Október 24. - Mácsai Pál is elbúcsúzott a huszadik századtól

Témakör: Zene

Idő: 1989

Stílus: Entellektüel-art pop-rock

Fíling: Spleen, melankólia, rezignáció 

Bizonyára feltűnhetett, hogy a blogon, rövidke múltjában, vagyis az elmúlt egy hónapban, különösen hangsúlyos szerepet kapott a bejegyzések között az 1989-1990-es esztendő néhány hazai fejleménye, dala, videója, filmje stb. 

Ez nem véletlen, mivel idén lesz húsz éve, hogy a rendkívül vitatott folyamat: a rendszerváltás, demokratikus átmenet, vér nélküli vagy alkotmányos forradalom, "magyar bársonyos forradalom" (az 1989-es csehszlovákiai demokratizálódási folyamatokat illeték ezzel a névvel), "Annis Mirabilis" (csodák évei), esetleg ne adj isten módszer- illetve gengszterváltás, ha nem is lezárult, de az ország egyik államformából a másikba történő transzformálódása befejeződött. 

Az ezt betetőző 1990-es választási kampányról szóló írásom apropója sem véletlen tehát, nem is beszélve a tegnapi híradórészletről, vagy a Cseh Tamás három dalából készült kicsiny összeállításomról, amelyet egy hete nyomtam fel.

Ebbe a sorba jól illeszkedik a jelen kis bejegyzés is, merthogy a szóban forgó időszak újabb elfeledett, pedig igazán jelentős zenei termékét próbálnám ezúttal népszerűsíteni. 

Kevéssé ismert, mert hát kevesen tudják, hogy Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója és napjaink egyik legjellegzetesebb kiállású-habitusú film- és színházi színésze, 1989-ben kiadott egy albumot, amelyen saját dalait énekli fel Bornai Tibornak, a KFT énekesének, dalszerzőjének és billentyűsének zenei (és időnkét vokális) kíséretével. 

Ha e két név még nem elegendő arra, hogy bizonyítsam, hogy milyen nagyszerű valamiről is van szó, akkor következzék két szám a "Zárójelentés"-ről - ugye azt meg végképp nem kell magyaráznom, hogy miért ez a címe egy 1989-ben, a még éppen-hogy-csak létező szocialista blokkban keletkezett albumnak?

Háború

Természetesen a lemez  más számaival is fogunk foglalkozni, de most azt a két dalt próbáltam meg kiemelni, amelyek a legjellemzőbbek a rendszerváltás időszakának visszatekintés-számvetés-számadás szentháromsága, vagy inkább szerelmi háromszöge meghatározta közegben megnyilvánuló értelmiségi-hozzáállásra.

Mácsai ekkor még nem befutott művész, nem közismert személyiség, mint manapság, hanem egy fiatal, mondhatni, feltörekvő titán a színház és film világában, aki több műfajban próbálgatta magát. Az, hogy végül is elsőre (és tudtommal utoljára - pedig nem volt ám rossz hangja) ilyen jó lemezt tudott összedobni, köszönhető a szövegek profizmusának, illetve Bornai erős zenei témáinak, kíséretének.

Ez az album valóban egy zárójelentés, Az ugyan nem gyógyultan, de lábadozva távozó beteg - Magyarország - számot vet benne betegségével - huszadik századával. Mácsai a dalok többségében engeteg apró élet-pillanatot kap el ezekben a dalokban (pl. Mónika, Karácsony, Folyók hátán a lámpafény, Hajnal stb.), de a most következő két szám egészen másról szól.

A Háború pl. nem másról, mint amit a címében ígér.

Rengeteg háború és több totális diktatúra/autokrácia hangulata rémlik fel ebben a furcsa, new wawe-esen lüktető számban, és bár egy pillanatig sem énekli, hogy "csak könnyeket hoz a gyűlölet / a szerelem sok kis gyermeket", mint Demjén Rózsi émelyítően nyálas számában, nekem ez a kedvenc "soha többé háborút" dalom.

Az opusz szerkezete fenomenális: ahogy a nagy háborúk előtti kiáltványok hangneméből egyszer csak  egy olyan ember csöndes hangjába vált át a szám, aki már mindent és mindenkit látott, és akinek már annyira elege van mindenből és mindenkiből, hogy azt sem tudja mondani: elég volt - csak sorolja a hidakat és a házakat és a városokat és az "utolsó mozdulatát örökre őrző egyenruhát"...

A végén pedig az a hátborzongató utolsó halk négy sor - félelmetes...

Mácsai Pál 1989-ben írta ezt a dalt, alig két évvel a délszláv háború előtt, a romániai forradalom idején, amikor még igencsak fenyeget annak a réme, hogy a volt szocialista országok nem ússzák meg egykönnyen az államszocializmusaik lebontását háború nélkül, igencsak erős üzenete van ennek az alkotásnak...

És azt hiszem, ma is...


Huszadik század

Rezignáltabb, melankolikusabb szám a másik mai dal, amely nem akar jósolni vagy lázadni, "csak éljük túl a huszadik századot"...

Alig hiszem, hogy nehéz értelmezni ezt a dalt: felhívja a figyelmet a humanista elvek és a valóság kontrasztjára, amely az egész huszadik századot átjárta. Mivel még nem volt egy ilyen szörnyű század, ezért nem volt egy század sem, ami ennyi illúziót teremtett. 

Éppen ezért: "Hidd el, hogy nem szerencsés, a jótékony felejtés..."

Emlékezzünk, hogy mindaz, ami megtörtént teszem azt pl. a nácizmusban, a sztálinizmusban ne ismétlődhessék meg még egyszer. A gyermekek és az unokák - figyelmeztet ugyanis a szöveg - már nem gondol(hat)nak arra, mit is jelentett valójában mindaz, amit ma ezeken a gyűjtőneveken nevezünk, s beszélünk róluk nap mint nap. 

És lám, nézzünk csak körül magunk körül, sajnos egyre inkább tobzódunk az ordas ideológiák tudatlan híveinek őrültségeiben. 

"Hidd el, hogy nem szerencsés, a jótékony felejtés..."

S talán ma aktuálisabbak ezek a sorok, mint valaha:

"Ha visszanézek, hogy is volt régen, / hát hallgatok és elönt a szégyen, / s ha néha mégis előre nézek / csak félni jár belém a lélek / hát mindig ugyanaz az ígéret..."

S ez még csak két szám az albumról, ami tele van fantasztikusnál fantasztikusabb szövegekkel -   néhol elgondolkodtat, máshol figyelmeztet, megint máshol elringat vagy feloldja az épp aktuális világfájdalmas, intellektuális, szerelmi bánatunkat... 

Mácsai legjobb alakításaival és rendezéseivel ér fel a Zárójelentés, és talán mondanom sem kell, hogy a számai lassan-lassan érkeznek majd a dailyretro-ra is.