November 23. - Foxes

Témakör: Film
Idő: 1979
Stílus: Adrian Lynne
Fíling: És igen, az ott Jodie Foster...

Sztem igencsak sanszos, hogy Jodie Foster korai filmjeit bizony nem sokan ismerik - kivéve talán a "Scorsese-húzónév" okán még mindig igencsak well known Taxisofőrből emlékezhetnek rá páran, Iris karakterének kérlelhetetlenül (egy ilyen jelzőt sztem nem egy tizennégy éves lány (!) színészi teljesítményével kapcsolatban várnánk) hiteles alakítása miatt.

Pedig Jodie-nak nem egy és nem kettő nagyon jó korai filmje van, arról nem is beszélve, hogy ezek többsége simán felér a későbbiekkel is - gondolok itt pl. a "Echoes of a Summer" szívbeteg kislányára, vagy a "The little Girl Who Lives Down The Lane" zaklatott, szörnyen és kétségbeejtően kihasznált, mégis talpraesett és okos Rynn-jére (és ezeket a karaktereket tizennégy-tizenhat évesen játszotta el úgy, ahogy!).


Sztem ezek igenis állati erős filmek, nagyon jól vannak felépítve, és hát nem kisebb rendezők készítették őket, mint a méltatlanul elfeledett Richard Harris vagy Nicholas Gessner.

Vagy Adrian Lyne, akinek a nevéhez olyan alkotások kapcsolhatók, mint a Flashdance, a Lolita 1997-es remake-je Jeremy Irons-szal és Dominique Swain-nel vagy a Jákob lajtorjája, minden idők egyik legjobb thrillere, s aki 1979-ben elkészítette Foxes (Rókák) c. moziját - Jodie Fosterre osztva a főszerepet.

Ez a film sem akarja hála Istennek megváltani a világot - csupán egy négy lányról szóló, egyszerű mozi az egész, semmi több. Kicsit kordokumentum, kicsit érzelmes, kicsit kőkemény, kicsit tini, kicsit felnőtt. A karakterek egyszerre tartanak valahová és nem tartanak sehová, céltalanul róják az utat, de mégiscsak tartanak valamiféle cél felé. Az egész film kicsit mindenféle - és ezt Jodie Foster alakítása nagyon jól érzékelteti.

Ilyen és ehhez hasonló közhelyeket még írogathatnék bőven - de úgy igazából nem látom értelmét a dolognak, hiszen ez egy retroblog, és ebből következően itt elsősorban a dolgok retrospektív vonulatára szeretek rámutatni.

A Foxes pedig elképesztően erős film ebből a szempontból.


Nem csak a retrospektív hangulat, a fiatalos látványvilág és az ötletes (igaz, kissé ügyetlenül elvarrt szálakkal dolgozó) cselekmény, nem csak az öltözködés vagy a stílus terén érezni a dolog minden ízében a retro utánozhatatlan zamatát, de a zenében is.


Ebben a tekintetben Giorgio Moroder neve kiemelendő, aki számos nagyon-nagyon erős filmnek (köztük pl. a már említett Flashdance-nek) volt a zeneszerzője. Az olasz származású komponista válogatta össze a film betétdalait is, plusz készített egy feldolgozást Donna Summer híres számából, az "On the radio"-ból, amely, és ezt igencsak kevesen tudják, speciálisan ehhez a filmhez készült, illetve Jannis Ian "Fly to high" c. dalából, amely szintén hallható a Foxes-ban De nem mellesleg olyan előadók adnak itt egymásnak találkát, mint Cher, az Angel vagy Keith Fossey.

Általában sztem marhára lehet szeretni ezt a fmozit, mert szinte minden vonásában annyira mai, leszámítva persze a retrospektív dolgokat - de hiszen éppen ezért szeretjük! - hogy simán fel lehet fedezni egy-két ma is tökre jellemző dolgot, olyasmiket, amelyekre simán rámondanád, hogy igen, ez akár velem is történhetett volna...

A Foxes tehát működik - próbáljátok ki, ha nekem nem hisztek.

Nem időtálló remekmű, csak simán egy tökéletesen nézhető cucc, amit még az is bepróbálhat, aki nem szereti a retro-t vagy a régi dolgokat. Fiúknak (sőt, lányoknak is :) ajánlom, ha másért nem, hát, hogy megállapítsák, hogy Jodie Foster, bár ma is igazán szép, fiatalon kétségtelenül gyönyörű volt.