként Pócsik szakálla a hivatallal szembeni őszinte állásfoglalás jelképvé magasztosul, magyar szatíra a szó legjobb értelmében, s egyebekben is egy rendkívüli kikapcsolódást ígérő másfél órás intellektuális kalandfilm - jellemzése a Kádár-korszakról ugyan nem száz százalékosan helytálló, végeredményben minden másban maximalizmusra törekedett, s így, valamint annak ismeretében, hogy a jövőt nyilvánvalóan Bacsó sem láthatta előre, abszolút ott van.

Mármint ott, ahol teszem azt a Tanú is.