Témakör: Film
Idő: 1971
Stílus: Drogfilm
Fíling: Készült pár jobb (és frissebb) mozi is a témában, de azért adj neki egy esélyt
Leírás:
Jerry Schartzberg rendező nevét valahogy nem szokás ismerni. Nem kell megijedni, JS nem a legjelentősebb rendezők közül való a világon, nem is gyártott túlságosan korszakalkotó filmeket, viszont a témáit mindig az életből vette és nagyon-nagyon egyszerű történeteket is nagyon hatásosan tudott elmesélni, úgy, hogy az embert könnyedén megfogja a filmjei hangulata.
Második filmjének, a mind közül legkiemelkedőbb "Pánik a Tű Parkban"-nak nem ok nélkül tulajdonítottak nagy jelentősséget a kortársak. Először is ez volt az egyik első olyan pic, ami nagyon-nagyon elmélyülten és nem túlzóan didaktikusan, hanem nagyon is egyszerű szemüveggel szemlélte a drogosok világát.
Ezt a furcsa szubkultúrát azóta számtalan mozgókép feldolgozta már, és léteznek bizony sokkal jobb megközelítései is (pl. Christianne F (1981), Trainspotting (1996), Az utolsó belövés (1997), Requiem egy álomért (1999), Felhő a gangesz felett (2001), A por (2002) stb.), azonban az is tény, hogy ez az egyik első, és ebben a tekintetben az érdemei egyszerűen elvitathatatlanok.
Másrészt a The Panic in Needle Park nem csak a narkósok furcsa mikrokozmoszát mutatja be hatásos eszközökkel, hanem egy valóban létező szubkultúrát is, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójának egyik jellegzetes New York-i közösségének adott otthont. Itt csak keménydrogosok éltek és csak keménydrogosokat fogadtak be maguk közé. Az Upper West Side-on (vagyis nem éppen a legszegényebb környéken található városrészben) található Needle Park nemcsak, hogy létezett, de mintájára több európai és amerikai városban is kialakultak a heroinnal és egyéb hasonló mérgekkel élőknek a hasonló közösségei a 70-es és 80-as években.
Ebbe a világba vezet be minket - és ez, azazhogy ő a másik, ami a filmet az átlagon felüli kategóriába emeli - az Al Pacino játszotta Bobby karaktere. Hogy értsük, pontosan miről is van szó: ez a színész első filmje. Hihetetlen, de Jerry Schartzberg érdeme, hogy Michael Corleone, Tony Montana és nem is folytatom hány zseniális karakter megtestesítője, felfedeztetett a film számára.
Al Pacino-t az Off Broadway-n találta magának a szerepre és hozta be a film világába a direktor, aki egyébként úgy jellemezte őt, hogy "látszatra érdektelen, csúnya kisember, ám amikor beszélni, mozogni kezd, szemében lézersugár gyullad ki". Alá kell írnunk ezt a véleményt, hiszen hihetetlen, milyen elképesztően természetesen hozza ezt a forgatókönyv alapján talán hétköznapinak tűnő, de az ő alakításában elképesztő, gyilkos dinamizmust kapó karaktert.
Filmbéli barátnője, a Kitty Winn alakította Helen is ugyanezzel a természetességgel csatlakozik hozzá és épül be a narkós közösségbe, majd épül le vele együtt szépen, lassan. A heroinillatú szerelem témáját, a közös amortizáció földöntúli, euforikus, majd a visszazuhanás jóval ütősebb élményét bemutató filmek is készültek már - így maga a téma talán nem lenne érdekes. Ám pontosan Al és Kitty elképesztően erős játéka - és nem mellesleg az egyszerű, természetes képei, cselekménye, párbeszédei - nagyon erősen átélhetővé teszi a filmet.
A filmet, amelyet helyenként romantikus drámaként látok aposztrofálni. Elég sablonos megnevezése ez ennek a meglehetősen nyomasztó alkotásnak. Nagyon erősen lehoz a film fílingje ugyanis, nem könnyű ráhangolódni. Viszont végeredményben a realizmusa és az őszintesége sokat ad a potenciális nézőnek és a történet talán el is jut valahova - bár ennek eldöntését a rendező ránk bízza...
A Pánik a Tű parkban empatikus, de nem didaktikus, és ezzel együtt mégis szikár, nagyon eszköztelen, nem túlspilázott és nem igazán megszépített valóságot ábrázoló munka - mint mondtam, rendesen víz alá nyom, de azért nem a legkiemelkedőbb drogos film. Mi több, a fentebb idézett későbbi, jóval frissebb ízű alkotások relációjában kifejezetten beleszürkül a háttérbe.
Viszont, ha másért nem, Al és Kitty Winn nem ritkán szikrázó - akár dühtől, akár szenvedélytől, akár haragtól - villanásai és az egyébként reális szubkultúrális-háttér megrajzolása miatt érdemes adni neki egy esélyt.
Tényleg.
Második filmjének, a mind közül legkiemelkedőbb "Pánik a Tű Parkban"-nak nem ok nélkül tulajdonítottak nagy jelentősséget a kortársak. Először is ez volt az egyik első olyan pic, ami nagyon-nagyon elmélyülten és nem túlzóan didaktikusan, hanem nagyon is egyszerű szemüveggel szemlélte a drogosok világát.
Ezt a furcsa szubkultúrát azóta számtalan mozgókép feldolgozta már, és léteznek bizony sokkal jobb megközelítései is (pl. Christianne F (1981), Trainspotting (1996), Az utolsó belövés (1997), Requiem egy álomért (1999), Felhő a gangesz felett (2001), A por (2002) stb.), azonban az is tény, hogy ez az egyik első, és ebben a tekintetben az érdemei egyszerűen elvitathatatlanok.
Al Pacino-t az Off Broadway-n találta magának a szerepre és hozta be a film világába a direktor, aki egyébként úgy jellemezte őt, hogy "látszatra érdektelen, csúnya kisember, ám amikor beszélni, mozogni kezd, szemében lézersugár gyullad ki". Alá kell írnunk ezt a véleményt, hiszen hihetetlen, milyen elképesztően természetesen hozza ezt a forgatókönyv alapján talán hétköznapinak tűnő, de az ő alakításában elképesztő, gyilkos dinamizmust kapó karaktert.
A filmet, amelyet helyenként romantikus drámaként látok aposztrofálni. Elég sablonos megnevezése ez ennek a meglehetősen nyomasztó alkotásnak. Nagyon erősen lehoz a film fílingje ugyanis, nem könnyű ráhangolódni. Viszont végeredményben a realizmusa és az őszintesége sokat ad a potenciális nézőnek és a történet talán el is jut valahova - bár ennek eldöntését a rendező ránk bízza...
A Pánik a Tű parkban empatikus, de nem didaktikus, és ezzel együtt mégis szikár, nagyon eszköztelen, nem túlspilázott és nem igazán megszépített valóságot ábrázoló munka - mint mondtam, rendesen víz alá nyom, de azért nem a legkiemelkedőbb drogos film. Mi több, a fentebb idézett későbbi, jóval frissebb ízű alkotások relációjában kifejezetten beleszürkül a háttérbe.
Viszont, ha másért nem, Al és Kitty Winn nem ritkán szikrázó - akár dühtől, akár szenvedélytől, akár haragtól - villanásai és az egyébként reális szubkultúrális-háttér megrajzolása miatt érdemes adni neki egy esélyt.
Tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése