Stílus: Finom úri, majd kedvesen kispolgárias, végül pedig ellentmondást nem tűrően szemtelen! :)
Fíling: Kicsit régen voltak reklámok, ugye?
Leírás:
Na, akkor itt az ideje, hogy kicsit rágyúrjunk erre a témára!
Főleg, hogy megtörtént, amit nem is gondoltam volna, mikor: befejeztem az október és december között futó sorozatunkat, ugyanis sikerült vadonatúj és elképesztően izgalmas magyar advertising-lelőhelyeket felfedeznem, ahonnan újabb, az ötvenes-hatvanas évek hazai celebritásainak főszereplésével készült reklámfilmek is felbukkantak.
Bizony-bizony!
Úgy tűnik, hogy a retro-bőségszarunk kimeríthetetlen, mert három olyan új anyagot is sikerült felfedezni, amely általam soha, s alighanem az azokat még ifjúságukban megcsodálók által is elég régen nem látott moziban illetve a televízióban vetített Verbung-okat tartalmaz.
Úgy tessék nézni ezeket a kisfilmeket, hogy megintcsak valódi unikumokkal állunk szemben, s nem akármilyen dolog az, hogy én ezeket az egyébként az eheti témánk, tehát a dizájn szempontjából sem elhanyagolható alkotásokat most prezentálhatom számotokra...
Ismét valami egészen figyelemreméltó újdonság at Dailyretrospective - új sorozat indul ugyanis útjára, s éppen a 150. bejegyzésemmel (ami azt jelenti, hogy immár 150 napja, azaz szűken véve öt hónapja létezik a blogunk)...
Alighanem már a cím is felkeltheti az érdeklődést: Szputnyik New York felett?????
WTF? - Kérdezheti jogos érdeklődéssel az Olvasó...
Talán egy szovjet tudományos fantasztikus regény, amelynek zárásaképpen a Szovjetunió leigázza Amerikát?
Vagy egy szovjetellenes amerikai propagandafilm az 1950-es évekből, a kommunistaüldözések idejéből?
Esetleg egy 90-es évekbeli cyberpunk-saga (tudjátok, ez az a műfaj, amikor a múlt egy bizonyos pontján megváltozik a történelem, pl. Hitler nem bukik meg vagy nem történik meg az első világháború, és a fllm egy olyan alternatív univerzumban játszódik, ahol ezek a feltételek valósultak meg és teljesen másképp alakult a történelem) Val Kilmerrel, Wynona Rider-rel és Sean Connery-vel a főszerepben, ahol a Szovjetunió nem bukott meg, hanem leigázta Amerikát? (Na jó, itt egy kicsit azért meglódult a fantáziám... :D)
Nem egészen!
Valami egész más, talán olyasmi, amire nem is gondolna az ember sokadjára sem (mi több, biztos, hogy eszébe sem jutna): ugyanis ez egy magyar újságíró könyve, 1960-ból, amelyben New York-i élményeit ecsetelgeti tárgyilagosnak éppen nem nevezhető, de kétségtelenül imponáló aprólékossággal (hogy mit is értek ez alatt, azt mindjárt megvilágítom).
Ezen a képen RS és a barátja, valamint a klip egyik főszereplője, Simon (mint az feltűnhetett, nem kisebb személyiség, mint James van der Beek - Dawson a Dawson's Creek-ből - alakításában), a sztori szerint ezúttal énekes, futnak a tengerparton.
A történetet már ismerjük, a tengerpartról és a 80-as évek mitológiájában betöltött szerepéről már beszéltünk, szó esett arról is, hogy a szakítós teen romance-hangulatot honnan próbálták - többnyire sikertelenül - belecsempészni a videóba - tegyük hozzá, nem kicsit kétségbeesetten az "elképzelt" készítők...
Akkor hát mi az, amit még nem elemeztünk ki oda meg vissza a cucc kapcsán.
Nos, nem esett szó példának okáért a fentebb említett Simonról, de arról sem, hogy a történetben szerepel a hetvenes-nyolcvanas évek jellegzetes trash-actor-a és énekese Alan Thieck is, nem beszélve arról a Tiffany-ról, akiről már többször zengtünk örömódákat a blogon.
Bizony az igazi, eleven, hús-vér Tiffany is szerepel a Sandcastles-ben (igaz, nem a korabeli, hanem a 2008-as, de hát semmi sem lehet tökéletes...:D )
Szóval ilyesmikről lesz ma szó, amikor is utoljára ejtünk szót erről a klipről:
Ahogy általában be szoktam jelenteni, hogy korszerűtlen elmélkedés jön, úgy most azt harangoznám be, hogy kemény, férfias (vagyis trágár) szavakkal tűzdelt, negatív emócióktól duzzadó kis írás következik - elnézést kérnék, de ezzel tartozom minden idők vállalhatatlanul legrosszabb magyar (bár, attól tartok, sajnos világviszonylatban sem elhanyagolható mértékben cikis) együttesének - mert megérdemlik...
Van néhány téma, amiben nem ismerek pardont, meg mentegetőzést.
Ha például valaki képes azt mondani nekem az orcámba bele, hogy ő szereti a Pa-Dö-Dö-t, annak csácsá, vagy, mondhatnám stílszerűen: "Bye, bye Szása"...
Fíling: "Ha én fiú lehetnék, nem várnám a hóvégét" - áááá (csak nekem jut erről a Szomszédok Magyarországa az eszembe, szolíd háttérképként ehhez a nehezen minősíthető kliphez?)
Leírás:
"A lánycicánk pózolt hasonlóan a kandúrok előtt, amikor tüzelt. (Bocs az énekesnőtől és rajongóitól.)" - Szegény Magyar Hajni!
Hogy megkapta az egyik youtube-os kommentelőtől, pedig nem csinált semmit, csak előadott egy dalt, amit nyilvánvalóan nem ő írt, egy klipben, amit nyilvánvalóan nem ő rendezett, viszont relatíve szexi módon, ami sztem nehezen tagadható...
Esküszöm, kövezzetek meg érte, esetleg ne is nézzetek többé a blogom felé sem, de ez a cucc még akkor is szexi, ha egyébként nyilvánvalóan trash, minden létező tekintetben ...
A Magyar Hajni meg tud, és az vesse rá az első követ, aki bűntelen - a merészen kivágott bőrruci pedig a kilencvenes évek szó szerint legvadócabb emlékeit idézi - wow!
(És a Hajnal egyébként tényleg tud - mostanában Lolát meg Rúzsa Magdit készítgeti fel az énekstúdiójában, és ha ezt sem tetszik elhinni, tessék utánajárni...)
Egyébként Hajnalék a magyar pop- vagy rocktörténet - ebben az esetben szinte mindegy is - szokásos egynyári trash-produkciója voltak. Ami talán kiemelte egy kicsit a történetet a feledés posványából, az Hajnal énekhangja és a Bizottság dobosának, Bán Máriának a munkája.
Nem vicc, ebben a rettenetben a legendás Bizottság dobosa veri a szerkót (a mellékelt képen legfelül látható).
Nem véletlen, hogy nem tolták előtérbe a nőcit - nem valami eyecandy. Amolyan népligeti szépség, ha lehet ilyet mondani... :)
Na nem, mintha Hajnit leszámítva itt bárki, vagy bármi kicsit is jól nézne ki...
Igazából semmit nem lehet felhozni ennek a klipnek a mentségére.
De tényleg nem.
Talán csak azt, hogy itt kivételesen nem látunk ormótlanul túlsúlyos embereket - pedig, ld. XL Sisters, Pa-Dö-Dö, no meg Torgyán József, úgy tűnik, 1991-1992 környékén éppen ez volt a trendi idehaza...
Szerencsére, legalábbis ebben a tekintetben, nagyot fordult a világ azóta.
Stílus: Trash pop, rock és trash metal határvidéke
Fíling: Na, ez viszont inkább aranyos, mint borzalmas
Leírás:
Sztem volt idő, mikor Vincze Viktória nagyon-nagyon-nagyon cool volt.
A hetvenes évek bájos fiatal sztárja, aki Gábor S. Pál gyönyörű kis lírai-szentimentális opuszait énekelte, igazán könnyen belopja magát az ember szívébe: pl. "Téged nem felejtlek el, míg élek...", vagy "Hány éjjel vártam" című bájosságos dalaival...
Viszont, ezzel szemben itt van a Vicky and Flirt.
A Vicky and Flirt-öt ugyanaz a Vincze Viktória alapította, csak hat-nyolc évvel az ő hetvenes évek közepi nagy sikerei után, azaz vastagon benne az 1980-as esztendőkben, egészen pontosan 1982-ben - és nem mellesleg egyébként 1989-ig létezett a banda (melynek egyik tagja maga az énekesnő öccse, Vincze Tamás volt).
A Vicky and Flirt egy okos ötlet volt, nem igazán profimód megvalósítva: egy óriási, a magyar zene számára addig szinte érintetlen területet lett volt hívatott meghódítani a magyar popzenének, ez pedig a nyugati piac volt. Kicsit az érzelmes pop-rock-metál irányok között kavargott, a külsőségek pedig erősen a new wawe-re, majd később a nyolcvanas évek végi jellegzetes glam metál hangulatra játszottak rá.
De, sajnos, tenném hozzá, mert nagy dolgokat vihettek volna véghez - még akkor is, hogy ha erre mindössze két évük állt rendelkezésükre feloszlásuk előtt 1987 és 1989 között, amikor is, úgymond, "kiszabadultak" a nemzetközi piacra...
Sajnos nem futottak be.
Miért sajnos?
Nos, először is, mert aranyosak voltak. Tényleg. Sokat dolgoztak a sikerükért, megérdemeltek volna legalább 15 perc külföldi hírnevet.
Másodszor mi, magyarok is megérdemeltük volna, hogy legyen egy igazán befutott zenekarunk Magyarországon kívül is, hogy később velük is definiálják a nyolcvanas évek utolsó időszakát. Sajnos azonban, ahogy nem lett világhírű az Edda, a Napoleon Boulevard vagy az East sem az időszakban, úgy sajnos az ezeknél az egyébként fantasztikus csapatoknál jóval kevésbé tehetséges Vicky and Flirt sem tudott ilyen babérokra törni.
Ennek egyik okát én leginkább abban látom, hogy a sok tehetséges hazai group közül pont nekik nem volt olyan jó instrumentális felhozataluk és ötletemberük, aki kiemelte volna őket ebből a posvány-fílingből. Ha Vincze Viktória jobb zenészeket kap, lehet, hogy jobban szerepel nemzetközi porondon, s ha van még egy igazán kiváló munkatársuk is, aki zenei ötletekkel segíti őket, biztosan nem hasalnak olyan nagyot, hogy ma már eljutottunk oda, hogy nem csak külföldön nem tudják kik ők, de idehaza is régen elfelejtették az együttest.
Igen-igen, sajnos a Vicky and Flirt, ne szépítsük, erősen trash mjúzikot nyomott...
Fíling: Mert indítsunk kellőképpen kemény felütéssel!
Leírás:
Első megjegyzés: nem fogok sokat írni.
Úgy érzem tegnap, pláne, ha az elmúlt másfél-két hetet nézem, kicsit rápörögtem a grafomániámra, szóval sztem nem árt, ha picit visszaveszek az arcból.
Második megjegyzés: nem is tudnék ehhez az izéhez sokat írni, mert arra egyszerűen nincsenek szavak az emberi nyelvben, hogy ez a klip, ez a szám és ez az egész borzalom, mennyire elviselhetetlenül pocsék, bűnrossz, bullshit - ahogy ezt a metálműfajt én magam elneveztem, mert ez annyira rossz zene, hogy már zenének sem igazán tekinthető
Persze szégyen lenne az igazán igényes metálmuzsikára nézve, ha metálként emlegetném ezt az izét, így, tudjátok mit, maradjunk csak a bullshit-nél.
(Ez amúgy azért is szomorú, mert számomra érthetetlen módon többek közt Alapi István - is - nyűvi itt a gitárhúrokat, aki az Eddában még oly kiemelkedőt nyújtott, és aki manapság az Alapítvány nevű zenekarban szintén azt teszi (teszem hozzá, aki előtt az urban legend szerint 1986-ban, ittjártukkor, térdre borult a nagy Toto zenekar gitárosa is)- akkor itt, már elnézést, de miért játszik fost?)
Stílus: The most beautiful teen ballads of the 80's
Fíling: Még mindig határtalan érzelmek...
Leírás:
Mármint first of all azok, amelyeket a mostani számok keltenek majd a hűséges olvasókban, részint pedig azok a nem múló plátói emóciók, amelyeket én táplálok a nyolcvanas évek legendás teen queen-je, Debbie Gibson iránt...
Nos Debbie-nek eddig csak a vidámabb számaival találkoztunk (Out of the Blue, Shake Your Love, Electric Youth, Only in My Dreams), eztán azonban az sem lesz titok előttünk, hogy legalább annyira jó volt az érzelmes tini-románcok fájdalmasabb oldaláról, a szakításokról, a konfliktusokról az érzelmi súrlódásokról szóló track-ek ontásában is (sőt, mind a mai napig ebből él meg úgy egyébként - ha már itt tartunk).
S ezekkel még ráadásul számottevő szakmai sikereket is el tudott érni (1988-ban ő lett minden idők legfiatalabb platinalemezes előadója, ráadásul már az első albumával vívta ki magának ezt az elismerést).
Ezek az eredmények nem lehettek közömbösek a Robin Sparkles imidzsét felépítő csapat számára sem.
Elképzelem, hogy ha valóban lett volna ilyen team annak idején, hát biztos fő a fejük és gondolkoznak bőszen, hogy hogyan koppintsák le Debbie "szépségpontját", ami őt különlegessé, egyedivé és megismételhetetlenné tette.
És aztán meg szegénykéim hogyan buktak totálisan nagyot ezzel a klippel.
Már szinte kedvem támadna sajnálni őket - pedig nem léteztek, hiszen RS sem létezett, csak egy virtuális valóságban. Ami azonban biztos, az az, hogy a karakter igazi kiötlői nagyon is gondoltak Debbie Gibson érzelmesebb dalaival.
S hogy ez mennyire igaz, arról győződjetek meg a saját szemetekkel...
Következzék a Princess három gyönyörű románca a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójáról - of course, ahogy azt már megszoktátok, egy tinédzser lamúr - jól kitaposott - ösvényét követve.
Stílus: Szatírikus, de ezúttal nem a Kádár-éra modorában
Fíling: Polgári - de nem kispolgári - életérzés
Leírás:
A fent leírtak ismeretében és a napokban közölt posztjaim nyomán talán nem lesz nehéz befogadni, a mai írást.
Ismét szatíra következik, a 70-es évekből, a műfaj hazai aranykorából, de ezúttal nem egy a Kádár-korszak hibáit előszámláló.
Nem az, hiszen - ne lepődjünk meg - számos más idők világát idéző, ám hasonló műfajú alkotás is született a kérdéses periódusban.
Ez a film például 1918 és 1920 között játszódik - nem éppen a legfényesebb időkben és nem épp a legjobb helyen - a forrongó, előbb piszkos, majd vörös, később fehér rongyokba öltözött - Budapesten. Lefordítva: az első világháború utáni, rossz napjait élő fővárosban, ahol előbb a nélkülözési gondok, majd a Kommunisták Magyarországi Pártja uralmának szénfekete - vagy inkább vérvörös -133 napja, utána pedig a nem kevésbé sötét fehérterror rontotta folyamatosan a túlélési esélyeket.
Persze a film 1972-ben készült így a vörös rongyok tónusain finomítottak kicsit, a dolgokat megszépítették picinyég - úgymond, nem érezni a városban terjengő kloákaszagot, amelyről oly sokat írtak a kortársi beszámolók. Meg pláne Goda Gábor könyvéből készült a film, aki meg hőn szeretett rendszere közkedvelt, népszerű, futtatott írója volt, így előfordul, hogy gyököt kell vonni abból, amit leír, s amit sorai nyomán a film felidéz.
De, akárhogy is van, Révész György (képünk jobb szélén is ő látható, amint éppen instruál egy jelenetet) remek rendezője és forgatókönyvírója volt az opusznak, s az ő script-je elég jóra sikeredett ahhoz, hogy feledtesse a hiátusokat remek humorával, elsőrendű polgári életérzést tükröző életfelfogásával.
Mert ez a film még az igazi polgári rend igazi képviselőiről szól - hogy a tegnapi bejegyzésünkre utaljak. Hogy egész pontos legyek, éppen egy újraformálódó, rendkívül dinamikus polgári réteg kellős közepén, szinte gyújtópontjában, elsődlegesen úgy, ahogy egy gyermek - az említett Goda Gábor, hiszen a regény önéletrajzi ihletésű, s ezen mivoltán a film sem változtatott - látja, láthatja az eseményeket.
Idő: 1972
Stílus: "Te mondd, és történt veled valami ezekben a nehéz időkben?" - "Hát, tulajdonképpen semmi... De történhetett volna!"
Fíling: "Meleg szoba, rumos tea, családi béke!"
Leírás:
Ez megint az a dolog... - hogy nem értem.
Nem értem, hogy ezt a Bacsó-opuszt ami pont odacsap, ahová köll, ami pont 100 %-osan betalál, s amely, mint írtam is, a rendező sajátos komikumának a Tanú mellett legfontosabb manifesztációja...
Nos, megint csak nem értem, miért nem sokkal ismertebb?
Ráadásul aktuálisabb a témája, mint a Tanúnak, hiszen a Rákosi-rendszer, ha messze nem is nyomtalanul, elmúlt a fejünk fölül, viszont a Kádár-kor kispolgári mentalitásának káros attitűdjei folyamatosan itt kószálnak körülöttünk utcákon, tereken, sikátorokban, mezőkön, mindenütt.
A film koncepciója tehát egyszerű: a Kádár-kori kispolgár vitriolos rajza.
Fíling: "Felfigyeltek ránk! Ez jó! Jó ha az ember magán érzi a társadalom figyelmét! Nagyon jó!"
Leírás:
Sajna még mindig korszerűtlen elmélkedés - hiába, no, ezek a filmek már csak erre sarkalják az embert... :)
Egy diktatórikus vagy féldiktatórikus rendszer hibás irányításának és a közgondolkodásra gyakorolt rossz hatásának legnagyobb, legkirívóbb szemtelenségei - többek között - minden bizonnyal az oktatás-nevelés terén érhetők tetten, hiszen a vírus mindig az újabb, könnyen befolyásolható generációkon keresztül reprodukálódik a legkönnyebben.
A Kádár-rendszer vírusairól pedig már számtalanszor volt szó, s arról is, hogy milyen hatást gyakorolnak mai életünkre ezek a néhol nagyon is elfuserált eszmék. Így nem szűkséges magyaráznom, hogy a hatvanas-hetvenes évek közoktatása adott esetben milyen káros attitűdöket nevelt szülőkbe, nagyszülőkbe, melyeket még unokák is nyögni fognak.
A Kádár-kor szocialistának nevezett, de valójában az igazi szocializmushoz nagyon is kevés kötődést mutató embertípusának, a "Homo Kádáricus"-nak kinevelése talán látszólag sokkal demokratikusabb keretek között zajlott, mint azt elsőre gondolnánk,ellenben nagyon is hatékonyan - minden ellenkező látszat ellenére.
A mai passzív, pesszimista, kicsinyes attitűd, mely egyébként magát a rendszert is - rezignáltan bár , de - legitimálta lépten-nyomon tapasztalhatunk az országban fel s alá járván, ekkor alakult ki, vált szinte fölülírhatatlanná.
S nem kis részben e nevelés következményeként.
Rózsa János rendező pontosan ezt a problémát ragadta meg filmjében, szinte mesteri erővel.
A hetvenes évek egyik legjobb magyar szatíráját elkészítve.
Stílus: nemcsak szatírikus, de kicsit utópisztikus is
Fíling: Ma aztán lenne dolga az Elhajlásvizsgáló Intézetnek!
Leírás:
Fiúk és lányok, megint előre szólok, hogy komolyabb, nagyobb lélegzetű elemzés jön - mert most megint ilyenem van... :)
Esküszöm, tényleg nem értem, hogy Bacsó Pétertől miért csak a Tanút ismeri mindenki?
Holott fantasztikusan jó szatírákat csinált, plusz egyértelműen ő volt a hetvenes évekbeli magyar szatíra, sőt, a magyar szatíra történetének egyik legnagyobb mestere.
És ez a mozija se kutya!
A félig-meddig anti-utópisztikus alkotás, egy még a film keletkezési idejénél is "létezőbb" magyar szocializmusban játszódik, ahol már olyannyira megszilárdultak a társadalmi struktúrák, hogy szűkség sincs ideológiai támasztékokra.
Itt alig hangzanak el agitprop hangulatvilágú megjegyzések vagy ideológiai"szuperszövegek", a fő korifeusok, a Major Tamás és Kállai Ferenc által mesteren megformált két kiöregedett hivatali főosztályvezető, silány, szánalmas hatalmi harca, igaz, más kulisszák között (már ha lehet ezeket a hivatali helységeket a kulisszák megtisztelő névvel illetni) és talán kevésbé a kelet-európai államszocializmusokra jellemző módon, ugyanúgy működőképes történetet eredményezhetne.
És mégsem egészen, mert Bacsó remeke valójában egy olyan Kádár-korszakról szól, amely soha nem létezett.
Egy olyan fejlődési fokról amely valójában soha nem volt eleme sem a magyar, sem a kelet-európai államszocializmusok történetének.
Fíling: Igazságszerint a legkevésbé sem megnyugtató, hogy ez a film többé kevésbé még ma is érvényes mondanivalóval rendelkezik...
Leírás:
Csurka István zseniális forgatókönyvíró volt, alighanem a legnagyobbak egyike, akiknek valaha alkotni volt alkalma Köztes-Európánkban.
Jó, megismétlem, hogy legyen idő megemészteni: Csurka István zseniális forgatókönyvíró volt.
Igen, AZ a Csurka István: a szélsőjobboldali hordószónok, a MIÉP elnöke, a kilencvenes és kétezres évek fordulójának egyik legagresszívebb, legdemagógabb, valamint nem mellesleg leginkább elmebeteg benyomását keltő hazai politikusa.
Csurka a hatvanas és hetvenes években író volt és forgatókönyvíró, s méghozzá az egyik legjobb azok közül, akik jó érzékkel tudták kritizálni a Kádár-rendszert, mely, igaz, inni-enni adott neki (Csurkának ráadásul fénykorában évi 800 ezres fizetése volt - még ma sem annyira kis pénz, tessék ízlelgetni), de ez még sem kezdte ki jó kritikai érzékét és morális vevőantennáját.
Úgy látszik, ahhoz a rendszerváltásra volt szűkség. :)
Nade mindegy is, hagyjuk a politikát, mármint a közelmúlt politikai életét és térjünk vissza 1976-ba....
Stílus: Dream pop, alternatíve rock, world music...
Fíling: Még egyszer, utoljára...
Tracklist:
Big Wheels in Shanty Town
Every Colour You Are
Rain Tree Crow
Red Earth (as summertime ends)
Pocket Full of Change
Boat's For Burning
New Moon at Red Deer Wallow
BlackwaterRain Tree Crow
A Reassuringly Dull Sunday
Blackcrow Hits Shoe Shine City
Scratchings on the Bible Belt
Cries and Whispers
Leírás:
Rain Tree Crow was not exactly The Japan...
A hét évvel a zenekar feloszlása után újraegyesült csapat 1989-1990 fordulóján felvett, s végül 1991-ben kiadott hanganyaga ugyanis már nem a nyolcvanas évek legmeghatározóbb stílusainak világában barangol.
Sylvian, Jansen, Karn és Barbieri klasszikus négyesfogata ezúttal teljesen új univerzumok mélységeibe hatol, teljesen újfajta zenét nyom és ennek már nem sok köze van a The Japan jellegzetes, nagyon fiatalos, szinte lázadó, már-már avantgarde-lendületű lüktetéséhez.
A tagok ugyanis még nagyobbra nőttek azalatt a hét év alatt, amelyben nem dolgoztak együtt.
Munkáik során - szerencsés véletlen - szinte mindnyájan a még elmélyültebb muzsikák fel kalandoztak el. Sylvian egy dream pop-szerű zenei világba helyezkedett bele, vagy olyan alkotókkal készített albumokat, mint a már említett japán Ryuchi Sakamoto, a Jansen és Barbieri alkotta páros közös ténykedése során inkább a világzene és jazz furcsa keverékét művelte élénk érdeklődéssel, míg Karn, minden idők egyik legjobb angol basszistájaként a nyolcvanas évek második felében is jelentős zenéket pakolt össze, sajátos pop-rock stílusban, de immár szólóban.
Tudták tehát, hogy önálló tapasztalataik okán a The Japan nem lehetne már ugyanolyan, mint volt - hogy ezt a zenét már nem lehet ugyanúgy nevezni, mint az 1979-ben, 1980-ban vagy 1983-ban létrehozott opuszaikat.
Valószínűleg azt is sejtették, hogy ez az újraegyesülés nem lesz igazán hosszú életű, hogy nem fogják sokáig bírni ennyi külön út, élmény, stílus után.
Érezni is a kompakt diszket hallgatva, mennyire sokféle és különlegesen szerteágazó zenei ízlés rendeződik itt - kész csoda, milyen példásan - egységbe.
Hmm... - bizony... - A 80-as évek szerette a tengert...
Vagy inkább a tenger szerette a 80-as éveket?
Mindegy...
A lényeg az, hogy ez egy tengerbarát évtized volt, ha lehet egyáltalán ilyet mondani.
De ha lehet, akkor azért azt is hozzá lehet tenni, hogy nem ez volt az első és nem is az utolsó az ilyen dekádok közül a retrospektív-történelemben.
A 60-as évek azért volt tengerbarát, mert egy non-stop és meglehetősen crazyBeach partyfílinget árasztott, ahol az őrült frizuráké, figuráké és sztoriké volt a főszerep - a 90-es évek ellenben azért, mert ez volt a feszülős popók, látványosan dekoltált bikinik kora (a hölgyek örömeiről, a látványos bi- és tricepszekről nem is beszélve).
A 80-as decade tengere viszont egészen mást jelentett...
Csattanó csókokat, érzelmes vallomásokat és szakításokat, eternal flame-ket, Circle in the Sand-eket, szerelmeket Only in my dreams...
Ja, és persze homokvárakat a homokban - hiszen pont Robin Sparkles maradt volna ki a jóból?
Nos, fiúk-lányok: azt mondom, merüljünk még mélyebbre a szentimentális 80-as évek tengerében és induljon a következő utazás RS világába...
(És ha már a múlt héten is egy teen l'amour állomásainak meghatározott sorrendjében mazsolázgattunk, sztem most is nyomjuk így a dolgot, vágyódástól szakításig...)
Bizony, igazi, kőkemény hazai "Blade Runner" ez a film, amely az 1989-hez, azaz készítéséhez képest viszonylag közeljövőben játszódik egy posztapokaliptikus, megismétlem: poszt-a-po-ka-lip-ti-kus Budapesten (bármilyen hihetetlenül is hangozzék ez).
A filmben többek között szerepel Eperjes Károly, Balkai Géza, Esztergályos Cili, Stohl Buci as bárpultos (első filmszerepe!) és még jó nénány neves figura, akik jelentősen növelik az amúgy sem tűzrevaló alkotás színvonalát.
Rajtuk, és az ötletes rendezőn, Monory Mész Andráson kívül a harmadik tényező, ami kiemeli a feledés mocsarából az alkotást, a zene. A zene, amelyet Másik János, neves underground muzsikus szerzett.
Stílus: New wawe? Underground? Vagy valami egyéb alternatív?
Fíling: Miért van az, hogy a legjobb dolgokat ismerik a legkevesebben?
Leírás:
Dévényi Ádám immár nagyjából-egészében véve kb. huszonnyolc éve tolja a hazai zenei porondon, mégis nagyon kevesen hallották a nevét. Kár: Dévényi ugyanis egy zseniális dalszövegíró (dolgozott a tegnap egy kicsit valóban lehúzott Bikininek is - az "Adj helyet magad mellett" és a "Közeli helyeken" szövege az ő munkája), s egyben egy kiváló szólóeladó is.
Kísérő zenekara, az Átmeneti Kabát, az évtizedek során sokat változott, de összességében azért elmondható, hogy mindig remekül megvalósította DÁ ötleteit. Dévényi stílusa általában elmélázó, melankolikus, elmélyültebb, néhol sanzonszerű, máshol egyszerűen csak visszafogott, pillanatnyi hangulatokban megkapaszkodó, gyakran izgalmas klasszikus instrumentumok betétjeivel operáló.
Ezért is különleges az itt prezentálandó két felvétel, hiszen a muszikus e két korai, 1984-es opusza (első hivatalos lemeze 1986-ban jelent meg) még egészen new wawe-es jelleget mutat.
Érdemes Dévényi szövegeire fókuszálni, mert nagyon erősek...
Tényleg...
Megragadnak az ember fejében, szinte jobban, mint a nem kevésbé figyelemreméltó dallamok, és bármikor könnyen előhívhatóvá teszik a semmivel össze nem keverhető track-eket.
Témakör: Music Idő: 1980-1982 Stílus: Punk-rock-underground-new wawe határmezsgyéjén Fíling: Őszinteség, semmi több...
Leírás:
Nem, tudhatjátok, hogy nekem aztán semmi bajom a popzenével.
Mi több, különösen a nyolcvanas évek popzenéjét díjazom.
De egészen más az, hogy ha valaki prófétaként indul, majd egyszer csak átnyergel a popzenére.
Prófétának születni kell, ahogy popzenésznek és előadónak is.
D. Nagy Lajos prófétának született - mégis megtagadta ezt, mikor otthagyta szerepkörét. Márpedig prófétának csak úgy szabad lenni, ha következetesen elhatározza a dolog mellett magát az ember és végigviszi azt.
D. Nagy Lajos a Rolls Frakció frontembereként még próféta volt - aztán átvette Nagy Ferótól az addig nagyon erős rockzenét toló Bikinit és csinált belőle valami olyat, amelynek már több köze volt a popzenéhez, mint a prófétai szerepkörhöz...
Nyilván nem véletlenül - őt is elérte az érvényesülés szele és az elfojthatatlan érzés, hogy ő is mielőbb belesüppedjen annak a rendszernek a mocsarába, melyet korábban ő maga is oly erőteljesen bírált.
Na ezt hívom én megalkuvásnak - főleg az 1980-as években, Magyarországon, ahol megalkudni csak Nirvánia kicsinyes játékszabályai szerint lehetett...
Mert a Bikini zenéje tingli-tangli EHHEZ képest...
Még úgy is fenntartom ezt, hogy egyébként nekem is van néhány kedves Bikini számom és úgy alapjáraton nem lenne semmi bajom az együttessel, ha nem tudnám, hogy másban tudnak ők sokkal többet is, mint amit a sajátos pop-rockjuk keretei között műveltek, ráadásul megtagadva korábbi önnönmagukat azáltal, hogy utóbbi műfajra váltottak...
(Néhány felvétel egy 1982-es koncertjükről - még hozzá kiemelkedően kiváló minőségben...)
Azt hiszem, ilyen kemény hét eleji felütés után, mint a tegnapi, mindenképpen vissza kell fognunk egy kicsit magunkat...
Szóval következzék valami jóval lájtosabb, májldosabb és szoftosabb...
Még mindig ritkaság-bizniszben utazom...
Rákaptam a dologra az elmúlt hetekben.
Sokkal érdekesebb rég lerágott csontnak számító cuccok boncolgatásánál az új dolgok felfedezése, eleddig vagy épp rég (nézőpont, ismeret, na és persze kor kérdése) nem látott-hallott ritkaságok megosztása az internet berkein belül.
Ilyen Galla Miklós első zenekarának első időszaka, mely igazi felfedezést tartogathat azok számára, akik értékelni tudják a nyolcvanas évek elejének igazi magyar new wawe-mjúzikját.
Mert idehaza sajnos nem értékelték eléggé a kortársak az angolos nw popot játszó, már ekkor abszurd humor (Galla - akit sztem nem kell bemutatnom a hazai népeknek - révén (is) ugye ezen a vonalon indul tovább később a L'art pour L'art ) hangulatát idéző szövegekkel dolgozó GM 49-et.
A magyar underground igazi kakukktojása, a new wawe-es underground popot játszó csapat, úgy látszik idehaza túl rétegzenének számított - vagy egyszerűen csak nem érdemeltük meg őket...
Nirvánia nem érdemelte meg őket (ld. a tegnap leírtakat)...
Nade félre bú és bánat, mert a nyolcvanas évek elejének jelentősebb opuszai közé való cuccos következik, amely azt is bizonyítja majd, hogy a közvélekedéssel ellentétben tényleg szószerint MINDENRŐL lehet popzenét írni...
(S ami a hab a tortán: a felvételek különösen remekül szólnak!)
Fíling: újraértékelés, felül vizsgálat - végelszámolás
Tracklist:
Side A:
"Oil on Canvas" (instrumental studio recording) – 1:25
"Sons of Pioneers" (Karn/Sylvian) – 4:59
"Gentlemen Take Polaroids" – 6:41
"Swing" – 5:36
Side B:
"Cantonese Boy" – 3:45
"Visions of China" (Jansen/Sylvian) – 3:34
"Ghosts" – 6:23
"Voices Raised in Welcome, Hands Held in Prayer" (instrumental studio recording) (Jansen/Sylvian) – 3:30
Side C:
"Nightporter" – 6:47
"Still Life in Mobile Homes" – 5:37
"Methods of Dance" – 6:07
Side D:
"Quiet Life" – 4:34
"The Art of Parties" – 5:28
"Canton" (Jansen/Sylvian) – 5:43
"Temple of Dawn" (instrumental studio recording) (Barbieri) – 1:45
Leírás:
Valóban: prózai értelemben végelszámolás és lírai értelemben hattyúdal az original The Japan utolsó albuma (azért írtam így, mert ugye lesz még egy újraegyesülésük 1991-ben, mindössze egyetlen kompakt diszk erejéig - amiről természetesen be is fogunk számolni, méghozzá a jövő héten).
A The Japan, egyike azon együtteseknek, amelyek nélkül soha nem született volna meg a nyolcvanas évek new wawe és pop-zenéje 1981 végére tulajdonképpen, mondhatni, szétment. A zenészek már új projecteken dolgoztak, Sylvian szólókarrierje, illetve Mick Karn és Richard Barbieri közös munkája már kezdetét vette. A zenekar tualjdonképpen öt év után beadta a kulcsot. Átadta a helyét másoknak, olyanoknak, akik eztán formálták tovább az évtized art-popper közízlését.
De cseppet sincs ezen mit csodálkozni, hiszen a Japan fennállásának öt-hat éve alatt több dolgot és több értékes produkciót rakott le az asztalra, mint más zenekarok tíz-tizenöt-húsz évek, vagy egy egész emberöltő alatt. Csinált glam-, és post-glam rockot, írt dalokat a post-punk stílusjegyeinek megfelelő formátumban, majd nyomott zenét a cold new wawe egyik első és legzseniálisabb képviselőjeként, s a new romantic pop felé is tett egy kitérőt, hogy végül elérkezzen az abszolút teljesség világába: az art pop-hoz.
Ez az elképesztő, nemritkán a térkép eddig fehér foltjain keresztül vezető utazás nem egy ízben új stílusok elindításának, megszületésének kiindulópontjává vált, ahol aztán mellékágak születtek, és azokon felfutottak más zenekarok, hogy továbbvigyék, majd -adják a The Japan stafétáját.
A Japan-ét, amely sosem volt olyan híres, mint amennyire megérdemelte volna, mégis többet rakott le az őket kopizó zenakarok együttvéve. Persze nem csak kopizták őket, nyilvánvalóan volt hatásuk az igényesebb zenecsinálókra is - de sajnos igazán széles nemzetközi körben sosem váltak közismertté (melynek többek között az lett a következménye, hogy a világnak ezen a tájékán nem is nagyon jelent meg albumuk - így lehetséges az, hogy immár másfél éve lázasan vadászom az bakelitjeikre, mindhiába...)
Az Oil on Canvas tehát a The Japan hattyúdala - egy nagyszabású, két lemezből álló anyag, amely több 1982-es koncertfelvételből mazsolázott, plusz két új, átvezető track-kel is meg lett spékelve. Az impozáns kiadvány számainak megalkotásában a már említett kiváló japán gitáros, Masami Tchsukya is segédkezett, jelentőségét pedig mi sem reprezentálja jobban, mint az, hogy a címlapon szereplő olajfestményt maga a híres Frank Auerbach festette, a benne szereplő fotókat a még híresebb Anton Corbijn készítette - a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb fotográfusa és egyértelműen legnagyobb portréfotósa, a new wawe időszak dokumentátora, a híres-neves 2008-as Control című Joy Division-film készítője (hogy videoklip-rendezői és egyéb ténykedéséről már ne is szóljunk).
Nagyot szólt tehát a The Japan hattyúdala 1982-1983 fordulóján...
S hogy milyen nagyot is, azt bizonyítsa négy felvétel, mely végképp lezárja a The Japan nyolcvanas évekbeli életművét.
Oil on Canvas
Ez a kompozíció abszolút Sylvian már ekkor beindult, s a későbbiekben még inkább felívelő szólókarrierjének hangulatát idézi - igazi, késő romantikus, szomorkás opusz.
A mindössze másfél perces zongoradarab a lassan elfogyó tizenkilencedik századi életérzését fogalmazza meg, akárcsak Eric Satie, gomolygó álomképekbe merülve a ködös Oostende-i tengerparton, vagy Debussy, Le Havre mellett figyelve a tenger hullámainak játékát...
Azért is választottam ezt a videót a dalhoz, mert tökéletesen meg akartam sejtetni ennek a kavargó érzésvilágnak a melankolikusan elmosódott kontúrjait nyájas olvasóimmal...
Voices Raised in Welcome, Hands Held in Prayer
Ez a felvétel a Japan utolsó turnéjának, amely az album címét viselte, felvételei közül való. Egy az előzőhöz hasonlóan rendkívül rövid, másfél perces dolog ez, amely még az egyel korábbi bakelit Kína-hangulatából őrizte meg, amit méltónak talált a megőrzésre...
Fantasztikus kis opusz!
Gentlemen take polaroids
Azért választottam végezetül a Japan két new romantic-hangulatú számának újrafeldolgozását zárásképpen, hogy mindenki érzékelhesse, mennyit fejlődött csupán két-három év alatt ez a fantasztikus zenekar.
Itt már nyoma sincs az újromantikus hangzásvilágnak - a ritmus pergőbb, a hangszerelés is erőteljesebb - ez kőkemény new wawe - mégpedig Japan módra.
Arról nem is beszélve, amit talán csak a vájt-fülűek vehetnek észre, hogy a dallamvilág egyértelműen tükrözi a kínai hatást és erőteljesen a Tin Drum-éra hajaz.
Swing
Viva la Revolución!
Ez a Swing sem new romantic már - nem tehetetlenül melankolikus, nem menthetetlenül érzelmes.
Igen, már az új változathoz hozzápakolt intro is sejteti - ez new wawe, sőt, már-már rockos keménységű újragondolása a nemrég még oly lágy, finom kompozíciónak.
Persze Masami gitárjátéka is vastagon belejátszik a történetbe, de tény - itt sokkal átgondoltabb, kiötöltebb muzsikával állunk szemben, mint amilyen a korábbi - az első - verzsön volt.
Ez már művészet - ez már art pop...
Világos tehát, hogy Sylvianék átgondoltan csináltak 1982. végére egy olyan albumot, amelyben a korábbi kísérleteiket egybefésülték egy-többé kevésbé egységes, art popos összhangzattan jegyében. S ebben a tekintetben az sem tekinthető véletlennek, hogy egyetlen 1979. előtti számukat sem dolgozták fel - azokat meghagyták olyannak, amilyenek, a lazulósabb, ám éppen ezért kevésbé értékes korai bagatellektől kezdve, a Quiet Life-ig, mely önmagáért beszélt és semmilyen kommentárt nem igényelt.
Így vált tehát teljessé a csapat 1980-as évekbeli életműve, mely lezárásának lehettünk most tanúi. Jövő héten, mint már említettem, az utolsó, egy albumig kitartó 1990-1991-es reneszánszról lesz szó, végül pedig összegzünk.
S aztán pedig más húrokba csapunk - melyek már egyáltalán nem a The Japan gitárjainak hangján fognak megszólalni...
De hogy miféle hangszereken, az még mindig legyen titok...
Témakör: Retromania Idő: late 80's and early 90's Stílus: Érzelemdús - lame? Fíling: Annyit ígérhetek, hogy a mai összeállítás végén zokogni fogtok... :)
Leírás:
De nem csak a Let's Go the the Mall-nak áll a világ - sem a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, sem Robin "életművében"...
Mert az időszak popzenéjében nem csak az őrült vidámkodás játsszik főszerepet, de az érzelmes balladák is...
Sőt, ha nagyon borúlátó akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez az időszak az igazi, jó, ártatlan, érzelmes, tartalmas ballad hits utolsó aranykora...
Így aztán nem csoda, hogy a könnyedebb-bulisabb dolgok után egy valamirevaló x-ed vonalbeli tinisztárnak ebben az időszakban azért illik összeütnie valami igazán érzelemdús, szentimentális cuccost is. Az meg már külön poén, ha még Tiffany (a valóságban is az igazi!) is szerepel benne - mert ebben a videóban ő is felbukkan (a Let's Go to the Mall boncolgatásánál már ugye szó esett a korszak Mall Queen-jéről ).
Mármint Robin Sparkles másik klipjében, amelyről mostantól kezdve beszélni fogunk - a reméljük, mindig ilyen szép napsütéses - szombatjainkon. Igen, mert hát RS is x-ed vonalbeli tinisztár volt az időszakban, és ő is összeütött egy érzelmes dalocskát, amelyben természetesen egy régvolt szerelmét siratja - mert miről is másról szólhatna egy érzelmes dal, nem csak from Alberta to Ontario (szédületes távolság, egyébként - nagyobb, mint a Moszkva-Párizs!)...
Témakör: Music Idő: 1978 Stílus: Early hungarian punk
Fíling: Pesti Barnabás utca 5. - 1978. - még is érzem, pedig nem is éltem
Leírás:
Mindössze két évvel vagyunk a tegnapi bejegyzés utolsó száma után, mégsem nehéz észrevenni, hogy szinte ég és föld a különbség a mai zenei anyagunkhoz képest. Mondjuk a Non-Stop-féle 1976-os Szép Margit és a Spions féle 1978-as Donauer Video Famillie (dunai családi-videó) c. demófelvétel akármelyik dala között.
Hiszen, míg az egyik album hangulata még félig-meddig a hatvanas évek pozitivista világszemléletében gyökerezik, a másik már a hetvenes dekád végének kiábrándult muzsikája, méghozzá egyenesen a punk, a létező legszélsőségesebb életérzések megfogalmazója, amit csak el lehet képzelni 1978-ban.
Legfeljebb az köti össze őket, hogy mindkét együttes és hanganyag a 70-es évek hazai, sőt, nemzetközi zenei progressziójának terméke.
1978-ban, ami ugyan nem a hazai punk születésének éve (az nagyjából 1977, amikor egy esztendőben alakult meg a CPg, a Rotten és a Spions nevű első magyar illetőségű három punkbanda), ám ebből az évből való az eddigi első hivatalos hazai punk demotape, mely jó minőségben ezen a remek oldalon került megosztásra - ha valakit érdekel.
Hétfőn már volt szór róluk, így nagyon sok mondatot nem fecsérelnék már a zenekarra.
A Non-Stop ritkaságai következnek az eddig tárgyalt 1970-es dalok előtt és után, az 1969-es táncdalfesztiváltól az 1972-os "Szép Margit" (LoL) c. opuszig.
Csapassátok ezeket a vidám nótákak ezen a borongós napon.
(Plusz a bónuszvideót is skubizzátok, amely egy 1976-os tévéfelvétel - az együttes énekese, Túri Lajos is felbukkan benne, aki a mai napig nyomja, méghozzá nem is annyira rosszul.)
Fíling: Igen-igen - ez az igazi mélyvíz, ha erről a műfajról van szó!
Leírás:
Először is: az, hogy francia prog. rock következ, nem jelenti azt, hogy franciául is fognak énekelni benne, vagy bármi ilyesmi.
Nem köll tehát megijedni a francia nyelvet nem annyira nagy erőkkel csipázó olvasóinknak sem...
Másodszor: viszont ez itt már tényleg igen elvont progresszív muzsika...
Véletlenül sem mondanám azt, hogy az eddigiek gyermekmedencét jelentettek, és ez itt az igazi, jóféle mélyvizes, de azt igen, hogy ez bizony színvonal, amelyet nem könnyű produkálni.
Igen, ez - populáris szemszögből, tegyük hozzá - valóban elvont muzsika, így mindenkit bíztatok, hogy ne is olvassa tovább ezt a posztot, ha nem érdeklődik tényleg a téma iránt.
Harmadszor: nagy kár, hogy senki sem ismeri a Potemkine-t (amely nevét egyébként egy híres cirkálóhajó után kapta, amely részt vett az 1917-es "dicsőséges októberi szocialista forradalomban") mert igencsak kiváló zenét toltak a hetvenes évek második felében.
Negyedszer pedig: itt egy kis infó, már ha igényli valaki, a formációról - plusz innen le is lehet tölteni két legjelentősebb albumukat...
Ötödszörre: A most következő dalok véleményem szerint semmilyen kommentárt nem igényelnek, hiszen szövegük nincs, zenéjük pedig önmagáért szól...
Hatodszor: Annyit ígérhetek, hogy aki belehallgat akár csak egybe is ezek közül, kozmikus élményben lesz része - de persze szó sincs arról, hogy annyira homogén lenne ez az anyag, sőt, nagyon is sokszínű....
Hetedszer és végül: mind az öt szám egyetlen lemezükről, az 1978-as Nicolas II-ről való...
Mióta elkezdtem vezetni ezt a blogot, kevés dolog dobott úgy fel, mintha igazi ritkaságo(ka)t oszthattam meg a nagyérdeművel.
És ez most olyan...
A Syriusról nem egyszer és nem kétszer áradoztam és már megtörtént az is, hogy igazi ritkaságot tudtam prezentálni a zseniális magyar jazz-rockzenekar sajnos nem eléggé hosszú és nem eléggé ismert történetéből.
De ilyen még nem volt: a napokban egy még csak az igazán komoly Syrius-kedvelők körében ismert igazi ritkaságra tettem szert, amely ugyan megjelent hanglemezen, de olyan kis példányszámban és annyira elsikkadt az évek során, hogy kész csoda, hogy sikerült hozzájutnom.
A "Fáradt a Nap" ugyanis nem más, mint a híres, nagy Syrlus zenekar első felvétele.
Már definiáltuk anno, hogy mit is értünk a "Nagy" Syriuskifejezés alatt, így szó eshetett arról is, hogy az együttes eme legkiválóbb - és ugye minden idők egyik legjobb európai jazz-rock - formációja 1969-ben indult világhódító útjára.
1969-ben, amikor ez a muzsika is keletkezett.
Az egybeesés nem véletlen - ez a dal ugyanis a nagy csapat első hivatalos felvétele, mi több, az egyik - lehet, hogy az első - olyan hazai progresszív rock szerzemény, amelyet a magyar televízióban, mégpedig az egyik legnépszerűbb adásban is bemutattak.
Igen, most tessék megkapaszkodni: ez a dal ugyanis az 1969-es Táncdalfesztiválon - igen, még egyszer, hogy szokjuk az információt - Tánc-dal-fesz-ti-vá-lon - is indult.
Igen-igen, kb. Korda Gyuri bácsival, Szécsi Pállal Koós Jánossal vagy Megay Klementinával együtt - vagy azzal a három dallal, amelyet már volt is alkalmunk prezentálhatni e zenei "megmérettetésről"... :)
A Syrius ugyan itt még nem progresszív jazz-rock környékén ólálkodik (nézett is volna nagyot a zsűri - mondjuk nézett így is, de az már más kérdés), mint majd később, 1970 és 1973 környékén, munkássága csúcsán, de azért persze ez a zene sem írható le a lapról.
Óriási hangulata van és nagyon szépen szólnak benne a hangszerek - az az egység, amely kivételes remekművek megalkotására predesztinálta a csapatot, itt már abszolút, összhangzattanilag és totálisan jelen van...
Erre nem lehet mit mondani - a jó bornak a cégér nem kell, a jó terméknek a branding, a jó muzsikának meg a hájp...
És a feldolgozás- Hobo Blues Band & Deák Bill Gyula - 1982.
