Témakör: Reklám Idő: 1986 Stílus: Szocreál reklámipar Fíling: És ez csak csepp a tengerből!
Leírás:
Na ez az, ami sztem végképp nem igényel túl sok kommentárt...
Reklámok 1986-ból, egy még meglehetősen gyermeteg magyar marketing időszakából. Némelyik egészen zseniális, némelyik egyenesen catchy, de azért a legtöbbre mégiscsak egy OMG-val tudsz a leghathatósabban felelni...
Amikor öten állnak radiátorral a kezükben azt kiáltva, hogy "Csak a Vasedény üzleteiben!" - na arra pl. nem találok igazán megfelelő szavakat.
Vagy ott van a FÖSPED-rajzfilmreklám (állami fuvarozóvállalat), amelynek az emblémája egy jellegzetes, dagadt Kádár-kori melós jellegzetes figurája. :)
Vagy az a hang, mikor egy szőke hajú nő az első vidin 01:09-nél belemosolyog a kamerába és jellegzetes hangon azt mondja: "Én tudok egy megbízható társat!"
És akkor még a BASIC-program alapjait tanítgató kártyajátékról nem is beszéltem - tipp: nem lehetett valami népszerű...
Szóval ezek azok az apró részletek, amelyeket 100 %-osan nem érezhet senki, aki "élesben" nem élte meg azokat az időket.
Én pedig, merem állítani, megéltem, bár gyerek voltam, egész reklámok maradtak meg bennem akkoriból - hogyisne, hiszen kutatások is bizonyítják, hogy a gyerekek igencsak komoly vizuális éhséggel bírnak, amelyet a reklámok nagyban képesek kielégíteni (az én esetemben ez a filmek iránti fogékonyság egyik táptalaját nyújtotta)...
Szóval összességében véve ez az egész izé überkemény, nagyon és nagyot üt, de aki kicsit is érti, miről vakeroltam most az elmúlt pár bekezdésben, az tudom, hogy képtelen lesz majd kihagyni...
Fíling: És valóban így dobták be a témákat a köztudatba akkoriban...
Leírás:
A Társadalmi párbeszéd kezdeményezése lehetett volna éppen pozitív fejlemény is a Kádár-korszakban - de nem az lett.
Valójában néhány igazi, a nép életét (akár zsigeri mértékben) is befolyásoló esemény elfedésére találták ki, s többnyire ezek az alsóbb közigazgatási egységek által tökéletesen kordában-tartható mértékre való visszaszorításának egyik hathatós kommunikációs eszközeként funkcionált.
Mert hát, akinek a szelleme éppen nincs foglalkoztatva valami által, az elkezd gondolkodni.
Mondjuk legitimációs problémákon.
Viszont akinek az agyát semmitmondó problémákról zajló semmitmondó "társadalmi párbeszéddel" terheljük (+ Trabant 3 éven belül + elfogadható életszínvonal + Hofi esténként - ugye, hogy el tud így telni a nap, ha még dolgozik is emellett az ember?), az nem fog túl sokat gondolkodni + még el is fárad bele, ami meg azért jó, mert se kedve, se ereje nem lesz kérdezősködni. .
Adott tehát egy tök érdektelen téma: dobd be a kutyák közé koncnak, hadd rágódjanak rajta! - gondolhatták a kor ideológusai.
És jól gondolták, mert működött...*
Na, szóval ilyesféle társadalmi párbeszéd az is, amelyet Kádár elvtársunk az első fejezetben már emlegetett kis kék virág-ról kezdeményez mai Kádár-hétfőnkön. Kis kék virág's back tehát (hiszen a szemfülesek még emlékezhetnek, hogy ez a történet egyáltalán nem jutott nyugvópontra e könyv lapjain), de szó esik még szalmonella-mérgezésről, gyilkos galócáról, botanikai szakkérdésekről, Kádár János tudományos koncepcióját fejtegeti, feltűnnek régi ismerőseink (Biszku, Komócsin, Czinege...) és megismerhetjük a korszak egyik leginkább futtatott hazai költőjét is.
Jó szórakozást!
*Persze ne legyünk igazságtalanok: az ilyesmi nem a Kádár-korszak találmánya. Tudta ezt már Alkibiádész is a Peloponészoszi-háború idején vagy a középkori egyház, mikor ideológiával leplezte a valóságot. És tudja persze azt a mai monopolkapitalizmus is: Pippa Norris amerikai politológus, a posztmodern kampánystratégiák nagy teoretikusa (vagyis az elmúlt harminc év kampányainak atyja - illetve, mivel hölgyről van szó, inkább anyja) pl. agenda setting-nek (napirend meghatározás) nevezi.
Jegyzetek
5:05 - Garai Gábor költő - Kétségtelenül jelentős költő, de mégiscsak a korszak ünnepelt poétája (van olyan általános iskolai irodalomkönyvem 1982-ből, amelyben tíz oldal (!) szerepel róla, egy élő költőről). Csaplár "vmiért" különösen nem szereti.
8:03 - A pre-WEB 2.0 korszak egyik legkedveltebb közvéleménykutatási módszere (igen ritkán és speciális esetekben éltek csak egyébként vele)...
14:46 - Világforradalmiak - értsd, a már emlegetett Munkásellenzék (Biszku, Komócsin stb.)
14:55 - "A szétosztott vadászzsákmányról" szóló elbeszélést ld. az előző fejezetben
Úgy tűnik, Kádár Jancsi bácsiról szóló szokásos hétfői "népmeséink" mellett ismét egy új rovat indul kis blogunkon. Ezúttal az "Úr napját szenteljük majd meg" egy nálunk durván elfelejtett de sajnos világviszonylatban sem eléggé ismert glam-,majd new wawe-, azán new-romantic-, később art-popot, de végső soron mindig is a saját, csak rá jellemző zenét játszó együttes - sztem - legjobb számait összegyűjtő válogatásommal.
A The Japan nevű 1977 és 1984 között működő brit popcsapat, elképesztően cool zenét nyomott, a korabeli popzene szinte minden műfajában megnyilvánult, és nem mellesleg - ezzel a véleményemmel pedig nem vagyok egyedül - kitalálta a nyolcvanas éveket (na jó, de legalábbis az első felét) öltözködési és előadói stílusban, zenében - úgy nagyjából mindenben (na jó, legalábbis a popzenében).
Ezek után sokan már tényleg kíváncsiak lehetnek, hogy mit is értek azalatt, mikor az ő zsenialitásukat ecsetelem, így nem húznám sokáig a bevezetést, de mielőtt belecsapnánk a lecsóba linkelném még, mivel ez a poszt inkább szórakoztató, mint informatív jellegű, a róluk szóló wikipédia-szócikket- csak ha valakit érdekelnek a mélyebb összefüggések.
Most tehát a The Japan, első, 1977-es albumának, az Adolescent Sex-nek néhány számáról lesz szó.
Don't rain on my parade
Aki látta a Glee 1x13-részét (Sectionals), az tudja, hogy egy igazán jó zenei blokkot nem is lehet mással indítani, csak a "Don't rain on my parade" c. számmal. Indítsunk hát mi is most ezzel, ugyanis az 1964-es Funny Girl c. musical sokszor feldolgozott slágerét a The Japan, amúgy glam rock-osan is parafrazeálta az első albumán.
Aztán: amit Dosztojevszkij mondott a tizenkilencedik század nagy orosz realista íróiról (mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki), az igaz a Glam Rock nagy előadóival és együtteseivel kapcsolatban is, csak David Bowie-ra vonatkozóan, és talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy "ők mindnyájan a Space oddity űrhajójával érkeztek"...
Végezetül: ez a szám legalább annyira poszt-punk, amennyire glam, ami megint egy szócikket igényel a web-lexikonból, no meg annyi magyarázatot: hogy aki 1977-ben, két évvel a Pistols alapítása után (márpedig minden "szakértő" ekkora datálja a punk születésnapját) már túl van annyira a punk-on, hogy poszt-punk tud lenni (márpedig a kifejezés is ez év végén született!), az sztem egyrészt igazi úttörő, másrészt okvetlenül David Sylvian-nak kell lennie.
David Sylvian-ről pedig egyrészt ugye nem először hallunk, másrészt még egyszer meg kell, hogy jegyezzem, amellett, hogy a Japan-nek minden tekintetben a frontembere volt, egy elképesztően zseniális és sokoldalú zenész, hozzá hasonló nincs és nem is lesz még egy a földön.
Az itt még éppen szőke hajú sztájlban lazázó Sylvian, meg a szám üzenete is tök egyértelmű, hiszen a szexuális töltetéből áradó masszív, permanens provokációt csak az nem érzékeli, aki nem akarja...
Adolescent sex
És akkor halljuk az album címadó dalát is: az Adolescent Sex sem kevésbé provokatív, sem kevésbé lendületes popszám, mint az előző, Sylvian sem viselkedik kevésbé kihívóan, a hangja sem - a nőket kedvelő, méghozzá igencsak masszívan kedvelő férfiként sem félek leírni - szexi (ahogy a szám témája is az).
Talán csak annyiban különbözik az eddigiektől, hogy ez az album legslágeresebb száma.
Már ha a következőt leszámítjuk... :)
The Unconventional
Számomra ugyanis az album, meg úgy egyáltalán, az egész The Japan történetének is az egyik legnagyobb nagyágyúja ez a dal...
Konkrétan megveszek érte, mióta úgy egy éve először hallottam (ahogy úgy kb. pont akkoriban találkoztam magával az együttessel is), simán eléneklem, bármikor, bárhol, részegen vagy józanul, mert hiszem és vallom, hogy van olyan cool, mint 1977-ben volt, pedig ez a stílus akkor számított (minden fentebb tett előzetes megjegyzés ellenére) igazán "unconventional"-nek...
Amazing...
Transmission
Ha van igazán klasszikus glam rock-os száma a Japan-nek akkor ez az - kicsit beszívott, kicsit szerelmes, kicsit szédelgő, kicsit fiatalos, kicsit lebegős, kicsit Bowie-s, kicsit Mike Chapman-es...
Egyszóval minden szempontból olyan, amilyennek egy jó late 70's pop-rock-számnak lennie kell - de még nem a Japan igazi, kiforrott zenei arculatát tükrözi.
Ahogy ez az album sem.
Tökéletes, virtuóz, pazar muzikális anyag, de még nem az igazi, még nem a tökéletes hangja David Sylvian csapatának...
Hogy milyen mélységekig és magasságokig is lehet valójában eljutni, ha róluk beszélünk, arról a következő vasárnapok tanúskodhatnak majd a legékesebben. Legközelebb például a Japan a televízióról írott egyértelműen társadalomkritikus számával büntet majd és a kommunista Kínáról, valamint Berlin külvárosairól alkotott; történet- és politikai filozófiai gondolatoktól (!) sem ment számain keresztül először mutatja meg: nincs olyan téma, amiről ne lehetne popszámot írni...
És ez, sztem, Lady Gaga és Justin Timberlake korában, súlyos kijelentésnek számít...
Vágytok valami igazán beszívott, őrült élményre ezen a szép szombat estén?
Akkor ezt a filmet pontosan nektek találták ki...
A cseh Jiri Trinka nem az első e nemzet fiai közül, aki szerepel oldalunkon animációs remekeivel. Jan Svankmajer, ha mond valamit a név, több mint egy hete "jelentkezett" az evolúció történetéről szóló kis szürreális szösszenetével, amellyel nagyjából előrevetítettem, mi jöhet még ezen a "cseh" fronton.
Így, talán a hűségesebb olvasók már nem csodálkoznak azon, hogy, ha egy újabb csehszlovák animációt linkelek, nem kell Disney-sztájlra számítani... :)
Szóval, Jiri Trinka is egészen hasonlóan szürreális világot teremtett munkáiban, mint Svankmajer, csak éppen Svankmajer leplezetlenül, brutálisan és zsigerien (ha lehet ilyet mondani: Svankmajeresen) szürreális, Trinka viszont elvont, szimbolista és megkockáztatom, beszívott módon.
Igen, beszívott módon, mert hát hogy is ne lehetne beszívott egy film, ami egy manó kinézetű figuráról szól, akit egy kéz üldöz a halálba.
Na jó, ezt lefordítom, de még akkor is nagyon hasisos lesz: adott ez a kis bábfigura (XVI. századi ruhában - bocs, szakmai ártalom :), aki a kis korongján virágcserepeket készít. Viszont jön egy kéz (! - aki nem látja, úgy sem hiszi el nekem), amely arra akarja mindenáron rábírni, hogy csináljon inkább kezeket a cserepek helyett. Mivel hősünk nem hajlandó erre ráállni, a kéz szépen lassan, módszeresen a halálba üldözi.
Fordítsunk még egyértelműbben: a huszadik század az adott egyéni, szuverén emberre nehezedő, hihetetlen fajsúllyal bíró diktatúrákat teremtett (nácizmus, sztálinizmus, államszocializmus, fasizmus, junták, autokráciák, vadkapitalizmus stb.), amelyek konkrétan tesznek az egyénre, ha csak nem húzhatnak hasznot belőle valamiképpen.
Márpedig, az "arctalan tömeg jelentéktelen arcaival" szemben egy értelmiségi, aki tud bánni a szavakkal vagy éppen - mint esetünkben is - a kezével, ebben az esetben pótolhatatlan kincs, hiszen kevés eszközzel, olcsón, gyorsan tud hatni széles néptömegre / több fogyasztói rétegre. Csak meg kell győzni, hogy a diktatúra mellett dolgozzon, és máris rendben van minden.
A kéz kvázi az értelmiségi szuverenitásába durván belenyúló állami akaratot jelképezi, amely eszköz az alárendelt / kollektív társadalomba tökéletesen illeszkedő / hasonló fogyasztói igényekkel fellépő egyének kinevelésében. Hősünknek azonban ehhez marhára nincs kedve...
És ezért csinálja ki szépen lassan, módszeresen az establishment.
Persze, a fentiekből következően ennek az elvont kérdésnek ebben a bábfilmben való leképeződése több, mint beszívott, hiszen az egész metaforának semmi racionálisan megragadható értelme nincs, és, bár első látásra kis manószerű figuránk aranyosnak tűnik, a mozi meglehetően nyomasztóan is tud hatni a nézőjére - függ ez persze dekoncenráltságtól, lelkiállapottól, véralkoholszinttől stb.
Én pl. most kifejezetten élveztem, mert amikor legutoljára láttam, vizsgára kellett készülnöm belőle, most pedig már az is jól esett, hogy tét nélkül, "civilként" nézhetem.
Kíváncsi leszek, rátok milyen hatással lesz?
(Akármilyen hangulatban üljetek is le azonban csekkolni ezt a cuccost, annyit megígérhetek, hogy a kezetekre másképp fogtok nézni utána...)
Az ország egyik legfontosabb kulturális létesítményét mind a mai napig nem 100 %-osan feldolgozott okokból, logisztikai problémákra hivatkozva 1965-ben, a metro építésére hívatkozva egyszerűen felrobbantották.
Ez a híradórészlet egyébiránt a Kádár-korszak infrastrukturális fejlesztései közül az egyik legfontosabbnak, a kettes metró létrehozásának állít emléket. A kezdetben a Deák tértől a Fehér útig, majd 1972-re a Déli Pályaudvartól az Örs vezér teréig közlekedő szerelvényeken sztem az Mo. huszadik századi lakosságának 70%-a biztosan utazott már legalább egyszer, sőt megkockáztatom, hogy minimum a világ jelenlegi népességének egy/százada is, így nem kevesen tudják, hogy miről beszélek, mikor ezt a létesítményt emlegetem.
A mini-doksiból amúgy az is kiderül, hogy már 1950-ben elhatározták a felépítését, de sok, a linkelt wiki-szócikkből is kibontakozó okból 1954-től 1963-ig szünetelt az építése - egyébként az urban legend szerint állítólag egyetlen brigád dolgozott még rajta ezalatt az idő alatt is, pusztán önszorgalomból.
Akárhogy is van, ez is retro ám fiúk-lányok - a bemondó jellegzetes hangjától kezdve a zenei aláfestésig (amely egyébként egy The Birds-szám átdolgozásától a "Maga rég nem lesz a világon" jazzes változatáig terjed - jut eszembe, azt már meséltem, mikor meghallottam a Keresztapa 2. zenéjét (persze, hiszen akkor még nem nyúlt el a jogdíj vasmarka a Vasfüggönyön túlra...) egy birkanyírásról szóló oktatófilmben? :), az meg már csak hab a tortán (meg a "kakaóscsiga közepe", na és "a f*szon az utolsó rántás") külön élményt jelent, hogy mindnyájunk Jancsi bácsija is felbukkan benne - pirosló, vidám, mosolygós arccal kérdezgetve munkásokat és középvezetőket munkájukról...
Még két megjegyzés:
1. Nem vicc, a levegő tényleg túltelített héliummal egy ilyen szituációban és hát, a hélium tudjuk milyen hatást gyakorol az emberi hangra.
2. Én bírtam egyébként a második hazai földalatti vasút 09:02-től látható belső kialakítását, stílusát. Sajnos a falakra meg a padlóra kentek ezt-azt az évtizedek, így a mostanában zajló felújítást előbb-utóbb mindenképpen meg kellett volna ejteni, de igazán tekintettel lehettek volna az eredeti dizájnra, hiszen ez minden állomásnak egyedi hangulatot adott, míg az újabb kicsit homogén fílingű, bár sokak véleményével ellentétben sztem jól néz ki.
Témakör: Music Idő: 1970-1979 Stílus: Funky Fíling: Mit lehet ebben a zenében nem szeretni?
Leírás:
Lehet vmi még az eddigieknél is jobb?
Már hogyne lehetne!
Az eddigi, kissé lazzább, kevésbé összetett funky után következzenek a legjobbak, amelyek vagy nagyon stílusosak, vagy nagyon-nagyon veretesek.
Emeljük a tétet, fiúk-lányok!
5. Syrius - Kinyújtom kezem (1976)
Amennyire nagy Syrius-fan vagyok, gondoltátok volna, hogy majd pont ők maradnak ki egy ilyen illusztris társaságból?
Hát rosszul gondoltátok!
A "Kinyújtom kezem" nem a legjobb Syrius szám (amúgy egyébként fantasztikus), de egyértelműen a legjobb funky-szerzeményük, az itt hallható változat pedig nagyon-nagyon komoly instrumentális részekkel lett egybepakolva.
Gyerekkoromban, emlékszem a csillogó fekete lemezekre, amelyeket esténként (visszahozhatatlan-utánozhatatlan-leírhatatlan esték voltak egyébként ezek) felnyomtunk a lemezjátszókra és máris zúzott az LGT.
Mégpedig ilyen számokkal.
Az "Engedj el!" egyszerre képvisel művészi értéket (szöveg, zene, minden ott van), egyszerre iszonyatosan jó tánczene és kúl retrospektív tömör-gyönyör.
Tessék lájkolni eztet is!
3. Generál -Zenegép (1977)
Charlie és az új generál alighanem legismertebb száma lett a bronzérmes a listámon.
Sztem ez a zene kib*szott jól működik, pedig a szöveg tele van jól hangzó értelmetlenségekkel, de Charlie hangja, meg a dallam, meg ez az egész, a csudimudiba, pazarul funkcionál - na, szóval egy szó mint száz, kell ez, mint tyúkhúsleves a léleknek.
A legritmusosabb, legtáncolhatóbb magyar funkie-szám a harmadik helyen...
2. Illés - Gyere velünk Csongor! (1979)
Tudom, hogy kezdem túlzásba vinni az áradozást, de ez a cucc megérdemli.
Azért is, mert az amúgy is elfeledett Illés II. amúgy is elfeledett és lemezen soha meg nem jelent track-jéről van szó - először.
Másodszor meg azért, mert ez a klip a tökéletes retro megtestesülése.
Mint minden jelenség, úgy a retro is ritkán mutatkozik meg a maga száz százalékos tökéletességében. Soha sem teljesen tiszta, sohasem makulátlanul tökéletes.
Nos, nem sohasem - csak viszonylag ritkán....
De itt minden kétséget kizáróan pont egy ilyen ritka kegyelmi pillanat tanúi lehetünk, ráadásul egy több, mint fülbemászó Illés-dal kapcsán - a "Gyere velünk Csongor!" egyedi hangzásvilággal, Serfőző Anikó gyönyörű hangjával és olyan öltözködésbeli-díszletkörítéssel támad, és hogy ezek után mennyire lehengerlő tud lenni, arra már tényleg nincsenek szavak a nyelvemben.
Hölgyeim és uraim: az elképzelhető leginkább catchy funky-dal listánk második helyén.
1. LGT - Szólj rám, ha hangosan énekelek! (1976)
De a magyar supergroup-ot, az LGT-t nem sokan szárnyalhatják túl zsenialitás tekintetében. Presser Gábor és Somló Tamás kettőse, nem is beszélve a többi tehetséges zenészről elképesztően termékeny zenei egytüttműködés volt és a hetvenes évek minden fontosabb zenei stílusában megnyilvánult.
Így a funky világában is.
Ez egy nagyon híres dal, nagyon híres koncertváltozata, egy nagyon híres koncertről - kiemelkedően jó instrumentális részekklel fűszerezve.
Ladies and gentlemem: aranyérmesünk az LGT és a "Szólj rám, ha hangosan énekelek!"
Ha teszem azt beírom a keresőbe, hogy funky, akkor elsőként - mily meglepő - a wikipedia vonatkozó szócikkétfogja kidobni a gugli: "Funk is amusic genrethat originated in the mid-late 1960swhen African Americanmusicians blended soul music, soul jazz and R&B into a rhythmic, danceable new form of music." - írja a mindenki által szabadon szerkeszthető enciklopédia.
A meghatározás tulajdonképpen pontos, kivetnivalót valószínűleg a hozzáértő sem találhat benne: a funky valóban a hatvanas évek végén alakult ki, de tökélyre az 1970-es esztendőkben fejlesztették. A jellegzetes ritmusú és hangszerelésű zenei stílusban alkotók fantasztikus dolgokat produkáltak, de a magyarok, azt hiszem, ezt bizton állíthatjuk, átlagon felül tolták ezt a zenét.
Hogy ezt bizonyítsam, mennyire igazam van, amikor ezt mondom, tök önkényesen kitaláltam, hogy sztem melyik a tíz legjobb magyar funky-szerzemény és egy csokorba gyűjtöttem, sőt, még pofátlanul rangsoroltam őket.
Következzék tehát a hetvenes évekbeli magyar funky tíz csúcsteljesítménye - sztem.
10. Illés - Autóstoppos srác (1978)
Hehe - bírom ám ezt a mjúzikot.
Bírom, hiszen az Illés zenekarról van szó, az Illés pedig egyszerűen képtelen volt arra, hogy kicsit is gyengébb produkciót adjon ki a keze közül. Igen - megjegyezhetik sokan, hogy ez nem az az Illés, amelyet oly sokan ismerünk.
Valóban nem az, hiszen az a hatvanas évek Illés-zenekara volt, míg ez a hetvenes évek, "kissé" átalakult formációja. Hogy miért nevezhető mégis mindkettő Illés-nek: nos, talán azért, mert mindkettő irányítója, zenei agytrösztje és ötletembere, valamint nem kevésbé énekese is, Illés Lajos volt, akiről maga a zenekar is a nevét kapta.
A klasszikus Szörényi Levente-Bródy János-Szörényi Szabolcs-stb. felállásból egy teljesen más történet született, melynek más jelentős vezéregyéniségei is voltak Illés mellett Jenei Szilveszter és Selmeczi László személyében, a csinos Serfőző Anikó pedig bécsatlakozott énekesnőnek (mint ismeretes Szörényi-Bródy új zenekart alapítottak Fonográf néven).
Az eyecandy és igen szép hangú Anikó hangja csendül fel ebben a szerzeményben is, amely az Illés eme elfelejtett formációjának egyik leginkább "catchy" száma. Azé az "Új" Illésé szép, dallamos rockot, funky-t, kicsit disco-sabb cuccokat játszott a hetvenes évek második felében.
Amúgy meg imádom ezt a zenét: rongyosra hallgattam a Boldog város c. bakelitjüket, amelyen ez a szám is megtalálható volt.
Szóval hallgassátok rongyosra ti is!
9. Generál - Minek ide szöveg (1977)
Igen jól látod, a kép közepén tisztán kivehető figura az a Horváth Charlie (szakállal -OMG!) akit mi a "Jég dupla whiskeyvel" c. daláról ismerhetünk pl.
Charlie bácsi ugyanis olyan öreg, hogy akár hiszitek akár nem, már a hatvanas években elkezdte a pályát és már a hetvenes évek végére nagyon durván befutott. A Generál zenekar, amely a hetvenes évek egyik legjobb magyar zenei formációja volt (meg úgy egyáltalán: minden időké, az előbb említett Illéshez hasonlóan, szintén két formációban létezett.
Az elsőnek Révész Sándor volt az énekese (igen, aki később a Piramisé lett), ilettve a második, amelyben Charlie vitte a prímet.
Ez az egyébként masszívan funky-s csapat érdekel most minket, mert úgy nyomták ezt a zenét, ahogy senki a világon.
Jelen esetben a fiatal Charlie énekel arról, hogy a szöveg nem is fontos, hiszen ez a zene bőven elég ahhoz, hogy szeressük mi szöveg nélkül is.
De ha ezzel nem értünk egyet, azzal mégiscsak igen, hogy a szövegben Charlie által beénekelt halandzsa szöveg retro-faktor szempontjából minden visz royal flush-ileg...
8. LGT - Nem adom fel (1978)
És persze még itt van az LGT is, amely a hetvenes évek igazi magyar supergroup-ja volt, tele nagyszerű zenészekkel, énekesekkel, alkotókkal.
A Loksi nagyon jó funky-t írt, ez sem összekeverhető semmivel, ez is egyedi élmény.
Ez meg, az eddigiekkel ellentétben egy marhára híres szám is.
Magyarázni meg sztem nem kell - legfeljebb ennél a felvételnél is hangsúlyoznám az elképesztően kőkemény retro-faktort - és most tényleg ne menjünk bele abba, hgoy milyen szinten szeretnék ilyen király faintos LGT-melegítőben flangálni, mint amilyenben Somló nyomja, nem is beszélve a többiek lila - OMG! - kabátjairól már nem is beszélve... :)
7. Marionett RT - Mikor a pirkadat... (1978)
Most akkor tényleg 1978-ban csinálták a legjobb funky-muzsikát Mo-n?
De most komolyan!
Az eddigi négy track-ből mindössze egy volt nem ebből az esztendőből származó Minimum érdekes tehát az, hogy mennyire igaz, hogy ekkorra ért be a magyar funky a tökéletes színvonalúra...
Kár Latzin Róbertért is, állati nagy zenét nyomott - ez elképesztően pazar, dallamgazdag, tökéletes, megkockáztatom, hogy rendkívül kúl muzsika.
Szép a szövege, jó a "klip" is - gyerekek, komolyan, mi kell még, hogy valami egészen király legyen?
6. Illés - Szélvész ez a lány (1978)
Wow, ez az Új Illés is nagyon tudott.
Ez már a második számuk a listán, és ez is nagyon ott van. Egyszerűen nem tudok rá mást mondani, mint, hogy imádom, hiszen ez a zene az egyszerűségéből és önmagáért valóságából következően nem igényel sok kommentárt.
Témakör: Film
Idő: 1979
Stílus: Adrian Lynne
Fíling: És igen, az ott Jodie Foster...
Sztem igencsak sanszos, hogy Jodie Foster korai filmjeit bizony nem sokan ismerik - kivéve talán a "Scorsese-húzónév" okán még mindig igencsak well known Taxisofőrből emlékezhetnek rá páran, Iris karakterének kérlelhetetlenül (egy ilyen jelzőt sztem nem egy tizennégy éves lány (!) színészi teljesítményével kapcsolatban várnánk) hiteles alakítása miatt.
Pedig Jodie-nak nem egy és nem kettő nagyon jó korai filmje van, arról nem is beszélve, hogy ezek többsége simán felér a későbbiekkel is - gondolok itt pl. a "Echoes of a Summer" szívbeteg kislányára, vagy a "The little Girl Who Lives Down The Lane" zaklatott, szörnyen és kétségbeejtően kihasznált, mégis talpraesett és okos Rynn-jére (és ezeket a karaktereket tizennégy-tizenhat évesen játszotta el úgy, ahogy!).
Sztem ezek igenis állati erős filmek, nagyon jól vannak felépítve, és hát nem kisebb rendezők készítették őket, mint a méltatlanul elfeledett Richard Harris vagy Nicholas Gessner.
Vagy Adrian Lyne, akinek a nevéhez olyan alkotások kapcsolhatók, mint a Flashdance, a Lolita 1997-es remake-je Jeremy Irons-szal és Dominique Swain-nel vagy a Jákob lajtorjája, minden idők egyik legjobb thrillere, s aki 1979-ben elkészítette Foxes (Rókák) c. moziját - Jodie Fosterre osztva a főszerepet.
Ez a film sem akarja hála Istennek megváltani a világot - csupán egy négy lányról szóló, egyszerű mozi az egész, semmi több. Kicsit kordokumentum, kicsit érzelmes, kicsit kőkemény, kicsit tini, kicsit felnőtt. A karakterek egyszerre tartanak valahová és nem tartanak sehová, céltalanul róják az utat, de mégiscsak tartanak valamiféle cél felé. Az egész film kicsit mindenféle - és ezt Jodie Foster alakítása nagyon jól érzékelteti.
Ilyen és ehhez hasonló közhelyeket még írogathatnék bőven - de úgy igazából nem látom értelmét a dolognak, hiszen ez egy retroblog, és ebből következően itt elsősorban a dolgok retrospektív vonulatára szeretek rámutatni.
A Foxes pedig elképesztően erős film ebből a szempontból.
Nem csak a retrospektív hangulat, a fiatalos látványvilág és az ötletes (igaz, kissé ügyetlenül elvarrt szálakkal dolgozó) cselekmény, nem csak az öltözködés vagy a stílus terén érezni a dolog minden ízében a retro utánozhatatlan zamatát, de a zenében is.
Ebben a tekintetben Giorgio Moroder neve kiemelendő, aki számos nagyon-nagyon erős filmnek (köztük pl. a már említett Flashdance-nek) volt a zeneszerzője. Az olasz származású komponista válogatta össze a film betétdalait is, plusz készített egy feldolgozást Donna Summer híres számából, az "On the radio"-ból, amely, és ezt igencsak kevesen tudják, speciálisan ehhez a filmhez készült, illetve Jannis Ian "Fly to high" c. dalából, amely szintén hallható a Foxes-ban De nem mellesleg olyan előadók adnak itt egymásnak találkát, mint Cher, az Angel vagy Keith Fossey.
Általában sztem marhára lehet szeretni ezt a fmozit, mert szinte minden vonásában annyira mai, leszámítva persze a retrospektív dolgokat - de hiszen éppen ezért szeretjük! - hogy simán fel lehet fedezni egy-két ma is tökre jellemző dolgot, olyasmiket, amelyekre simán rámondanád, hogy igen, ez akár velem is történhetett volna...
A Foxes tehát működik - próbáljátok ki, ha nekem nem hisztek.
Nem időtálló remekmű, csak simán egy tökéletesen nézhető cucc, amit még az is bepróbálhat, aki nem szereti a retro-t vagy a régi dolgokat. Fiúknak (sőt, lányoknak is :) ajánlom, ha másért nem, hát, hogy megállapítsák, hogy Jodie Foster, bár ma is igazán szép, fiatalon kétségtelenül gyönyörű volt.
Fíling: "Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megfőzte, ez megette..." - ezek meg megvitatták...
Leírás:
Mert hát így festettek Kádár János vadászatai....
Illetőleg úgy, hogy nem sok minden szólt itt a vadászatról (tessék megnézni a videóban a képet az elképesztő vadterítékről, amelyet nyilvánvalóan nem lehet egy-két napos úri vadászatok közben összehozni, csak extra virtuozitással). No persze ez nem Chauchesku elvtárs Romániája volt, ahol helikopterről lődözte a román kommunista párt első titkára a tisztásra kihajtott vaddisznókat majdnem földközeli magasságból, de azért ne gondoljuk, hogy a 110-120 kilós Kádár János, s a még "súlyosabb" egyéniségnek számító Czinege Lajos hadügyminiszter Schobert Norbihoz is méltó igyekezettel rohangált a vad után.:)
A Kádár-kor vadászatainak még annyi köze sem volt a szó szoros értelmében vett vadászathoz, mint a tizennyolcadik század nagy brit rókavadászatainak, amely társasági eseménynek számított vagy Göring hunting-jainak, amelyeket azért rendezett, hogy az alsóbbrendű fajokat mutogassa a villájához közel található karinhalle-i haláltáborban.
Nem, e nagyszabású vadterítékek összehozása egészen másról szólt:, mégpedig egyrészről a pártegység legmagasabb szintjeiben megtalálható figurák, azaz a Politikai Bizottság tagjai lojalitásának bizonyításáról, (erre is irányul majd, mint látni fogjuk, a fejezet maró iróniája), másfelől gyakran diplomáciai vagy egyéb találkozókról, harmadrészt pedig az ilyen-olyan országos és pártügyek megvitatásáról (vagyis inkább csak személyi kérdésekről).
Mindenről, csak a vadászatról nem...
Mindennek ismeretében különösen vicces a mai Csaplár-részletünk, amelyben írónk ismét csak emeli a tétet: Kádár János és egy őzbak beszélgetése, Biszku és Czinege elvtársak találó jellemzése és az "uram-bátyám viszonyrendszeren" alapuló kollegiális kádári vadászatok földbe döngölő kritikája, megkockáztatom, mindent üt, amit eddig olvashattunk ezeken a szép, napsütéses vagy épp borongós (mint a mai) Kádár-hétfőkön...
És ez még korántsem történetünk csúcspontja!
(Megj: ezúttal nincsenek jegyzetek, mert nem találtam olyan magyaráznivalót, amelynek kifejtését nem találjátok meg valamelyik korábbi fejezethez fűzött megjegyzéseimben vagy értelmezése nem történik meg a "főszövegben".)
Fíling: Még mindig nem tudom eldönteni melyik a jobb...
Leírás:
Egy dal, három előadó.
Laura Nyro-nak, a hatvanas évek egyik leginspirálóbb amerikai énekesnőjének "Eli''s comin" c. 1968-as szerzeménye olyan nagy hatással volt a poszt-Beatles-zenei világra, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
Az általa írt és előadott, különleges dalt pedig nem csak a kortársak csipázták, de sztem ma is abszolút működik, sőt, kíváncsi vagyok, ki csap majd le rá újból, hogy feldolgozza, akárcsak a saját korában megjelenése idején világhíressé váló Three Dog Night zenekar és Don Ellis, a hetvenes évek egyik népszerű jazz-komponistája.
És mindez nem véletlen, hiszen az eredeti szám és a két feldolgozás is király, awesome, sőt gorgeous...
Szöveg:
Eli's comin'. Eli's comin' (Eli's a-comin'). Girl, you better hide your heart, your loving heart.
Eli's a-comin' and the cards say broken heart, oh broken heart.
Eli's comin', hide your heart, girl, Eli's comin', hide your heart, girl.
Girl, Eli's a-comin', you better hide, girl, Eli's a-comin', you better hide.
Girl, Eli's a-comin', you better hide, girl, Eli's comin', hide your heart, girl.
You better, better hide your heart, Eli's comin', better walk.
Walk but you'll never get away, no, you'll never get away from the Burn and the heartache,
I walked to Apollo and the bay, and everywhere I go,
Eli's a-comin' (she walked but she never got away).
Eli's a-comin' (she walked but she never got away).
Eli's a-comin' and he's comin' to get ya (she walked but, she walked but)
Get down on your knees (she walked but she never got away), Eli's comin',
(Hide it, hide it, hide it) Girl, Eli's a-comin', you better hide, girl, Eli's a-comin', you better hide. Girl, Eli's a-comin', you better hide, girl, Eli's comin', hide your heart, girl (hide it).
You better, better hide your heart Eli's comin', better walk.
Walk but you'll never get away, no, you'll never get away from the burn and the heartache.
I walked to Apollo and the bay, and everywhere I go,
Eli's a-comin' (she walked but she never got away).
Eli's a-comin' (she walked but she never got away).
Eli's a-comin' and he's comin' to get ya (she walked but, she walked but).
Get down on your knees (she walked but she'll never get away). Get down on your knees.
No, no, no, no Lord, I said no, no, no, no, no, no (hide it).
She can (hide it) hide it, (hide it). You better (hide it). Somebody (hide it). You got to (hide it).
Eli's comin'. Eli's comin' (Eli's a-comin'). Well, you better hide your heart, your loving heart.
Eli's comin', better hide your heart, girl. Eli's comin', better hide your heart, girl.
Eli's comin', better hide your heart, girl. Eli's comin', better hide your heart, girl…
Laura Nyro - Eli's commin' (1968)
Leírás:
Laura Nyro-t például egy bősz zenevadászatom során fedeztem fel tök véletlenül.
Az tetszett meg benne, hogy egyszerre intellektuális, mégis laza, könnyen játszható, hallgatható, emészthető, mégis minőségi jazz-pop-jellegű szerzeményei vannak, ráadásul, ami ledöbbentett: a számai hangzásvilága alapján némelyik dala akár ma is születhetett volna.
Őt is simán lehetne nevezni a hatvanas évek egyik ikonjának,annak ellenére, hogy egyrészt egy elfeledett sztár volt, másrészt ez a dal, bár az ő műve, igazán híressé a Three Dog Night's feldolgozása tette.
Laura Nyro 1947-ben született és 1997-ben halt meg és ez alatt az ötven év alatt fantasztikus életművet hozott létre.
Ne is legyen kétségünk, hogy lesz még miért foglalkoznunk vele a blogon...
Three Dog Night's procession (1969)
Leírás:
A Three Dog Night egy kiváló rokcbanda, ez pedig egy kiváló feldolgozás.
Tudjátok, vannak azok a zenekarok, amelyek, hogy is mondjam csak: szóval, olyan "általános" rockot játszanak.
Nekem mindig is ilyen volt a Stones, de ide tudnám sorolni pl. a Nickelblack-et is. Ők az etalon, hozzájuk lehet mérni a többit: jó zenét tolnak, de nem annyira elképesztően kiemelkedőt. Nem azért ám, merthogy középszerűek lennének, hanem mert, mint mondtam: ők az etalon, az etalon pedig önmagához képest érthetően nem lehet kiemelkedő.
Egy szó mint száz: a Three Dog Night pont az a zenekar, amelyik egészen hasonlít az itt vázolt képlethez.
Soha, semerről nem lehetett és nem is lehet majd belekötni a működésükbe, a zenéik nagyon jók - így ez is az - de sosem fogom rájuk mondani: hogy igen, ez már valami igazán eredeti, valami igazán különleges, valami igazán kiemelkedő...
Ez a feldolgozás tehát awesome - de semmi több (ha leírtak alapján értitek már, mire gondolok... :)
Don Ellis's procession(1969)
Leírás:
Már rájöhettetek, hogy nem pusztán azért van az, hogy az eddigi zeneszámok közül a rock-kategóriában majdnem kizárólagosan jazz-rock szerzemények szerepelnek, mert így jött ki a lépés, hanem azért, mert én tényleg kiemelkedően szeretem ezt a műfajtot.
Így aztán nem meglepő, hogy az utolsó lökés (amire szinte már szűkség sem volt az előző két alkotás felfedezése után) az volt, mikor megláttam, hogy van egy kortárs (már a track-ünk tekintetében) jazz-rock feldolgozásunk is, ráadásul egy a korszakban igazán közismert alkotótól.
Ez a zene nagyon király - a három változat közül hangszerelés és muzikális virtuozitás tekintetében egyértelműen ezt lehet a legmagasabbra pozicionálni - bár szöveg ugyan nem nagyon van, a rézfúvósok elementáris elemű támadása ezt tökéletesen el is felejteti.
Szóval, ha valami nagyon béna szöveget akarnék benyomni a végére, akkor azt mondanám: it's jazz-rock's!
Témakör: Képek Idő: 1950-1953 Stílus: Kőkemény Rákosi-éra Fíling: Jegyezz te is békekölcsönt!
Talán az késztetett arra, hogy ebben a témában írjak valamit, hogy egy idős ismerősömmel kapcsolatban, aki társasházunkban lakik, csak nem régen tudtam meg, hogy a Rákosi-éra nagy híve.
Komolyan: túlélte úgy a rendszerváltást követő 20 évet, sőt, ami még furcsább, hogy a Kádár-korszakot is, hogy az maradt aki volt: a lehető legkonzervatívabb moszkovita kommunista, és még ráadásul nem is valahol vidéken, az Isten háta mögött, hanem, kérem szépen, Budapest Belvárosában...
Sztem ez durva.
Vagy csak én gondolom így?
Mert hát Matyi bácsi sztem sokunknak nem kedvence. Egyáltalán kinek a kedvence? (A Facebook-on pl. 2 ember lájkolja :)
A hiábavalóságok és abszurdumok kora volt Mo-n az ő neve által fémjelzett, az ötvenes évek első harmadát jelentő periódus, ugyanis, történelmünk, bizton állíthatom, egyik legsötétebb időszaka. A hiábavalóságok és abszurdumok között pedig sztem eléggé előkelő helyen található az ún. békekölcsön.
A békekölcsön egy bújtatott adózási forma volt: hivatalosan a béke megteremtésének magasztos céljáért szedték (persze, hiszen a szovjet blokk akkoriban önmagát béketábornak nevezte, pedig, teszem azt, az ekkor folyó koreai háború nem kis mértékben az ő hibájukból tört ki, igaz, az agresszív amerikai imperializmus deffenzív-expanziója - értsd: a támadás a legjobb védekezés - is közrejátszott a dologban), valójában azonban a nehézipar elképesztő méretű költségigényességének finanszírozása volt a célja, de még valószínűbb, hogy csurrant-cseppent a magasabb beosztású elvtársak zsebébe is ebből az összegből.
Magyarországon, az elképesztő életszínvonalbeli elmaradottság mellett is képes volt ez a drága hatalom egy havi fizetést (!) kikövetelni mindenkitől békekölcsön címén, hiszen, bár jegyezni "nem volt kötelező", valójában aki nem jegyezte, azt csúnyán megszívatták a gyárban/mezőgazdasági üzemegységben/egyetemen stb (a dolgot nem csak szigorúan nyilvántartották, de az aktuális munkahelyen - ld. a képünket - ki is függesztettek egy listát arról, hogy ki mennyit fizetett be), aki nem perkálta rendesen.
1950 és 1953 között szedték be ezt a különadót Magyarországon, vagyis Rákosi Mátyás párt-első titkársági regnálása idején, egy olyan korban, amelyet talán ezen az öregúron kívül, mindenki elítél (és az ilyesmi azért ritka a történelemben), akár megélte, akár nem (ezt azért teszem hozzá, mert ugye "a régmegcáfolt érvek valahogy visszatérnek").
A poszt másik apropóját, az említett megdöbbentő fejleményen kívül a fenti plakát a net berkeiben való felfedezése jelenti. Jellegzetes, ötvenes évekbeli direkt kommunikációval van dolgunk: "Békekölcsön: ötéves terv, virágzó ország, béke!" - hirdeti a felirat.
No meg: "Az államnak kölcsönadott pénzt a dolgozó parasztság kamatos-kamatostúl visszakapja!"
Hehe - ezen már röhögni sem nagyon lehet, kommentálni pedig már végképp nem.
Úgyhogy én angolosan távozom is és itt hagylak, nyájas olvasóm, ezen a brutál-röhejes kordokumentummal kettesben...
Témakör: Film
Idő: 1962
Stílus: A magyar retro történetének egyik csúcspontja
Fíling: Kiss Manyi és Páger Antal - sztem ezzel mindent elmondtam
Leírás:
Amikor életemben először láttam ezt a filmet, már akkor tudtam, hogy igen, emellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Egy elfeledett magyar vígjátékrendező, Mamcserov Frigyes mozija ugyanis kivételes és megismételhetetlen élményt jelenthet mindazok számára, akik egy kicsit is szeretik a retro-t vagy tudják értékelni a boldogabb korok hangulatát.
Ne kérdezzétek, hogy miért pont 16-17 éves koromban talált meg a "Mici néni két élete" mikor minden valamirevaló fiatalember első gondolata az napi szeszesital-bevitel fokozása, a második a lányok a harmadik a videójátékok, a negyedik a jóféle sci-fi, fantasy, akció vagy ehhez hasonlóan pörgősebb műfajokat képviselő filmek és a listának igencsak a végén kullog (ha egyáltalán szerepel rajta, ami valljuk be, nem túl valszóínű) a régi magyar filmeken való csüggés.
Nálam viszont az utóbbi tematika mindig is benne volt az első tizenötben, főleg, mióta már nem azt mondom, (mert filmtörténetet is tanultam) hogy "régi magyar filmek", hanem, teszem azt "az 50-es és 60-as évek filmművészete" vagy a "magyar posztmodern etűdök" és ehhez hasonló rettenetes szavak hagyják el a számat nap mint nap - ami a legrosszabb, néha úgy, hogy észre sem veszem (hát igen, ezzel a szöveggel nem lehet csajozni :).
Egy szó mint száz, akármilyen furcsán is hangzik, én bizony tizenhét évesen fedeztem fel magamnak a Mici néni két életét, és, mivel akkoriban még elég sokszor néztem meg a kedvenc filmjeimet, legalább tízszer láttam is. Azóta persze konszolidálódtam ebben a tekintetben, de a Mici néni két élete nagy kedvenc maradt, és előfordul bizony, hogy még nőknél is bevetem valamelyik igencsak sokadik számú randin, kicsit egyfajta tesztként is, hogy hogyan viszonyulnak a hangulatához.
A címszereplő Mici néni, akit egy Kis Manyi nevű (nem véletlenül) híres magyar színésznő játszik, egy megöregedett színésznő a hatvanas években, aki a 20-as és 30-as évek sztárja volt - igazi, ünnepelt celebritás, akibe még az akkori soffőrje is szerelmes volt.
A soffőr, név szerint Gál Alfréd, azaz Páger Antal, ma is (mármint a film készülte idején) plátói érzelmeket táplál a művésznő iránt, így, mikor egy véletlen folytán találkoznak, markáns kezdeményezése nyomán a dolognak folytatása is lesz.
Mindössze egyvalami állhat útjukba: a Mici nénit körüldongó öreg színésznők és a Fónay Márta által parádésan alakított házmester (házmester alatt értsd a Kádár-korban általában azt a személyt, aki a társasházakban nem csak a megszokott napi teendőket ellátta, hanem mindenre figyelt is, ugyanis a legérdekesebb fejleményekről néha jelentett is a Belügyminisztérium III./III-as ügyosztályának is), akik folyton hangsúlyozzák, hogy neki így meg úgy kell élnie, ettől meg attól kell óvnia magát.
Persze az egésznek az oka Mici néni, aki sok egyéb a művészekre jellemző tulajdonsága mellett hipochonder is, és aki folyton ígérgeti, hogy az egyik ritka bútordarab a lakásából ezé, a másik azé lesz - mert hát, azért az is egy kicsit anyagias időszak volt.
A dolgot pedig csak tovább bonyolítja, hogy Fáncsika (Mezei Mária - ld. a második képet - elsőrangú alakítása) és a többi öreg hölgy mellett felbukkan egy fiatal házaspár, Kati és Laci, akik felkavarják a Mici néni körül kialakult álló vizet, plusz Kati még gyereket is vár, amit fél elmondani Mici néninek, a következményektől tartva, aki viszont Alfrédot kénytelen rejtegetni mindenki elől, nehogy meg tudják, hogy "betegállományából" időnként kilátogat erre-arra a városba, sőt még a faluba is (ez utóbbi esetben a soffőr öreg motorján, a Rárón :) utaznak).
A vége egy klasszikus, egymás félreértésén és a kommunikációs nehézségeken alapuló, régi, de bűbájos komédia, amely egy olyan világot mutat be, amely ma már szinte elképzelhetetlen lenne: mindazt, ami egy kicsit kár, hogy elveszett a sokat szidott kispolgári mentalitással együtt. Az a kedvesség, természetes naivitás, mindig gyanakvásmentes életérzés ez, amely annyira hiányzik a mai világunkból, amely talán kicsit a gyerekkorunkra is emlékeztethet sokunkat és amely, milyen kár, talán örökre visszahozhatatlan.
Így aztán óriási szerencse, hogy vannak olyan filmek, amelyek megőrizték számunkra, besavanyodott fiatalok, felnőttek és öregek számára ezt az atmoszférát.
Ez volt a hatvanas évekMagyarországának Dalnokok ligája, ahol már befutott, vagy kifejezetten futtatott (értsd, az akkori Állami Hanglemezgyártó vállalat által többé-kevésbé sztárolt - és ezt egyáltalán nem csak negatív jelzőként gondolnám ez esetben alkalmazni) énekesek, előadóművészek és zenekarok mérhették össze a tudásukat, méghozzá kamerák "kereszttüzében" (azaz, hogy inkább csak egy kamera pásztázta a színpadot, hiszen többre nem igazán volt pénze a nem túlságosan gazdag akkori magyar közszolgálati televíziócsatornának).
A dolog úgy nézett ki, hogy az MTV és egyéb illetékes szervek kiválasztották a dalokat és összehoztak egy programot, amely alapján utána csoportosították a számokat és adott sorrendben bemutatták őket - végül a közönség szavazhatott s kiválaszthatta a szerencsés néhány dalt, amelyek a táncdalfesztivál győztes mezőnyébe kerültek.
A zsűri és a közönség együttmőkédésének alapuló részletes "döntési mechanizmus" nem ismertetem - további információ itt.
1. Harangozó Teri - Szécsi Pál - Faragott hintaszék
Szöveg:
Vágtató korban élünk,
minden nap rohanás.
Látni jó, amikor hazatérünk,
jó apánk élete milyen más:
Faragott hintaszék,
megkopott, öreg pléd,
napilap, s egy kis napfény csupán
És a két jó barát
hozzá ultizni jár
s többre ő nem is vágyik talán.
Vágyaink oly merészek
életünk tavaszán,
egyszer tán veled oly korba érek,
amikor erre vágyunk csupán:
Faragott hintaszék,
nyugodt, szép öregség,
unokák, s egy kis napfény csupán.
És az őszhajú társ,
te legyél, senki más
akkor majd életünk alkonyán!
Leírás:
Szécsi Pál nevét sztem nem kell leírnom, nem hiszem, hogy lenne olyan ember tíz év fölött ma Mo-n, aki még nem hallotta volna őt énekelni vagy ne hallott volna tragikus öngyilkosságáról. Harangozó Terit pedig mindenki ismeri, aki hallotta már ezt a dalt (mondjuk a Mézga Család első részében - 04:10).
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a Táncdalfesztivál egyik igazi sikerszámával van dolgunk - bár azt meg kell jegyeznem, hogy ez mindkettejük kevésbé ismert dalai közül való - kedves, lírai kis csecsebecse Kádár-aranykori öregek otthona fílinggel, ultizó nagypapával és polgári milliővel, no meg "nyugodt öregséggel"... (csak engem ráz ki ettől a kifejezéstől a hideg? :)
2. Nagy Lívia - Hajszálon múlt
Szöveg:
Hajszálon múlt a mi szerelmünk,
nagy ígéret volt csupán.
Színes, mesés világban éltünk,
mindez csak álom volt talán.
Hajszálon múlt a mi szerelmünk,
szinte már valóra vált!
De aztán mégis búcsút vettünk,
és a varázslat messze szállt.
Nekem ne mondja senkisem,
hogy te nem gondolsz rám sosem,
nekem ne mondja senki, senkisem,
mert én nem hiszem, nem hiszem,
nem hiszem, nem hiszem!
Hajszálon múlt a mi szerelmünk,
de én rád találok még,
mert egy világ a mi világunk,
érte élünk és halunk,
mert közös minden álmunk, vágyunk,
mi ketten egymásé vagyunk!
Nem hisze-e-em!
Leírás:
Nem kis idillikus szerzeményecske viszont Nagy Lívia e dala.
Nagy Líviáról azt kell tudni, hogy nem sokat lehet róla tudni. Még egy valamirevalő képet sem találtam róla - ha mégis sikerül up-to-date linkelem As Soon As Possible (ASAP). Addig is tessék elmerülni a muzsika és ének melankolikus hangulatában.
Mert hát ez egy melankolikus szám.
Nem árt, ha nem csak a trip-hopon keresztül ismerkedsz a fogalommal... :)
(Azt meg már csak hozzátenném amúgy szentimentálisan, a rézangyalát, hogy emögött a szám mögött szinte érezni lehet a hallatlan érzelmek miatt kettétört élet keserűségét... - gyönyörű...)
3. Stefán Ildikó - Itt is tilos, ott is tilos
Szöveg:
Itt is tilos, ott is tilos,
mindenhol tilos!
Gondban vagyok, mint a nagyok,
rettentő kínos.
Itt sem szabad, ott sem szabad,
ezt sem szabad, azt sem szabad,
még nem szabad, már nem szabad.
Van itt még baj, haj-jaj-jajj!
Tilthatják, mégis imádlak,
akármit is csinálnak!
Tűvé tettem a világot,
de ilyet úgysem találok.
[:Néha jó vagy hozzám,
de az se baj, ha rossz,
visszajössz te mindig,
ha el is csavarogsz.:]
Tilthatják, mégis szeretlek,
nem kell senki helyetted.
Tűvé tettem a világot,
de ilyet úgysem találok.
[:Néha jó vagy hozzám,
de az se baj, ha rossz,
visszajössz te mindig,
ha el is csavarogsz.:]
Mondják, hogy az iskolában
te voltál a rém,
ma sem vagy jobb, mégsem félek én.
Veszélyes a tüzes csikó,
mégis csak az kell,
betörik, de nem cserélik el.
Mondhatnak, amit akarnak,
így, ahogy vagy akarlak.
Tűvé tettem a világot,
de ilyet úgysem találok.
[:Néha jó vagy hozzám,
de az se baj, ha rossz,
visszajössz te mindig,
ha el is csavarogsz.:]
Leírás:
A szerelemnek egészen más oldalát emeli ki viszont Stefán Ildikó dalocskája, és plusszba még ráadásul annyira igaz, hogy arra már nincsenek is szavaim.
Az a Kispál sor jut eszembe erről, hogy: "Néha egy kicsi szex, de attól meg mindenki mérges..."
Hát igen, ez a baj, hogy akárhová is megy az ember mindenütt ott vannak azok, akik, ahogyan Harangozó Teri fentebb linkelt szerzeményében énekli: "pletykálkodnak, huhognak, megcsipkednek, susognak, / Jók lennének nyáron szúnyognak", aminél bosszantóbb dolgot el sem tud képzelni valaki, aki a szerelem konkrétabb manifeszt megélésére vágyik...
Azt meg már csak úgy mellesleg tenném hozzá, hogy azért az nem semmi, hogy a számban egyszerre történik utalás bizarre-SM játszadozásra, anális behatolásra, sőt, még a nyitott kapcsolattal szembeni abszolút toleráns magatartásra is...
Fíling: És ez még Svankmajer könnyebben befogadható dolgai közül való! :)
Leírás:
Mert hát a cseh Jan Svankmajer animációs alkotásait nézni nem kellemes élmény azoknak, akikben szemernyi vonzódás sincs az igazán bizarr, szürreális látásmódok és valóságérzékelés iránt.
Hiszen Svankmajer nem az a hagyományos iparosmester kategória, a munkái néhol eléggé megterhelőek tudnak lenni, és, bizony, nem olyan könnyen emészthetőek, mint amennyire biztos, hogy - ahogyan e film végén is történik - a halál megeszi az embert (olyannyira egyértelműek az utolsó képsorok, hogy ezt nem is kell magyarázzam).
Megterhelőek, mármint a normális emberek számára.
De én köztudottan nem vagyok normális ember!
Sőt, nevezzetek elmeroggyantnak, őrültnek vagy aminek akartok, de elképesztően élvezem Jan bácsi filmjeit, sőt mi több, nem mindennapi örömöt lelek ezen képsorok szemlélésében (és azt, hogy ezért még nem kell engem agyalágyultnak kikiáltani, mi sem bizonyítja jobban, mint a tube-ra feltöltött rajzfilmjei magas nézettségi és tetszési indexei :).
Arról nem is beszélve, hogy Svankmajer világa Hieronymus Bosch világa, no meg Giuseppe Archimboldo (milyen érdekes, hogy az ő metszetei láthatók a főcímben) világa, na és persze Dali világa is - de végső soron mégis az ő szuverén birodalma, ahol állatkoponyák szaladgálnak, hússzeletek járnak tangót a serpenyőbe kerülés előtt, ahol az emberek egymásból táplálkoznak (ld. a "Dimensions of the Dialogue" c. filmjét), vagy ahol a szerelem is a legdurvább arcát mutatja (ld. Hugh Cornwell "That's another kind of love" c. klipjét)...
A Mester (s ez esetben talán nem túlzás ez a megjelölés, hiszen a rajzfilm történetének egyik leginkább sokoldalú zsenijéről van szó) ezen korai produkciójában is meg van már minden, amit csak egy kellőképpen bizarr és szürreális elme el tud képzelni és úgy egy gondolati sorba rendezni, ahogyan arra csak Jan bácsi képes.
Ahogy a cím is mutatja, az egész evolúciót, sőt mi több, az egész táplálékláncot végigjárjuk ebben a rövidfilmben: elejétől a végéig, széltétől a hosszáig, belektől az agyakig és vissza, véredényeken és koponyákon át zajlik ez a Dans Macabre, vagyis maga az élet, hiszen az élet nem más, mint a halál előjátéka.
Vagyis egy véget nem érő (azaz mit beszélek, nagyon is behatárolt ideig tartó) haláltánc, amely Zdenek Liska zenéjére (amely egyébként szintén megér egy misét) hatására elevenedik meg csak igazán átütő erővel...
Nem tudok és nem is akarok szavakat keresni, amelyekkel le lehet írni egy ilyen remekművet - mert remekmű ez a javából, s a "jóízlésűeknek" csupán azzal felelhetek, hogy ennél már csak rosszabb jön majd a blog Svankmajerrel kapcsolatos további posztjaiban... :)
Fíling: Na, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy lazítsunk egy kicsit...
Leírás:
Az új dizájn ismét új korszak homloktérbe kerülését jelzi: ezúttal az ötvenes-hatvanas évekkel kapcsolatban érkeznek majd anyagok, hogy egy kis színt csempésszenek a mind borongósabb őszi napokba (igaz, ma éppen kifejezetten tavaszi idő volt, de ne tessék illúziók világában élni: a küszöbön már itt kopogtat egy különösen hideg tél - legalábbis a szomszéd bácsi szerint, aki úgy gondolja, azért esznek a szokásosnál is többet a kutyái, mert készülnek az átlagon felüli téli hidegekre).
Kutyák helyett macskák láthatóak azonban a címsorban - és e bejegyzés élén -szereplő új képünkön, mégpedig szám szerint mindjárt kettő, s ráadásul még muzsikál is ez a fehér és fekete jószág, akik szemlátomást emlékeztetnek Lukréciára és Szerénkére, a Frakk c. rajzfilmsorozat két "főszereplőjére".
Akárhogyan is van, e kép egy nem mindennapi válogatást fémjelez az 1960-as évekből.
Ez a hanganyag ugyanis, habár a címlap tanúságával ellentétben nem macskák előállította zeneműveket tartalmaz, mégis igencsak sok köze van a macskákhoz. Címét, talán "Rutinos macskának" (a "feline" egy előkelőbb kifejezés e házi kedvencekre nézve), "macskarutinnak", esetleg "talpraesett macskának". E válogatás ugyan mindössze néhány esztendeje jelent meg (az ACE Records gondozásában, amely kiadó - ez itt egyébként nem a reklám helye lenne - régi, kevéssé ismert felvételeket tartalmazó vagy a kérdéses időszakra vonatkozó válogatáskorongokat jelentet meg évek óta, különleges kiadványok formájában), de kivétel nélkül olyan 50-es és 60-as évekbeli szerzeményeket tartalmaz, amelyek a macskákkal foglalkoznak.
És itt a "cica" szónak és szinonímáinak nincs ám semmilyen mögöttes tartalmuk, hiszen ez a 24 dal valóban macskákról szól, bizonyítva azt, hogy a hatvanas évek "popzenéje" milyen élénk érdeklődést mutatott abszolút hétköznapi témák iránt is. Persze-persze, tudom én, hogy a macskák mindenfélének számítanak, csak hétköznapi lényeknek nem (hiszen nekem is voltak cicáim), de azért azt el kell, hogy mondjam: a popzene nagy, mondhatni örök témáihoz képest, holmi gombolyaggal játszó kiscicák valóban hétköznapinak tűnhetnek.
Ám, hogy ez mennyire nem igaz, annak bizonyítására következzék néhány könnyed kis dalocska a 24 tracket tartalmazó hangzóanyagról.
My ladies and gentlemem: The kats (oppardon, felines) and the 60's!
Egyáltalán nem ismerem ezt a bandát és nem is találtam róluk anyagot a nyeten, (még a szám szövegét sem) de ez az egész óriási, a macskanyávogós körítéssel meg egyenesen telitalálat.
Lee Dorsey -The Kitty Cat Song"
Egy igazi R'n'B énekes (vagyis azoknak az időknek a szülötte, amikor ez a fogalom még tényleg Rhytim & Blues-t jelentett) dala egy másik - hamisítatlan - housecat-ről...
