Október 31. - 10 pictures of Edie Sedgwick by Andy Warhol

Témakör: Fotók

Idő: 1960-as évek második fele

Stílus: Andy Warhol's pop art style

Fíling: "And I go la la la la la, She's got the look" (Roxette)

Leírás:  A minap éppen celebeket emlegettem és azt mondtam, hogy a mai kor celebjei, legalábbis Magyarországon, de részben külföldön is, egyáltalán nem igazi "celebritások", nem olyan  arcok, akiket valóban ünnepelnek és akiknek ki is jár az ünneplés. 

Edie Sedgwick viszont ilyen személyiség volt. 

Ünnepelték és figyelték minden mozdulatát, az övé volt mindenki figyelme.

Mert "She's got the look"...

Csakhogy, ahogyan ez általában lenni szokott, éppen emiatt volt hallatlanul magányos. Hiszen, nem véletlenül, mindig a külsőre legszebbek és a legrútabbak a legmagányosabbak. 

Az átlagosak, vagy a csak úgy, minden plusz jelző nélkül "szépek "és "rondák", mindig könnyebben találják meg a nekik megfelelőt. De ők, akik mindennek fölötte vagy épp mindennek alatta állnak, kivételesek, legalább annyira elszigeteltek, mint akik meghaladják a korukat, vagy éppen a múltban élnek (kihalófélben lévő embertípus), sokszor társtalanok maradnak.

Edie is ilyen volt.

A szépsége mellett a személyisége arisztokratikussága is kivételessé és megközelíthetetlenné tette.

Konzervatív, gazdag családját azért hagyta ott 1964-ben, huszonegy éves korában, hogy New York-ba mehessen, ahol a 60-as években virágzott az underground kultúra. A Greenech Village-i városrész ekkor vált legendássá az olyan lázadó attitűdöt képviselő fiatal művészek miatt, mint pl. Andy Warhol.

Ő, vagyis a pop art nevű művészeti irányzat királya figyelt fel rá és tette híressé azzal, hogy bevezette a The Factory nevű cége révén ebbe a körbe és jónéhány elvont avantgarde filmet is forgatott vele. Itt folyamatos partikkal telt az élet, és ezeken aztán minden zajlott, amit csak el lehet képzelni. 

Edie azonban, míg eleinte élvezte a szerepét (1965-1966-ban ő volt Andy Warhol első számú múzsája), kezdte egyre kevésbé találni a helyét ebben a történetben. Viharos kapcsolata Bob Dylan-nel nagyon megviselte, ezt követően pedig teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, ami végül, szinte mindegy is, hogy véletlen vagy szándékos módon, gyógyszertúladagolás következtében a halálához vezetett. 

Szenzitív személyiség volt, erősen neurotikus problémákkal - de éppen ezt tette egyénniséggé, sőt, ikonná. 

Ezek a képek szinte már nem is őt ábrázolják, hanem sokkal inkább a jelképet, amivé vált Warhol lencséjén keresztül: ő volt a hatvanas évek egyik legjellemzőbb arca, megtestesülése, szinte minden fantasztikus dolog, amit ez a dinamikus évtized létrehozott és beteljesített, az ő lényében (is) testet öltött.

Azt gondolom, már csak emiatt is, ha igazán létezik valami olyasmi, hogy "életművész", akkor ő volt az...

 

A képek közül mindegyikhez van köze Warhol-nak: vagy mert ő készítette őket, vagy mert az ő filmjeiből valók, vagy, mert szerepel rajtuk ő is.

Ebből is látható, hogy a valódi arcát leginkább Warhol látta és mutatta meg, igaz, Edie-nek  amúgy is félelmetesen tiszta tekintete volt...

Október 30. - Animék egy terrorista népszerűsítésére

Témakör: Rajz és animáció

Idő: 1990-es évek első fele

Stílus: Propaganda-anime

Fíling: És ti még azt hittétek, hogy a legbetegebb hentaiknál már tényleg nem létezhet sokkolóbb anime-műfaj? 

Leírás:

Ha valaki igazán vágyik egy gyomorforgató élményre, ami, azt hiszem, senkire sem jellemző, akkor a következő animékat pont neki találták ki...

Ezek ugyanis egy terrorista népszerűsítésére készültek!

Aum Shinrikyo - valaki?

Nein?

Nos, a szó jelentése "legfelsőbb igazság" és egy japán szektát neveztek így, amely az 1980-as években jött létre és a buddhizmustól kezdve a kereszténységig mindenféle vallásból átvett valamit. Hírhedtté először akkor vált, mikor kiderült, hogy illegális fegyverkereskedelemmel foglalkozik és egyéb, más feketepiaci érdekeltségekkel is rendelkezik, ami miatt perbe is fogták ezt a szervezetet, de az összeköttetéseik megmentették őket mind az elmarasztaló ítéletektől, mind a felelősségrevonástól, ugyanis "semmit sem tudtak rájuk bizonyítani".

A kilencvenes évek elején lezajlott rövid perük révén lettek nemzetközileg ismertek, majd a Világvégével kapcsolatos zavaros elképzeléseik miatt hírhedtek. Ugyanis ehhez a szervezethez kapcsolódott egy mind a mai napig tökéletesen érthetetlen okokból levezényelt vegyifegyver-támadás, amely 5000 ember egészségét és 12 ember életét követelte a tokiói metróban, 1995. márciusában. Színtelen, szagtalan, erősen mérgező szaringázt juttattak ugyanis a metrószerelvények légterébe. Szerencsére az ügynek komoly következményei lettek és a szekta feloszlatásához, a vezetők felelősségre vonásához vezetett, melynek következtében pl. kiderült, hogy ők gyilkolták meg a már említett per során ellenük fellépő ügyészt, illetve egy a szektából kilépni kívánó jelentős emberüket és családját.

A szekta vezetője egy bizonyos Sokho Asahara volt, aki pszichopata, szexuális frusztrációkkal és néhány területen szellemi kihívásokkal küszködő  közveszélyes őrültként hajtott végre állítólag - és ezt fotókkal is "dokumentálták" - "lélelgzetelállító" levitációs mutatványokat, amivel elképesztő hatást gyakorolt híveire és furcsa, belső, poligám közösségére. Az AUM természetesen egyébként is minden lehetőséget kihasznált a saját népszerűsítésére, 1990-ben például a Legfelsőbb Igazság Pártja néven a  szigetország választásain is indultak, ahol Asahara általuk kialakított imidzsére épített kampányukkal komoly sikereket értek el.

A lehetőségek kihasználása a "vállalkozás" (mert végül is a szekták kilencven százaléka manapság ugyanolyan gátlástalan eszközökkel működtetett nagyvállalkozás, mint a többi) népszerűsítésére más, egyéb területeken is fontos volt Asaharaék számára, ugyanis ekkortájt, azaz a kilencvenes évek elején dobták (fekete)piacra számtalan saját terméküket, köztük ezeket az animékat is.

Hogy miért készítették ezeket?

Az egész arról szólt, hogy lebutított, vagy kifejezetten beteges (van ilyen is a neten, de azt most nem linkelem) történeteken keresztül szemléltetik ezek az AUM-os gyerekek, hogy milyen kurva jó fiúk is ők és hogy mennyire jó Asaharával testben, szellemben és megvilágosodottságban egyesülni.

Akik esetleg tudnak japánul, azoknak sztem tízszer sokkolóbb lesz ez az élmény, de akik nem, azok is nagyokat nézhetnek majd, mert ez az izé durvább - legalábbis sztem - mint bármilyen kiagyaltan perverz hentai-film, amit csak el tudtok képzelni (pedig higgyétek el, én már láttam pár kiagyaltan perverz hentait, így tudom, miről beszélek).

Persze írogathatnék arról, hogy a zene és a tartalom kontrasztja, meg, hogy milyen undorító a látványvilág (plusz durvább, mint Joey japán rúzs-reklámja - az pedig tényleg nagy szó), és hasonlók, de azt gondolom, főleg ezután  a leírás után, eléggé ízléstelen lenne még tovább piszkálni a szart.

Szóval inkább csak következzék a három részlet és búcsúzzunk is el ettől a történettől minél gyorsabban:

Október 29. - A hatvanas évek magyar "celebjei" korabeli reklámokban 2.

Témakör: Reklám

Idő: 1961; 1972

Stílus: Archaikus reklámkincsek a Kádári szocializmus kezdeti periódusából

Fíling: Bezzeg ők tényleg celebek voltak!

Leírás:

Azaz csak lehettek volna, mert mostanában már durván lejáratták ezt a szót.

A celeb ugyanis egy latin szó rövidítése - "celebritas" - azaz ünnepelt, köztiszteletnek örvendő személyiség. 

Csakhogy, míg anno, jobb időkben azokra vonatkozott ez a megnevezés akik valamilyen kivételes teljesítménnyel vagy bármi mással, ami kivételes (pl. szépséggel - és ez nagyon nem csak csinos pofikát jelent) elérték, hogy nevüket megjegyezzék. 

Ma viszont celebnek lenni nem ennyit kóstál.

Vagy legalábbis nálunk biztos, hogy nem.

A hatvanas évek ünnepelt személyiségei még futballisták, színésznők, színészek voltak, akiknek nem feltétlenül a szemrevaló fizimiskájuk volt a legnagyobb erényük (na nem, mintha a magyar celebek között csak ez számítana :), hanem sokkal inkább az amit elértek, ahogyan elérték és ahogy viszonyultak ahhoz, amit elértek.

Nemrégiben bemutattuk egy ilyen közismert korabeli személyiséggel, Gobbi Hilda színésznővel készült reklámot, annak bizonyítására, hogy lám, már akkor is tudták, hogy ismert vagy ismeretlen termékről legyen szó, mindegy, semmiképpen sem árt, ha közismert emberek reklámozzák azt.

Most két újabb hirdetés és két újabb korabeli "közszereplő" van terítéken - de, hogy érzékeltessem a különbséget saját koromhoz képest, ők biza nem bögyös macák, hanem egy középkorú illetve egy idősebb úriember: Alfonzó és Siménfalvy Lajos

VIT - sorsjegy reklám Alfonzóval - 1961

Alfonzó neve nem először szerepel ezen a blogon.

Néhány héttel ezelőtt már felbukkant - akkor három Gusztáv-reklámfilmet prezentáltam és csak úgy mellesleg megemlítettem, hogy a bennük szereplő hangok tulajdonosa nem más, mint egy bizonyos Alfonzó (polgári nevén Markos József) humorista, színész, a híres-neves Markos-Nádas duó egyik felének apukája.

Alfonzó, a humor nagyágyúja ezúttal nem tisztálkodó- és szépségápolószereket reklámoz, mint ott, hanem az ún. VIT sorsjegyet.

Miről is van szó?

Nos: először is kezdjük magával a reklámmal, ugyanis nem mindennap lát az ember az 1960-as évek elején készült reklámfilmet - ezek túlnyomó többsége ugyanis elveszett, ami megmarad, az pedig már azáltal is csemegének számít, hogy egy advertising szempontjából ilyen kevéssé exponált időszakból származik.

Ha ez a megállapítás eljutott agyunkig, akkor azt is hozzátehetjük az eddigiekhez, hogy igazi ritkaságról van szó. S pláne így, hogy Alfonzó is szerepel benne...

De mit is reklámoz voltaképpen?

Nos, az ún. VIT egy elfeledett kor elfeledett fesztiválja volt, amelyet az ún. Demokratikus Ifjúsági Világszövetség rendezett 1947-től kezdve mindig más nagyvárosban, s ezen többnyire általában jelentékeny magyar küldöttség is részt vett. A VIT egyébként alapvetően egy baloldali értékrendet képviselő pártok által szervezett, nagyszabású rendezvény (azért írom ezt jelenidőben, mert manapság is rendszeresen megrendezik, csak sokkal kevésbé jelentős), amelyen a részvétel (mivel ugye akkor nem volt olyan könnyű a keleti tömbből utazgatni ide-oda a világban, mint manapság) igazi presztizskérdést jelentett.

Ennek a sorsjegynek azonban nem sok köze van magához a találkozóhoz, mivel csupán az 1962-es helsinki rendezvény alkalmából adta ki a Magyar Népköztársaság illetékes szerve. Hogy jobban megvilágítsam, miről is van szó: olyan ez, mint mikor pl. xy sörgyár népszerűsíti a Szigetet, csak éppen szocialista keretek között... :)

Alfonzó aztán tényleg bedobta magát a történetbe, maximális átéléssel adja elő magát:

"Főnyeremény egy sorsjeggyel - családi ház, garázs, Moszkvics."

Azért az tényleg GIGALOL, hogy ilyesmit, azaz komplett szovjet érdekszférabeli álom-vagyont sorsjegyen lehetett nyerni. Azt hiszem, ez sok mindent elmagyaráz arról, hogy micsoda elérhetetlen álom volt ez a három dolog akkoriban, amikor mindenki társ- vagy albérletekben tengődött, ekkor még alig volt lehetséges három éven belül gépkocsihoz jutnia és a garázs ezekhez képest már tényleg csak a hab volt a tortán.


Az meg már tényleg Klapka Gyuri bácsi reklámjainak legendás direkt marketingjét juttatja eszembe, mikor Alfonzó odaszól a dolgozó tömegeknek, mintha a kocsmában agitálna:

"Idefigyeljenek, emberek! Én idejében szóltam - 3.50-ért VIT sorsjegy". - és mutatja is, hogy itt van, nesztek, vegyétek (látszik, hogy a Vasfüggönyön túl még nem a Mad Men marketingstratégiái dívtak).

És, míg családi ház, garázs, Moszkvics akkoriban óriási dolog volt, 3 forint 50 fillér gyakorlatilag semmi.

Szóval, azt hiszem a reklám akkor nézőjének nagyon bele se kellett gondolnia a két összeg közti gigantikus különbségbe, már rohant is VIT sorsjegyet vásárolni. :)

Csillagos ötös Alfonzónak, mert ezzel az alakításával kőkeményen bűntet minden az elmúlt tíz évben készült Lottó-reklámot! 


Társadalmi célú hirdetés az irányítószám bevezetéséről Siménfalvy  Sándor főszereplésével - 1972

Nagy kár azért, hogy Siménfalvy bácsit olyan kevesen ismerik. 

Pedig nagyon jó színész volt abban a tekintetben, hogy karakter- és mellékszerepeket kiválóan tudott alakítani filmen. (Sokan emlékezhetünk például a Koppányi aga testamentumának öreg szolgájára vagy Görgey uram mindenesére a Fekete városból.)

Siménfalvy Sándor ezúttal öreg postás bácsit alakít, aki elmagyarázza, hogy miért is jó, hogy végre bevezették Magyarországon az irányítószámot. 

Hogy mikor került erre sor?

1973-ban, hogy egészen pontos legyek. 

Ekkor ugyanis, a postaforgalom megkönnyítése érdekében, a postacímek könnyebb nyilvántartása és a levelek könnyebb kézbesítése érdekében, bevezette az erre épülő adminisztrációs rendszert. 

Hej, milyen kackiás bajszú, szimpatikus öreg postásmester mondta el mindezt annak idején!

Ma természetesen már vidám, fiatalos, könnyed reklámfilmmel kommunikálnák le az ilyesmit, éppen ezért jó nézni, hogy volt idő, mkor egy szexi női mosoly és dekoltázs-villantás helyett úgy gondolták a reklámkészítők, hogy egy öreg, kedves postás bácsi sokkal alkalmasabb az ilyesmi lekommunikálására. 

Boldog idők, boldog emberek!

Búcsúzóul jöjjön még itt egy bélyeg, amelyet ebből az alkalomból bocsátottak ki:

(Egyébként ugye nem csak nekem dobban meg a szívem, mikor meglátom a régi, jóféle hollós-lepecsételt leveles postaemblémát...)

Folyt. köv. - a hatvanas évek további celebritásai, további reklámfilmekben...

Október 28. - Syrius: Zarándokok

Témakör: Music

Idő: 1973

Felvétel helye: Bem rakpart

Stílus: Jazz rock, progresszív rock

Fíling: Óriási, hogy még midig kerülnek elő ritka Syrius felvételek!

Leírás: 

Mert a magam részéről évek óta hatalmas Syrius-kedvelő vagyok és minden beszerezhető felvételüket beszereztem már, amit csak lehetett. Aztán egyszer csak felfedeztem, hogy 2009-ben megjelent egy új albumuk Anno címmel, amely ritka, eddig soha nem hallott felvételeket tartalmaz. 

Na mondom, gyerekek, ebbe bé köll ruházni, másképp nem megy! - és béruháztam. 

Az újradigitalizált felvételek természetesen messze nem szólnak az együttes zsenialitásához méltóan kristálytisztán, de azért óriási munkát végeztek körülöttük - ahol lehettett, megtisztították a fölösleges zajoktól és a hangszalag hibáitól, és, hát ne felejtsük el, hogy a hetvenes évek elején vagyunk, szóval egy koncert rögzítésének még negyedannyira sincsenek meg a legjobb hangmunőséget biztosító feltételei, mint mondjuk csak húsz évvel később - nem, hogy ma.

Szóval tökéletesen elégedettek lehetünk jelen felvétel minőségével is, plusz, bár ez itt nem a reklám helye (ha csak nem retró!), ha a jobb lemezboltokban még találkoztok a Syrius: Anno CD-vel, amit legjobb tudomásom szerint elkapkodtak (mondjuk nem is jelent meg nagy példányszámban), akkor legyetek hajlandóak kiadni rá azt a pár ezrest, mert ezért az elképesztő zenei élményért megéri.

A Zarándokok c. számmal is ez a helyzet, amely gyönyörűen példázza, hogy milyen az, mikor nincs szűkség szövegre, csak a dallam kristálytiszta szárnyalására.

Az előtérben szóló rézfúvósduett valami egészen archaikus-archetipikus ősdallamot játszik, miközben a dob, az elektromos orgona és az elektromos gitár időnkét megjelenő, markáns felbukkanásukkal és ars poeticá-nak beillő szólóikkal jelzik, hogy ez bizony nem egy  Old fashioned melody, hanem egy igazi Electric blues (asszem - és ezzel én tényleg nem megsérteni akarok senkit, hanem éppen ellenkezőleg, ösztönözni - aki nem vágja, hogy ez a részlet melyik filmből való, az valahol tényleg nagyon nincs képben...). 

A dal címében szereplő Zarándokok-ról nem tudjuk meg, miért nevezte el őket így Orszáczky Jackie, aki a Syrius kompozícióinak címeit általában kitalálta - talán valamiféle ősi, szabad, pogány rítus dallamait halljuk felcsendülni ezen a felvételen, de az is lehet, hogy témája nagyon is vallásos és keresztény jellegű (igaz, ez nem vágna szorosan az együttes profiljába, habár, mint minden nem ateistától, vagyis Hamvas Béla szerint "jókedvű embertől", tőlük sem álltak távol a transzcendens dimenziók, hiszen zenéjük is valahol ezek világában fogant)...

A felvételről talán még érdemes elmondanunk, hogy 1973 elején, egy Bem rakparti koncerten került rögzítésre, nem kisebb személyiség, mint Márton András, a KFT dobosa által, aki maga készítette azt és őrizgette - szinte titokban - évtizedekig.

Az anyag tehát 1973-as, ami azt jelenti, hogy a Syrius működésének legnagyszerűbb időszakából, a már említett ausztrál turnéjukról való hazatérést követően született - ennek ismeretében értékeljük tehát azt a tényt, hogy, kedves hölgyeim és uraim: a Nagy Syrius játsszik ma önöknek!

Mert ezek nem akármilyen szavak ám!

Október 27. - Sárosi Katalin: Ugye te is akarod...

Témakör: Music

Idő: 1962

Stílus: Ritmusdáridó 

Fíling: Azt hiszem, ezért (is) várnék egy kicsit még azzal a házassággal...

Leírás: 

Mert hát, ha egy hölgy ilyen hangon énekli felém, hogy "hangodban boldogság dalol, / ujjamra jeggyűrűt huzol, / ugye akarod, / ugyanúgy ahogy én" - én már menekülök is, mint Kurt Russel New York-ból... :)



De viccet félretéve: mint láthatjátok, a blog külseje egy kicsit megújult - új kép került a fejlécbe, a színösszeállításon is változtattam stb. 

A dolog nem véletlen. 

Észrevettem ugyanis, hogy a nyolcvanas évek (és nem csak a magyarországi változások tekintetében) egy kicsit túl lett reprezentálva az oldalon az utóbbi hetekben, miközben a retro igazi aranykoráról, az ötvenes és hatvanas esztendőkről még nem sok szó esett az eddigi bejegyzésekben. 

Na, ennek most vége...
 

Ömlesztett ötvenes és hatvanas évek következ a további hónapokban, és, bár persze lesz sok más is, rágyúrunk kicsit a témára, mert már igencsak itt az ideje - ehhez igazodtam a honlap profilját illetően is.

Nos, mindenekelőtt, ki ez a kedves hölgy, akinek "színes katronruhája csupa-csupa tarka virág", és aki ezt a kedves dalocskát énekli.

Nos Sárosi Katalin a hatvanas évek elejének - és ezt túlzás nélkül állíthatom - egyik legmeghatározóbb női személyisége volt Magyarországon - a nagy táncdalénekesnők generációjának egyik legjelentősebb tagja (és kétségetek se legyen afelől, hogy lassú felszivárgásuk a blogra esedékes).

Kétségtelenül szép, jól képzett hangja volt - látszik, hogy tanult énekelni (a hölgyet még Kodály Zoltán is tanította a Zenakadémián!) - dolgozott a magyar rádióban, s csak annak köszönhette, hogy Magyarországon kívül csupán csak a Szovjetunióban lehetett sztár, hogy egy olyan korban élt idehaza, mikor a világhír megteremtésére nem igazán nyílt lehetőség (ld. a már emlegetett Syriust pl.))

A videó egyébként óriási kordokumentum!

Már csak azért is, mert egy népszerű filmből, az 1962-es "Csudapest" c. enyhén turistacsalogató szándékkal készült táncos-zenés-vidámkodós, kedves oldschool vígjátékból való a részlet. A mozi egyébként nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy bemutassa az, hogy milyen jó is Pesten élni...

Hogy közben néha nem kicsit sematikus vagy meseszerű, az egy pillanatig sem zavarta az alkotókat (hozzáteszem, a Made in Hungariához képest ez a Roncsfilm... :).

Ebben a jelenetben pl. egy olyan szórakozóhely látható, amihez hasonló azért persze volt, az időszakban Budapesten is (sőt!), csak abba többnyire nem a köznép, hanem a szűkebb elit és a külföldiek jártak és nem volt ennyire tele talán sosem.

De sebaj: mert a feszengő Márkus László (nyilván ő is arra gondol, amire én a hsz elején a házassággal kapcsolatban) és a mellette eksztázisba eső fiatal Janka néni  (! - 1:18) látványa a film minden sematizmusáért és bohóságáért kárpótol.

Plusz imádjuk a sematizmust és bohóságot, ha hatvanas évekbeli, mert még nem kitalált, felépített és megtervezett, mint Britney minden sajtómegjelenése, hanem van benne keresetlenség és spontaneitás is bőven (és, azt hiszem, ebben rejlik a titka leginkább annak, hogy miért is szeressük annyira a retro-t)...

Szóval tulképp nincs is semmi baj ezzel az egésszel - andalító, kedves kis dalocska ez, eltekintve talán attól, hogy a művésznő hangterjedelmétől néha durván berezonál még a membrán is... :)


És végül, ha már ennyit beszéltünk róla, következzék még egy - kedves kis - részlet a filmből:



((I'm sorry, biztosan nagyon műveletlen vagyok, de fogalmam sincs, hogy ki az a kedves illető, aki ezt az idegenvezetést tartja... ))

Október 26 - Mészőly Kálmán taktikai megbeszélést tart

Témakör: Film

Idő: 1981

Stílus: Amit a celluloid-szalag elbír

Fíling: Bezzeg a "Szőke Szikla" csapata még tudott valamit... 

Leírás: 

Mészáros Ferenc - Martos Győző, Bálint László - Garaba Imre, Tóth József, Müller Sándor, Nyilasi Tibor - Sallai Sándor, Fazekas László - Törőcsik András, Kiss László...

Ez volt a Magyar Népköztársaság futball válogatottjának kezdőnévsora 1981. október 30-án, azaz négy nap híján huszonkilenc évvel ezelőtt, amikor 4-1-re tönkreverték Norvégia nemzeti tizenegyét s ezzel biztosították előkelő helyüket az 1982-es spanyolországi világbajnokságon, ami ezután legközelebb és sajnos a mai napig utoljára csak 1986-ban sikerült - ahol is óriási hasraesés következett.

Ennek a ragyogó eredményt elérő gárdának vezére Mészöly Kálmán volt, korábban maga is futballista, ekkor éppen a csapat vezetőedzője, aki élete zenitjén (csúcspontján) állt akkor, bár ezt még nem tudhatták azok, akik portréfilmet készítettek róla az eseményekkel nagyjából egyidőben.

Ez a portréfilm a "Mészőly" címet viseli és szinte kizárólag ezzel a mérkőzéssel foglalkozik, méghozzá oly módon, hogy folyamatosan követi a "vezért", ahogy irányítja és szervezi katonáit és ahogy "kurvaanyádgarabázva" kőkeményen dirigál a fiúknak, Mezey György kapitánnyal (a sápadt fekete hajú fószer, aki melegítőben mellette ül a kispadon) az oldalán, a Pink Floyd és egyéb progresszív rock zenekarok számaira vágva.

Mészöly nem intellektus, sok megnyilatkozása alapján nem a világ legbölcsebb embere,  de mi tagadás, remekül ért (vagy inkább sajnos csak értett) egy focicsapat egyben tartásához. Ha például arról van szó, hogy le kell ordítani ahhoz a csapatot a szünetben, hogy 1-1-ről 4-1-re - a javunkra - meg tudják fordítani a meccset, akkor Mészőly elemében van.

"Gyerekek, nem lehet ilyen lagymatagon játszani..."

"Tessék figyelni, mindenkinek megvan középen az embere"

"Gyerekek, most már tessék felszívni magatokat a 90. percig, így a 45. perctől..."

"Tibikém (ti. Nyilasi Tibor), ki kell cígölni, meg kell nyerjétek a meccset..."

Halljuk az öltözőből, mivel a kamera diszkréten (és teljesen érthető okokból) kint marad e taktikai utasítások és a játékosok regenerálódása közben. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy a fiúk fogják magukat, kimennek és megnyerik a meccset...

És hogy mindez hogyan és miért volt lehetséges?

Nem ez a film fogja megismertetni velünk...

Mert ez a mozi semmi mást nem tesz, csak dokumentálja a csodát - nem próbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.


Kezdők nézzék végig az egész filmet - ugyanis elejétől a végéig fenn van a tube-on - haladók viszont ezen a videón "lapozzanak" a 06:35-höz:

























A vérprofik meg úgy is tudják, hogy a magyar futballtörténet egyik legnagyobb pillanatával állnak szemben, amely kivételesen még csak nem is a pályán zajlott, hanem az öltözőben, s talán épp ezért óriási szerencse, hogy a felvétel, bár képen nem, hangban örökre megőrizte Mészöly mágikus kifakadását - mert a meccs sorsa ekkor dőlt el végérvényesen a mi javunkra, függetlenül attól, hogy - amit sosem dokumentáltak - a norvég tréner mit mondott ezalatt a norvég fiúknak.

Azt meg már tényleg csak mellesleg tenném hozzá, hogy milyen gazdagok voltunk még akkor - a film végfőcíme a Magyar Rádió aznap késő esti híreit foglalja magába, miközben kimerevítve láthatjuk az edzőt pályája csúcsán ünnepelve - és ebből kiderül, hogy csak a hírek vége felé, úgy mellesleg, "mint arról a rádió és a televízió koraesti közvetítéseiből már értesülhettek", bemondják, hogy bocs, de egyébiránt 4-1-re megvertük ma este Norvégiát, világbajnoki selejtezőn, az elmúlt húsz esztendő egyértelműen egyik legfontosabb magyar válogatott tétmeccsén, Fazekas, Kiss (ő kettőt is rúgott), Bálint káprázatos góljaival, egy technikás futballt játszó, fantasztikus magyar válogatottal, amilyen még elég hosszú ideig nem lesz (vagy talán nem is lesz soha többé?).

Persze ez utóbbit nem tudhatták előre... :)


Ha gyorsan végigpillantok az eddigi bejegyzéseken, azt látom, hogy szinte mindegyik téma előkerült már, amit az elején beígértem - kivételt talán csak a sport képez.

Hát most már ezt is letudtuk - és persze ezt sem véglegesen. Főleg foci (a VIDEOTON elfeledett nagy '85-ös menetelésétől a kilencvenes évek 10 legborzasztóbb hazai "labdazsonglőréig" lesz itt minden), de persze egyéb sportágak is...

Október 25. - Staying Alive

Témakör: Film

Idő: 1983

Stílus: Early 80's dance movie

Fíling: OMG - ez már majdnem olyan jó mint a Fleshdance!

Leírás:

Néha jól elfelejtem, hogy ez mégis csak egy könnyedebbnek szánt retroblog. Ilyenkor jól pofon kell csapnom magam, és máris visszatérek a helyes útra... :)

Jöjjön hát vmi, az eddigieknél lényegesen lazulósabb téma!

Mit szóltok pl. ahhoz, ha azt mondom, van egy film, amit Sylvester Stalone rendezett és John Travolta a főszereplője?

Na, ez már érdekesen hangzik ugye!

És, ha azt mondom, hogy ez a mozi ráadásul még egy erősen Flashdance-es fílingű táncfilm is,   akkor néztek csak sztem igazán nagyot. 

Igen, igen, ez a Staying Alive - és a cím sem véletlen, hiszen Travolta a film végén a Bee Gees opuszra rázza a seggét a new york-i utcákon pávázva + jellegzetes frizura + fejpánt + feszülős farmernaci.

OMG - Igen, ez a nyolcvanas évek!

A film ugyanis 1983-as.

Ahogyan ez a Bravo-címlap is. 

És álljunk meg itt egy szóra, mert emellett nem lehet szó nélkül nem lehet elmenni...

Ezen a címoldalon ugyanis a nyolcvanas évek első felének legnagyobb sztárjai  és legnyálasabb előadói adnak randevút egymásnak.

Itt van mindenekelőtt Jeniffer Beals, aki most is és akkor is fantasztikusan nézett ki (a kettő között csak némi orrplasztikai műtét a különbség) - a  már említett Flashdance c., szintén dance movie főszereplője, ami kötelező, különösen, hogy a Staying Alive, és majdan a Dirty Dancing is ennek az Adrian Lynne-opusznak a hullámait meglovagolva lesz sikeres. És itt van Nena is, a nyolcvanas évek német női pop-csillaga (általában a német poptörténet - ami, mint írtuk, igen kevéssé jelentős - legjobb előadója).

Plusz Travolta.

Na igen, ők voltak a királyok - a többiek ugyanis egytől egyig übergázosak: a Wham pl. a huszadik század kilencedik évtizedének nyálas szintipop-csapata volt (és ők már tényleg nincsenek messze ebben a tekintetben a legborzasztóbb popduójától: a Modern Talking-tól), Boy George-nak erről a korszakáról inkább ne is beszéljünk, mert rettenetes (mind zeneileg, mind "stílisztikai"értelemben), és akkor még a brit szólóelőadóról, Limahl-ról nem is mondtunk semmit, aki stílusban igazi "ős-emós" volt, a zenéje pedig a leghallgathatatlanabb trash, amit csak el tudtok képzelni.


Na, de vissza a filmhez.

A sztorira nem érdemes túl sok szót vesztegetni: mindössze annyiról van szó, hogy Travolta és táncos csapata mindenkit lesöpör a színpadról. Ezenközben persze van szerelmi történet, nehézségek a próbákon stb; szóval minden, ami egy táncfilm szerves része kell, hogy legyen.

A mozinak nem is ez a legnagyobb erénye, hanem a stílus, a zenék és a tánc.



A stílus a nyolcvanas évek elejének sportos stílusa: feszülő férfibicepszek és jellegzetes aerobic-tornadresszben kirajzolódó női idomok - az 1982-1985 közti időszak abszolút tipikus, egymáshoz igencsak hasonlító férfi és női frizurái, fekete műszál-övek, fejpántok, tánc és megbúvó, vagy már-már kifejezetten kidomboruló erotika minden mennyiségben.

A zenék, túlzás nélkül mondhatom, fantasztikusak.



A Bee Gees-nek a címadó dalon kívül több száma is hallható a Staying alive-ban, de Sylvester Stalone testvére, Frank Stallone is írt és énekelt egy fantasztikus, pörgős track-et és egy érzelmes duettet Cynthia Rhodes-szal, a film eyecandy-faktorát igencsak megemelő szőke, vadóc női főszereplőjével.




És természetesen a tánc is bámulatos. Hogy is lehetne más egy nyolcvanas évekbeli dance-movie-ban: fantasztikus koreográfiák, lenyűgözően megvágott, pörgős táncjelenetek, amelyek a Flshdance minőségét idézik.



Amúgy nem véletlenül idézgetem ennyit azt a mozit, ugyanis az egy nagyon jó film, míg teszem azt a Dirty Dancing... :)


+
A Staying Alive tehát egy pörgős, hangulatos, stílusos, zenés, táncos, eyecandy-s mozi + Stalone nem csak rendezte, de meg is jelenik benne egy vicces jelenet erejéig:

-

A film cselekménye viszont rettentően buta, és ha ebből a szempontból nézzük, nagyon gyenge, sablonos alkotás... 

A dance movie a nyolcvanas évek egy olyan retrospektív műfaja, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és nem is szabad.

És persze mondanom sem kell, a továbbiakban sem fogunk, mert még nem merítettük ki a témát... :)

Október 24. - Mácsai Pál is elbúcsúzott a huszadik századtól

Témakör: Zene

Idő: 1989

Stílus: Entellektüel-art pop-rock

Fíling: Spleen, melankólia, rezignáció 

Bizonyára feltűnhetett, hogy a blogon, rövidke múltjában, vagyis az elmúlt egy hónapban, különösen hangsúlyos szerepet kapott a bejegyzések között az 1989-1990-es esztendő néhány hazai fejleménye, dala, videója, filmje stb. 

Ez nem véletlen, mivel idén lesz húsz éve, hogy a rendkívül vitatott folyamat: a rendszerváltás, demokratikus átmenet, vér nélküli vagy alkotmányos forradalom, "magyar bársonyos forradalom" (az 1989-es csehszlovákiai demokratizálódási folyamatokat illeték ezzel a névvel), "Annis Mirabilis" (csodák évei), esetleg ne adj isten módszer- illetve gengszterváltás, ha nem is lezárult, de az ország egyik államformából a másikba történő transzformálódása befejeződött. 

Az ezt betetőző 1990-es választási kampányról szóló írásom apropója sem véletlen tehát, nem is beszélve a tegnapi híradórészletről, vagy a Cseh Tamás három dalából készült kicsiny összeállításomról, amelyet egy hete nyomtam fel.

Ebbe a sorba jól illeszkedik a jelen kis bejegyzés is, merthogy a szóban forgó időszak újabb elfeledett, pedig igazán jelentős zenei termékét próbálnám ezúttal népszerűsíteni. 

Kevéssé ismert, mert hát kevesen tudják, hogy Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója és napjaink egyik legjellegzetesebb kiállású-habitusú film- és színházi színésze, 1989-ben kiadott egy albumot, amelyen saját dalait énekli fel Bornai Tibornak, a KFT énekesének, dalszerzőjének és billentyűsének zenei (és időnkét vokális) kíséretével. 

Ha e két név még nem elegendő arra, hogy bizonyítsam, hogy milyen nagyszerű valamiről is van szó, akkor következzék két szám a "Zárójelentés"-ről - ugye azt meg végképp nem kell magyaráznom, hogy miért ez a címe egy 1989-ben, a még éppen-hogy-csak létező szocialista blokkban keletkezett albumnak?

Háború

Természetesen a lemez  más számaival is fogunk foglalkozni, de most azt a két dalt próbáltam meg kiemelni, amelyek a legjellemzőbbek a rendszerváltás időszakának visszatekintés-számvetés-számadás szentháromsága, vagy inkább szerelmi háromszöge meghatározta közegben megnyilvánuló értelmiségi-hozzáállásra.

Mácsai ekkor még nem befutott művész, nem közismert személyiség, mint manapság, hanem egy fiatal, mondhatni, feltörekvő titán a színház és film világában, aki több műfajban próbálgatta magát. Az, hogy végül is elsőre (és tudtommal utoljára - pedig nem volt ám rossz hangja) ilyen jó lemezt tudott összedobni, köszönhető a szövegek profizmusának, illetve Bornai erős zenei témáinak, kíséretének.

Ez az album valóban egy zárójelentés, Az ugyan nem gyógyultan, de lábadozva távozó beteg - Magyarország - számot vet benne betegségével - huszadik századával. Mácsai a dalok többségében engeteg apró élet-pillanatot kap el ezekben a dalokban (pl. Mónika, Karácsony, Folyók hátán a lámpafény, Hajnal stb.), de a most következő két szám egészen másról szól.

A Háború pl. nem másról, mint amit a címében ígér.

Rengeteg háború és több totális diktatúra/autokrácia hangulata rémlik fel ebben a furcsa, new wawe-esen lüktető számban, és bár egy pillanatig sem énekli, hogy "csak könnyeket hoz a gyűlölet / a szerelem sok kis gyermeket", mint Demjén Rózsi émelyítően nyálas számában, nekem ez a kedvenc "soha többé háborút" dalom.

Az opusz szerkezete fenomenális: ahogy a nagy háborúk előtti kiáltványok hangneméből egyszer csak  egy olyan ember csöndes hangjába vált át a szám, aki már mindent és mindenkit látott, és akinek már annyira elege van mindenből és mindenkiből, hogy azt sem tudja mondani: elég volt - csak sorolja a hidakat és a házakat és a városokat és az "utolsó mozdulatát örökre őrző egyenruhát"...

A végén pedig az a hátborzongató utolsó halk négy sor - félelmetes...

Mácsai Pál 1989-ben írta ezt a dalt, alig két évvel a délszláv háború előtt, a romániai forradalom idején, amikor még igencsak fenyeget annak a réme, hogy a volt szocialista országok nem ússzák meg egykönnyen az államszocializmusaik lebontását háború nélkül, igencsak erős üzenete van ennek az alkotásnak...

És azt hiszem, ma is...


Huszadik század

Rezignáltabb, melankolikusabb szám a másik mai dal, amely nem akar jósolni vagy lázadni, "csak éljük túl a huszadik századot"...

Alig hiszem, hogy nehéz értelmezni ezt a dalt: felhívja a figyelmet a humanista elvek és a valóság kontrasztjára, amely az egész huszadik századot átjárta. Mivel még nem volt egy ilyen szörnyű század, ezért nem volt egy század sem, ami ennyi illúziót teremtett. 

Éppen ezért: "Hidd el, hogy nem szerencsés, a jótékony felejtés..."

Emlékezzünk, hogy mindaz, ami megtörtént teszem azt pl. a nácizmusban, a sztálinizmusban ne ismétlődhessék meg még egyszer. A gyermekek és az unokák - figyelmeztet ugyanis a szöveg - már nem gondol(hat)nak arra, mit is jelentett valójában mindaz, amit ma ezeken a gyűjtőneveken nevezünk, s beszélünk róluk nap mint nap. 

És lám, nézzünk csak körül magunk körül, sajnos egyre inkább tobzódunk az ordas ideológiák tudatlan híveinek őrültségeiben. 

"Hidd el, hogy nem szerencsés, a jótékony felejtés..."

S talán ma aktuálisabbak ezek a sorok, mint valaha:

"Ha visszanézek, hogy is volt régen, / hát hallgatok és elönt a szégyen, / s ha néha mégis előre nézek / csak félni jár belém a lélek / hát mindig ugyanaz az ígéret..."

S ez még csak két szám az albumról, ami tele van fantasztikusnál fantasztikusabb szövegekkel -   néhol elgondolkodtat, máshol figyelmeztet, megint máshol elringat vagy feloldja az épp aktuális világfájdalmas, intellektuális, szerelmi bánatunkat... 

Mácsai legjobb alakításaival és rendezéseivel ér fel a Zárójelentés, és talán mondanom sem kell, hogy a számai lassan-lassan érkeznek majd a dailyretro-ra is. 

Október 23 - A Tageschau a magyar köztársaság kikiáltásáról 1989. október 23.

Témakör: Híradórészlet 

Idő: 1989

Fíling: Igen, mindez mégis megérte!

Leírás:

Hogyne érte volna meg, hiszen ma szabadon kimondhatjuk amit gondolunk, nem kell tartanunk semmilyen retorziótól vagy következménytől, ha nem értünk egyet valamiféle hivatalos állásponttal, amit mindenkinek kötelessége valamilyen szinten elfogadni.

Persze tudom, ebből a szempontból nem (sem?) a Kádár-rendszer Magyarországa volt a legrosszabb a világon (sőt!), de akkor is fordulópontot jelentett ez a nap, hiszen, ami 1949. nyarán az államszocialista rendszer uralomra jutásával megszakadt, ekkor állt helyre újra.

Azaz, hogy nem: közben volt tizenhárom nap, amely, amellett, hogy megteremtette a demokratikus legitimáció lehetőségét az ekkor hatalomra kerülő erőknek, nem mellesleg megrengette a világot is. 

Ugye október 23-án nem nehéz rájönni, hogy 1956-ra gondoltam...

A legtöbb blog legfeljebb a legfontosabb ünnepekre koncentrál (Karácsony, Húsvét stb.), de nálunk, és ezt megláthatjátok majd, figyelni fogunk arra, hogy az éppen aktuális nemzeti ünnepekhez, vagy emléknapokhoz kapcsolódóan is kerüljenek fel anyagok. 

Ma például a nyugatnémet közszolgálati televízió 1989. október 23-i híradójának részletével készültem. A Tageschau, ahogy az ARD 1 hírműsorát évtizedek óta nevezték, a pártatlan és tárgyilagos közszolgáltatás egyik fontos európai bástyája volt ebben az időben. 

A tudósítás azzal a híres képpel indul, amelyen Szűrös Mátyás, a Parlament ideiglenes elnöke látható, aki e nap délelőttjén az épület erkélyéről hatalmas ünneplő tömeg előtt kikiáltotta a III. magyar köztársaságot (az első kettőre 1918-ban, ill. 1946-ban került sor). Szűrös, aki diplomatai minőségében több mint két évtizede az MSZMP egyik prominense volt, ennek ellenére a pártatlanságot jelképezte személyével, mivel többé-kevésbé apolitikus gondolkodású reálpolitikusként ismerték a pártban.

Természetesen a dátum sem véletlen: hogy mindez október 23-án történt, arra elsősorban azért volt szűkség, hogy az állam mielőbb elhatárolódjék mindenfajta korábbi "56-os ellenforradalomra" vonatkozó megnyilatkozásától és ezáltal is hangsúlyozza e forradalom és szabadságharc fontosságát, fejlődőképes és követendő jellegét az ország népe felé. 56 demokratikus öröksége újjászületett ezen a napon, s ezzel az állam máris törlesztett egy keveset a harcok és a megtorlások áldozatai felé is.

Ezért van az, hogy október 23-a sokunk, sokak véleménye szerint nem csak 1956; de 1989. ünnepe is. Ekkor nem csak a csodálatos tizenhárom napot, hanem annak alkotmányos betetőzését, az "Annus Mirabilis"-t ("Csodák Éve"), 1989-et is ünnepeljük, amikor újjászületett az a demokratikus Magyarország, amelynek keretei között szerencsére mind a mai napig élnünk adatott. 

A felvételen láthatjuk, hogy e pillanatok nagyságát az eseményeken résztvevők is érzékelik - erre utalnak például a zokogó öregekről készült megrendítő felvételek. Érdemes néhány pillantást vetnie a felvételre még annak is, aki nem tud németül (sőt!), mert a képek önmagukért beszélnek, a riporter pedig legfeljebb még néhány érdekes részletet tehet hozzá ahhoz, amit én itt most leírtam - semmi többet. 

Befejezésül következzék még egy gondolatébresztő idézet Hubay Miklós írótól "Duzzogó magyar" c. kortárs naplóbejegyzéséből: "Gyakran mondják nekem külföldön, gratulálva, vagy némi gyanúpörrel - Mily gyors változások, lám, már Magyarországon is... - és a többi - Ötvenhatban még gyorsabbak voltak a változások nálunk - felelem. 

Hazugnak, néha csak egyszerűen primitívnek érzem azt az elképzelést, mely szerint a demokrácia valamiféle nyolcosztályos iskola, ahova most beiratkozunk, amit aztán szorgalmasan kijárunk, s aztán majd meglátjuk, ki hogyan vizsgázik. De még ennél is jobban ingerel az a másik elképzelés, amely szerint 'Európa' valamiféle jobb társaság, elit-klub, úrikaszinó, ahová a felvételt nekünk és a románoknak és az erdélyieknek és a lengyeleknek (a cseheknek nem, mert nekik volt garantált demokrata Benesük, s most van Haveljük), egyéb gyanús kelet-európaiaknak még ki kell érdemelnünk..."

56-ban tizenhárom nap bőségesen elegendő volt, hogy kijárjuk a demokrácia iskoláját, szóval köszönjük kedves népjobbító demokratáink, eléggé demokraták volnánk mink anélkül is... 


Tisztelet 56 áldozatainak és 89 kiharcolóinak!

Éljen október 23-a!

Október 22. - Saroküzlet / The Shop Around the Corner

Témakör: Film

Idő: 1940

Stílus: Pesti, polgári, elbűvölő

Fíling: "Tegye félre a politikát, és töltsön el egy napot Budapesten"

Leírás:

"Tegye félre a politikát, és töltsön el egy napot Budapesten" - ezeket a sorokat a kiváló amerikai író, és újságíró, John Gunther vetette papírra Európa igazi képe c. 1936-ban megjelent könyvében, amely 1938-ban magyar nyelven is napvilágot látott. Guntherről tudni kell, hogy nem írt le csak úgy ilyesmit, főleg nem ebben a könyvében, amelyet áthat az Európa sorsa miatt való aggódás a fasizmus és a sztálinizmus terjeszkedése miatt és különösen keményen fogalmaz ezen eszméket illetően.

Művében végigvette Európa államait és mindegyikkel kapcsolatban leírta véleményét azok politikai berendezkedését, illetve társadalmát illetően.

De Magyarországgal kapcsolatban másként fogalmaz, mint az öreg kontinens legtöbb államának ügyében.

Ír persze berendezkedésének visszásságairól is - különösen az akkori miniszterelnököt, Gömbös Gyulát kárhoztatja németbarát politikája miatt - de ezentúl dicséri az ország szépségét és Budapest felettébb gyönyörű külcsínét és belbecsét, a vendéglátás utolérhetetlenségét, a város imponáló gazdagságát és pompázatosságát ecsetelve.

Igen, ez volt az a Budapest, amelyet elsodort a háború szele s amely örökre elveszett: amelyet később Márai siratott naplóiban és Zsolt Béla publicisztikájában, Tersánszky Józsi Jenő elbeszéléseiben, Fenyő Miksa visszaemlékezéseiben.

És ez az a Budapest, amiről ez az imádnivaló kis film is szól...

A helyszín kiválasztása nem véletlen, hiszen a mozi alapjául szolgáló darab szerzője László Miklós, magyar származású dráma- és forgatókönyvíró, rendezője pedig. Ernst Lubitsch, aki, bár Németországban született, mégis ezer szállal kötődött Budapesthez, így, talán a város iránti szeretetéből adódóan is, olyan hangulatvilágot teremtett a vásznon, ami méltó Gunther leírásához és nagyszerű fővárosunkhoz.

Karakterei egytől egyig különleges figurák, némelyik bájos, a másik kedves, de kevésbé bájos, mások pedig sokszor megmosolyognivalóak, de mindnyájan emberek és egyikőjük sem lebutított komikus alak.

A sztori, mint a cím is mutatja, egy saroküzletben játszódik, és, talán nem nehéz kitalálni, mivel 1940-es hollywoodi produkcióról van szó: a szerelmi tematikát abszolút középpontba helyezi. Műfaja vígjáték, de komolyabb témák és fordulatok is előkerülnek benne - persze ne gondoljunk semmi rosszra.

De hogy is gondolhatnánk, mikor első pillanattól kezdve látjuk, hogy Lubitsch mestermunkájában milyen bájos, ahogy James Stewart, a boltvezető Králik úr és Margaret Sullavan, Miss Novak, a történet elején újonnan szerződtetett eladónő kettőse aranyosan botladozik vagy dúl-fúl a bolti díszletek között.

Ám senki ne gondolja azt, hogy ez egy átlagos "romkom", ahol Budapest csupán díszlet, mint mostanában egyes epizodikus sorozatok részeiben más városokként felbukkanva.

Budapest tiszta, téli levegője (a film ugyanis ebben az évszakban, Karácsony környékén játszódik) keresztül-kasul belengi a "The Shop around the Corner"-t és vidékét, amely másfél óra alatt nem csak kikapcsolódást kínál, de megmutatja Budapest egyik legszebb arcát.

Ez az arc pedig nem más, mint a fentebb linkelt trailer-ben (és ez az ajánló eredeti, akkoriban ment a mozikban!) az eseményeket narráló Mr. Matusek, azaz Matusek Hugó úr, (Frank Morgan) boltja: itt mindent ő irányít és mindent ő tart kézben, egyszerű, derűs lényével pedig igazán szerethető karaktert teremt.

Érdemes még megemlíteni rajta kívül Pepit,,segédjét, aki igazi komikus karakter, William Tracy alakításában jellegzetesen hozza az úrifiú-karaktertípusát.

Tehát, mi sem mondhatunk mást, mint, hogy: "Tegye félre a politikát, és töltsön el egy napot Budapesten" - pontosabban mindössze másfél órát, de azt garantálom, hogy a hangulat egy napig eltart majd.

+

Lubitsch filmje vígjáték, de nagyon tartalmas, szép film is egyben, igazi mestermunka - nem szabad kihagyni ezt a pesti csemegét!

- 

De mi az az Ochy Chornya? :)

Október 21. - Két választás Magyarországon 1990 - 2. - az utódpárt is kampányol...

Témakör: Reklám

Idő: 1990

Stílus: Az állampárt utódpártjának kampánya

Fíling: Még mindig változatlanul gáz kampánystratégiák... 

Két hete tett ígéretünkhöz híven folytassuk az 1990. évi választás kampányanyagainak bemutatását. 

Ezúttal az MSZMP utódpártjának, az 1989. október-novemberében MSZP-vé átvedlett politikai platformnak a választási hirdetéseit prezentáljuk majd. A volt állampárt történeti örökségének továbbvivőiről van szó tehát, vagyis egy olyan párterőről, amely éppen eléggé túl volt exponálva az előző érában ahhoz, hogy kellőképpen bizalmatlanok legyenek a szavazók velük szemben. 

Merem állítani, s a választási mutatók is ezt bizonyítják: az MSZP szénája állt a legrosszabbul 1990-ben. Nem csoda, ha e párterő e nyomás alatt nem igazán tudott igazán jelentős színvonalú választási reklámokat prezentálni. 

Mégis, ezek valahogy még a várakozásunkat is jelentősen alulmúlták...

A politikai vicc, vagy inkább öngól az, amit így láthatunk: egy ciki helyzet (illetőleg az MSZP irányába mutató teljes érdektelenség, szemben az új pártokkal) még vércikibb formában lekommunikálva. 

Nagy szó, de az összeállítás harmadik részéből majdan az is kiderül: igen, még ezeknél is van lejjebb...

1. Amikor már semmit sem lehet mondani...

1990-ben az Magyar Szocialista Munkáspárt-ból született régi-új párt már nem sok vizet zavart a zavarosban. Azért persze még átmentette gyorsan a vagyonát (az oly sokat emlegetett módszerváltásra utalunk itt) - amiből többek között aztán kikerekedett az ún. Dunagate-botrány - de mint párterő, megszűnt jelentős súlyt képviselő tényező lenni a politikai életben.

Németh Miklós, a pártállami időszak utolsó miniszterelnöke, aki csak azért nem távozott még, mert nem zajlottak le az első magyarországi demokratikus referendumok 1945. után, teljesen elszigetelődött a változásoktól kormányával egyetemben, tehetetlenkedésük, tesze-toszaságuk totálisan érdektelenné és maximálisan röhejessé vált a kérdéses periódusban.

Az egyáltalán, hogy ringbe szállhattak a választási küzdelmekben, is csak a szerencsés - szeréncsétlen? :) - körülményeknek köszönhető, hiszen a polarizálódó közhangulat céltáblájává lettek.

Hogyan is kampányoljon ilyen kényes helyzetben a jó politikus?

Nos, azt az igazán jó politikus pontosan tudja - úgy tűnik, az ekkori szocialisták körül azonban nem settenkedett ilyen kampányszakember, spin doctorról és posztmodern kampánystratégiákról, a többi párthoz hasonlóan még hírből sem hallottak.

Olyan is lett a végeredmény... :)

Ez a kedvesnek és ártalmatlannak szánt izé olyannyira kedves és ártalmatlan lett, hogy az már alulról súrolja a gázos kategóriáját.

A reklám dramaturgiája nagyon egyszerű: a kopogtató kezek az ajánlószelvényt gyűjtőkre utalnak, majd látunk is egy ajánlószelvényt, amelyet formailag pontosan töltenek ki, tehát a megfelelő rublikákba Nyers Rezső (az MSZP akkori elnöke) és az MSZP szócska kerül, majd a végén beúszik a párt brand-je, amellyel kapcsolatban csak az a vicces, hogy világosan látszik, hogy a reklámhoz lefényképeztek egy matricát, nem pedig valamilyen kreatívabb megoldást használtak (ez abból is kitűnik, hogy nem a kép közepén látható az embléma :).

De itt legalább még nem mondtak semmit... :)

2. És amikor mégis mondanak valamit... 



Ott viszont már baj volt, ha meg is szólaltak...

Ez a kis anyag három reklámból lett összevágva.

Az elsőn a rendszerváltás különböző, az MSZMP Központi Bizottságához köthető események láthatók s ezekből "rakják ki" a pártot jelképező vörös szegfű stilizált szirmait, ami kvázi azt jelenti, hogy "gyerekek, dejszen olyan királyok vagyunk, hogy még a rendszerváltást is mink csináltuk".

Jó, rendben van, ez még egy ügyes bújtatott kampánystratégiának elmegy, de a végén az a felvétel a gyerekekkel überkemény. Na neee...

A poén az, hogy ilyenből annak idején még plakát is készült és komolyan gondolták, hogy ez bejön majd a jónépnek...

Brrrr...

Aztán jön a következő direkt marketingfogás.

Elképzelem, ahogy MSZP-kapmányirodánkban kétségbeesetten törik a fejüket a munkatársak, hogy honnan szedjenek valakit, aki még nem kompromittálódott az előző években-évtizedekben és alkalmas kampányarcnak.

Aztán valaki előhúz egy német cikket Horn Gyuláról és barátaink felkiáltanak: "Igen, megtaláltuk!"

Valóban,

Horn ebben az időben azért lesz a párt egyik legfontosabb személyisége (és ennek a következményeképp lehet majd belőle 1994-től miniszterelnök), mert átvágta a vasfüggönyt és külügyminiszterként mindig a legjobb arcát mutatta...

A direkt politikai marketing szép példája a második kampányfilmünk, amelyben ő az "új idők embereként" lett feltüntetve egy egzaltáltan lelkes női hang által.

De várjunk: még "hátra van harmadik / kobzán a dal, magára vall / ez ige hallatik..."

A harmadik reklám gyaníthatóan korábban készült, mint a második, mert ebben még szerepel az a Pozsgay Imre, akit 1990. tavaszán már az MDF-ben találunk s aki a rendszerváltás során tevékeny szerepet vállalt... 

De milyen szituációban, te jó isten - NO COMMENT XD

És a Famillia KFT zenéje a reklámfilm alatt végképp mindent visz... 

Na, szóval gyerekek, így ne csináljatok politikai reklámot!

Meg persze úgy se, ahogy azt majd a harmadik, erre a választásra vonatkozó összeállításban láthatjátok nem is olyan sokára... 

Október 20. - "I said I want to fuck her" (Serge Gainsbourg)

KLIKK 

Témakör:Humor
Idő: 1986
Stílus: Serge Gainsburg
Fíling: "No, I'm not Mr. Reagan, and you are not Mr. Gorb... Gorbachew... I said I want to fuck her..."

Leírás:

Egy régi mondás szerint művészeknek, íróknak és festőknek mindent szabad...

Azt hiszem, van abban némi igazság, hogy akárki valóban nem tehetné meg csak úgy, minden további nélkül, nem azért mert így meg úgy húde etikusak volnánk, hanem azért, mert ilyet csak úgy nem lehet kimondani élő adásban, a nyolcvanas évek a maihoz képest még korántsem annyira lesüllyedt televíziós szövegkörnyezetében - az meg külön poén, ha Whitney Houston-nak -  de Serge Gainsbourg, úgy vélem, még így is megtehette, hogy félreérthetetlen szavak kíséretében "felhívta keringőre pártnerét". 

Pláne, hogy ilyen szellemes kontextusba helyezte mindezt!

A történet a következő:

Mit ad Isten, tök véletlenül 1986-ban Serge Gainsbourg dalszerző, dalszövegíró és előadó, a chanson és a hatvanas évek zenei műfajainak kiváló mestere éppen pont megjelentetett egy új lemezt. Na már most, micsoda véletlenek vannak, nagyjából ugyanekkor Whitney is megtette ugyanezt. Egy francia televízió pedig, mit ad Isten, úgy döntött, hogy e szerencsés egybeesés következtében egy adásba hívja meg ezt a két művészt.





Serge Gainsbourg: kettejük közül sztem inkább őt kell bemutatnom. Igazi polihisztor, mindenhez ért: reklámhoz, filmhez, irodalomhoz, de leginkább ahhoz, amiből valójában megélt, vagyis a zenéhez, az énekléshez  (igaz, utóbbihoz a saját halk-dünnyögős hangján) és a dalszövegíráshoz.

Utóbbi minőségében olyan énekesnőknek írt szövegeket, mint Petula Clark, Juliette Gréco, Francoise Hardy és felesége, Jane Birkin angol színésznő, akivel együtt a Szlogen c. fantasztikusan jó filmet is forgatta 1969-ben.  Őket nem véletlenül emlegették a francia John Lennon és Yoko Ono-ként, mert egészen hasonlóan formabontó és nyilvános volt a kapcsolatuk...

Gainsbourg-ról tudni kell, hogy nagyon ismert és elismert embere volt a szakmájának, évtizedeken keresztül tett le jobbnál jobb dolgokat az asztalra. Plusz szeretett - édes istenkém - dugni is, aminek néha hangot is adott. Pl. a dalszövegeiben is - ilyen volt az, mikor a fiatal (18 éves!) France Gall számára megírta a "Les Sucettes" című számot, amelyben arról énekelt, hogy milyen jó is nyalni a nyalókát egy forró nyári napon - anélkül, hogy tudta volna, hogy a dolog erősen kétértelmű (Istenkém - régi idők, régi erkölcsök :)...





Whitney Houston: Ehhez képest 1986-ban Whitney - tényleg bocs, de így van - igencsak fiatal, még be nem futott termék volt a piacon. Annak ellenére is, hogy éppen ekkor azért hívták meg, mert megnyerte a Grammy-díjat, ami mégiscsak valami.

Ám még így is, a nagy öreg, Gainsbourg kb. azt látta benne, mint mondjuk manapság hasonló szituációban a fiatal - teszem azt - Taylor Swift-ben. Aranyos meg minden, na de azért mégis, érted... :)

Megint csak bocs, de ismét csak ez az igazság...


Plusz még valami: 1986-ban vagyunk, amikor még van azért valami presztízse a televíziózásnak. Még nincs internet, az új médiának nyoma sincsen: a tv a szabadidő eltöltésének kiemelten kiemelt módja és a csatornák - még a kereskedelmiek is - azért odafigyelnek arra, hogy mi történik a "képernyőiken".

Ugyanakkor még sok az élő adás, sokszor nem veszik fel előre az anyagokat, nem zárják még ki 100 %-osan ezáltal a hibalehetőségeket, meg van még az esélye, hogy spontán módon becsúszik valami.

És Gainsburg pontosan ezt használja ki ezzel a pár mondattal, amivel egyszerre nyilatkozik Whitney Houston felé részben az általam leírtakról, részben arról, ami a valódi tartalma a mondandójának, mutat fityiszt a sajtónyilvánosság és azon keresztül a kapitalizmus felé és szerepelteti egy bekezdésben Reagean és Gorbacsov nevét, ráadásul ezáltal azt is állítva, hogy ők korának legnagyobb "félrebeszélői"....

Persze a dologhoz ketten kellenek: van aki felhív keringőre és van akit felhívnak - s utóbbinak illik válaszolni a felkérésre...

Whitney pl. egy hatalmas WTF pillantással reagálta le a történteket, amiből azért tisztán látszott, hogy semmit nem sikerült megértenie a dologból. Gainsboug iróniájának a negyedét sem fogta fel, csak mondatainak legvilágibb dimenzióját volt képes befogadni: "Úristen, ez nagyon kínos, miért égetett így be ez az öreg tag, aki ráadásul bűnronda is!"

Az viszont tényleg király, mikor gyorsan magához tér és visszaszól amolyan jellegzetes early 80's hip-hop style-ban: "Are you sure?"

All right, Miss Houston - csak irónia, semmi más!


Végezetül azt azért tegyük hozzá, hogy ahogy igazi úriemberhez illik, Serge egy kézcsók kíséretében "excusez moi"-t kért és megkövette magát.


+

Bónuszként pedig tessék megfigyelni a riporter fejét mindenközben - alighanem neki volt ez a legnagyobb égés, hiszen mindez az ő műsorában történt... :)

-

De azért irgumburgum, a csunyabeszéd nem szép dolog, meg ereszd ki belem a tüzet, forró vizet a kopaszra és más effélék :)

Október 19. - Spliff: Déja vu

Témakör: Music
Idő: 1982
Stílus: Verfrüht 80's Deutsche Bundesrepublik (gyengébbek kedvéért NSZK) rock
Filing: Francia pop után német rock - azaz sörre bor - mindenkor 

Szöveg (nesztek, angol nyelvű!):


....When he´ll open, the seventh seal
never silence in heaven
"your ....... angel there is
looking for a girl
seven trumpets in their head
far from heaven, it´s you and me,
we see, it´s too late to talk

rolling horses running on earth
riders lost their way
the end of ....senses
they filled it with (bile ?)
casted into the earth
never voices and

thundering, some
lightnings
and then
seven angels with heavy seven trumpets
it´s too late to talk

Deja Vu - Deja Vu - Deja Vu

Liebling Liebling, bleib bei mir
sie schießen and they´ll win
don´t need a reason, they just start
we´re loosing quite a part
small bird is rising, flying high
we´re tumbling
so write me a letter and
send it to the moon
but it´s too late to talk

Deja Vu - Deja Vu - Deja Vu

Leírás: 

A hetvenes évek végén új korszak kezdődött a német zenében.

Az NSZK diszkózenéjét és a klasszikus rockot felváltotta valami teljesen más.

Érezni lehetett, hogy valami van a levegőben, valamiféle változás szellői fújdogáltak - olyan zene kezdett feltűnni a porondon, mely politikai értelemben minden eddiginél kritikusabb és ellenállóbb: ez volt a német punk és a Neue Deutsche Welle (mostantól NDW) kora, amikor az Eiszeit először tűnt fel a füstös Hanburgi klubokban és Nina Hagen először kezdett nyilvános maszturbációba (!) egy száma tévéfelvétele közben...

Amikor a Deutsche Americanische Fruendschaft mindig oda sújtott ahova kellett és az FSK minden fronton egyszerre indított frontális támadást minden hatalom ellen.

A Spliff zenéje viszont nem erről szólt.

Az együttes nagyjából 1980 és 1984 között állt fenn, és végig rock és NDW határán egyensúlyoztak, bár utóbbi meghatározást többször is határozottan visszautasították. Mindössze két nagy- és két kislemezük jelent meg, nagyon kevés számmal büszkélkedhetnek, de a zenéik egytől egyig erősek, a szövegeik pedig nagyon ütnek.

Jelen alkotás pl. az apokalipszisről szól, meg arról, hogy néha túl későn ugrik be, hogy hoppá - ez a szitu valahonnan nagyon ismerős. A szöveg nagyon erős szimbolizmussal  megformált alkotás, tele van a János próféta Jelenések könyvének passzusaiból vett idézetekkel s az azokra való utalásokkal és csöppet vallásos jellegű is, habár, ne féljetek, a zenekart nem lehet azzal vádolni, hogy nagyon ilyen irányba vinné el a történetet.

A Spliff-nek ebben a számában egyébként pontosan azt szeretem, hogy olyan természetességgel - csak nem olyan elvont formában énekel erről a világvége témáról, mint bizonyos számaiban a Kispál és a Borz  (Volume, Ha ez a vég, Én és az autóm II stb.)

Semmi keménykedés, meg fölösleges sallang - a világvége, ha tényleg eljön, a világ legtermészetesebb dolga lesz, s ehhez illik az ilyen "világi jellegű" világvége-kép... 

Persze mindez, bár a jövőről szól, retrospektív.

Plusz egy iszonyatosan erős produkció. 

Herwig Mitteregger, a pasas, aki a dobokat püföli és közben bávatag hangon szinte belebeszél a mikrofonba, óriási figura, a korszak egyik legnagyobb zenésze, aki ugyan itt a dobok kezelését vállalta be, de bevállalhatta volna éppen billentyűkét vagy gitárét is. Mégsem tette: a gitárokat ugyanis ketten, mégpedig a Freddie Mercury-bajszos Alf Klimek és a hosszúhajú, hard rocker fejű Manfred Praeker kezelik. A gitárjátékuk nagyon kellemes, jól működnek együtt, nélkülük nem működne ez a szám.  

Végezetül nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy számunkat, ahogy az a szintikorszakban természetes volt, jelentékeny billentyűs kíséret is kiemeli a feledés homályából: itt másik énekesünk, Reinhold Heil tolja, aki szintén jelentékeny alakja a német zeneéletnek - nagyon jó barátja Tom Tykwer rendezőnek és ő szerezte többek között a "Parfüm, egy gyilkos története" c. film soundtrack-jét is. 

A zenekar különlegessége egyébként az, hogy szinte mindenki énekelt és mindenki mindenféle hangszeren játszott benne, mert óriási képzettségű zenészekről van szó, akik nem mellesleg évekig dolgoztak a már emlegetett Nina Hagen alatt is. 

+

Szóval persze csak szuperlatívuszok röpködhetnek a bandával kapcsolatban, a Spliff (a szó jelentése egyébként "szálkát", "szilánkot", "forgácsot", esetleg "repeszt" is jelenthet) a felvétel pedig igazi vadretro.

1982: Mercury-bajusz, szintiasztal, Müller Péter Sziámi-frizura (Reinhold Heil), lent a tömegben még a hetvenes évek végének stílusában sminkelt lányok (a frizuráról nem is beszélve), de a zene már abszolút a nyolcvanas évek német aranykorának része. 

-

Miért ismerik ilyen kevesen a Spliff-et?