Február 16. - Rózsa János: Pókfoci

Témakör: Film

Idő: 1976

Stílus: "Néha szűkség van emberségre..."

Fíling: "Felfigyeltek ránk! Ez jó! Jó ha az ember magán érzi a társadalom figyelmét! Nagyon jó!"

Leírás:

Sajna még mindig korszerűtlen elmélkedés - hiába, no, ezek a filmek már csak erre sarkalják az embert... :)

Egy diktatórikus vagy féldiktatórikus rendszer hibás irányításának és a közgondolkodásra gyakorolt rossz hatásának legnagyobb, legkirívóbb szemtelenségei - többek között - minden bizonnyal az oktatás-nevelés terén érhetők tetten, hiszen a vírus mindig az újabb, könnyen befolyásolható generációkon keresztül reprodukálódik a legkönnyebben.

A Kádár-rendszer vírusairól pedig már számtalanszor volt szó, s arról is, hogy milyen hatást gyakorolnak mai életünkre ezek a néhol nagyon is elfuserált eszmék. Így nem szűkséges magyaráznom, hogy a hatvanas-hetvenes évek közoktatása adott esetben milyen káros attitűdöket nevelt szülőkbe, nagyszülőkbe, melyeket még unokák is nyögni fognak. 

A Kádár-kor szocialistának nevezett, de valójában az igazi szocializmushoz nagyon is kevés kötődést mutató embertípusának, a "Homo Kádáricus"-nak kinevelése talán látszólag sokkal demokratikusabb keretek között zajlott, mint azt elsőre gondolnánk,ellenben nagyon is hatékonyan - minden ellenkező látszat ellenére.

A mai passzív, pesszimista, kicsinyes attitűd, mely egyébként magát a rendszert is - rezignáltan bár , de - legitimálta lépten-nyomon tapasztalhatunk az országban fel s alá járván, ekkor alakult ki, vált szinte fölülírhatatlanná.

S nem kis részben e nevelés következményeként.

Rózsa János rendező pontosan ezt a problémát ragadta meg filmjében, szinte mesteri erővel. 

A hetvenes évek egyik legjobb magyar szatíráját elkészítve.

Főkarakterünk, az igazgató úr, kedélyesen sétálgat fel-alá saját intézményében, a lakótelep új, Lajtha Béla (egyébként kiváló építészünkről elnevezett) Építőipari Szakközépiskolájában, folyton mutogatja, hogy ő milyen királyságos módon tartja egyben ezt az "oktatási egységet", milyen jól nyomja ebben a pozícióban. 

Minden mozdulatával, gesztusával és szövegével azt igyekszik bizonyítani, hogy amit ő itt művel, az nem egyszerűen csak jó, vagy kiváló, hanem egyenesen példás. Elképesztően árad felőle a tudatlanság, a butaság magabiztossága, de azt olyan mesteri eleganciával, egyszerre lekezelő és felemelő modorban hozza, hogy az embereknek, akiket irányít, gyakran eszükbe se jut, hogy pillanatok alatt válnak a prostituáltjává, mi több, már-már, mondhatni, a rabszolgájává.

Madaras József figyelemreméltó virtuozitással hozza ezt a visszataszító, bosszantó, idegesítő karaktert, az elviselhetetlen, kicsinyes-kisszerű igazgató urat, aki magyaráz, szövegel, irányít, intézkedik, fő, hogy mindig csináljon valamit, mert még úgy érezné, haszontalan. 

Vagy lelkiismeretfurdalása támadna - már ha van még egyáltalán lelkiismerete. 

Amúgy tulajdonképpen nem csinál semmi különöset az oktató-nevelő munka örve alatt - csupán irányít egy intézményt. Nem rak ki magáról pornóképeket a netre (mert még nincs is net, a pornó meg legfeljebb ügyesen becsempészett nyugatnémet), nem pedofilkodik, még csak el sem tanácsol diákokat, ok nélkül, vagy ami jellemzőbb lenne a korszakra, nem szelektál származás szerint tanulókat és nem emlékezteti őket szülei osztályhelyzetére, mi több, nagyon kedvesnek, megértőnek tűnik velük szemben. 

Akkor hát mi a baj?

Nos, az, ami el sem mondható...

Mert, más diktatúrákkal szemben a kádári posvány jellegzetessége éppen az volt, hogy olyasmi volt az igazi bűne, ami nem kimondható, szinte szavakba sem öthető, - csak a tükörsima és törhetetlen felszínét csapkodhatjuk dühödten bottal, amíg ezt meg nem értjük - nem hatolhatunk mélyére. 

Érezni a levegőben, hogy itt valami nem stimmel, az emberek attitűdjével, alapállásával van valami óriási baj - "hogy kizökkent a világ"...

Ez az igazi Nirvánia, hogy a múlt hétfői bejegyzésünkre utaljak még mindig, mert a Spions - apropó, alig két évvel később - kőkeményen ragadta meg mindazt, amiről itt beszélek. 

De a Pókfoci sem szól másról, legfeljebb kevésbé durván fogalmaz - mi több, nagyon elegánsan rakja helyre a dolgokat.

Persze, hogy ebben az iskolában látszólag tökéletes a harmónia, hiszen itt mindenki ügyesen sakkban van tartva, nehogy ellentmondhasson. A lepel alatt azonban elsősorban nem presztizsharcok lapulnak, hanem a szinte szolgai alkalmazkodás, mindahhoz, amilyen biztonságot ez a rendszer nyújthat bármi korábbihoz képest. 

Ez a kulcsa mindannak, ami itt történik, maga a cselekmény egyébként meg roppant egyszerű: nem igényel túl sok magyarázatot: a központi oktatásirányítási szervek felmérő dolgozatot iratnak a diákokkal, tudásszintmérés okán. Ám az irományok - természetesen - nagyon pocsékra sikerednek, mert a diákokat túl sok egyéb tevékenységgel traktálják a tanuláson kívül, pl. ún. társadalmi munkával, no meg a mondvacsinált, erőltetett elbeszélgetésekkel, fejtágításokkal, így nem marad idő a tulajdonképpeni lényegre: a tanulásra. 

A kialakult helyzet dilemma elé állítja a tanári kart: hogyan foglaljon állást ebben a kérdésben, meddig merjen elmenni az iskola, ameddig  tanulók és meddig a saját érdekében, hol kezdődjön az egymásra-mutogatás és szabadjon-e felfelé mutogatni.

Egyeseket a presztízsharcok, másokat az igazság szinte naív keresése motivál. 

Előbbire jó példa a tornatanár - Koltay Róbert igen kiváló alakítása - aki feltalálván a spanyol viaszt eseményt kreál abból, hogy pókfoci-versenyt rendez a diákoknak, míg az utóbbi kategóriát inkább a Halász Judit játszotta fiatal női tanerő, aki megsemmisítő kijelentéseivel támad. 

Férje, Lengyel kolléga - Rajhona Ádám szintén remek alakítása - pedig egyensúlyozni igyekszik a pozíciók és betöltőik között, mely kétségbeesett, mégis reménytelen, ráadásul a történet végére majdnem a vesztét okozza. 

És mindenközben: szinte hihetetlen, de a srácok mégis formálódnak. A sok őrültség ellenére (nagyon jó az Expressz együttes miniatűr dala, amely felhangzik a filmben - "Nem érti senki, hogy mit nem ért itt senki / Nem érti senki, hogy mit nem ért..."), úgy tűnik, mégis lesz belőlük valaki.

Színjátszókört indítanak, ahol előadják a Csongor és Tündét - ebben az egy lépésben is mennyivel több önálló invenció van, mint a tanári csapat egész szereplésében a film során - és élik a fiatalok életét. 

Sőt, még kifejezetten visszafogottaknak számítanak az életvitelüket tekintve a tanárokhoz képest...

Micsoda felfordult világ ez: ahol a tanárok butábbak, mint a diákok, ahol az iskola birkaiskola, s ahol a pókfoci ezer éves népszokása újdonságként adható el... 

Rózsa János filmje első látásra talán bájos Kádár-kori idilli enteriőrökben bővelkedő, kedves, picit ironikus életkép-füzér, de valójában ordítva figyelmeztet arra, hogy ahol "nem érti senki, hogy mit nem ért itt senki", ott komoly bajok lesznek, mert egész generációk nevelődnek ki úgy, hogy csupán ezt az értetlenséget kapják muníció gyanánt a tanítóiktól... 

Cseh Tamás dala jut eszembe: "Hogy lesznek ezek túlélők? / Valami itt korcsosul, / Kérdezem, hogy száz év múlva / Ki tud majd itt magyarul..."


Óriási szerencsénkre sikerült megtalálnom a net berkeiben ezt a pótolhatatlan jelentőségű filmalkotást - így bárki meggyőződhet az általam elmondottak igazságáról.

Érdemes megnézni, mert - ha ezt eddig még nem mondtam volna - a Pókfoci azért a humorban, méghozzá általában a finomabb, ironikusabb, vagyis ügyesebben kiötölt, színvonalasabb komikumban is bővelkedik... 

Szóval nem érdektelen darab: