Március 28. - Kobzos Kiss Tamás - Énekelt történelem / 1.

Témakör: Music

Idő: 1988

Stílus: A magyar históriás hagyomány...

Fíling: ...újraélesztése

Leírás:

Magyarországon érdekes módon a nemzetkarakterisztikánkat egyik legkevésbé nemesítő időszakban, a Kádár-korszakban került sor a klasszikus magyar népi és műzenei hagyomány egyfajta reneszánszára. Míg a "nacionalizmus" aranykoraiban - reformkor, kiegyezés, Horthy-korszak - a cigányzene és a magyar nóta számított kizárólagosan magyaros muzsikának, addig ekkoriban, azaz nagyjából 1970. után hihetetlen erővel tört fel, általában érdekes módon legtöbbször városi emberekben, a népi kultúra újjáélesztése iránti vágy. 

Az ennek nyomán meginduló hazai táncházmozgalom az időszak egyik legfontosabb és legnagyszerűbb kulturális jelensége volt, amely bevitte a köztudatba az igazi népi kultúrát, mégpedig minden sallang vagy fölösleges szirupos túlpátoszosítás nélkül, amellyel korábban felruházták ezt a témát, a maga egyszerűségében és fésületlenségében.

Igaz, napjainkra nagyon sok mindenben megváltozott a táncházmozgalom - bizonyos értelemben, értékes konzerváló és továbbalakító mivolta ellenére, puszta léte is túlhaladottá vált - de kulturális hatása olyan horderejű, amellyel számolni kell. 

E kulturális hatások egyik következménye a magyar históriás hagyomány újjáéledése. 

Ha azt mondom: magyar históriás hagyomány, akkor a 16-17. századi magyar énekekre gondolok, melyeket lanton, tekerőlanton, kobzon és egyéb hangszereken adtak elő. Ezek az alkotások általában a korszak legfontosabb problémáival foglalkoznak, az oszmán és Habsburg által egyaránt sanyargatott ország nyomorult helyzetéről tudósítanak, hajdanvolt dicsőségét siratják, vagy a dolgok megoldási alternatíváit boncolgatják. 

A magyar históriás énekek elfeledett fejezetei voltak a magyar zene történetének, mindig kimaradtak a szórásból, főleg, mikor élő előadásukról volt szó. A lantmuzsikával először Benkő Dániel, kiváló lantművészünk (igen, az a Benkő Dániel, aki olyan mélyre süllyedt, amilyen mélyre csak lehet) tört be a kádári posvány köztudatába, de az igazi áttörést egy debreceni származású, harminc év körüli törzsökös református fiatalember megjelenése jelentette a magyar kultúra porondján, aki eleinte ugyan elsősorban magyar és délszláv népzenével foglalkozott, ám később érdeklődése a Tinódi Lantos Sebestyén, Sylvester János, Debreceni Szappanyos János művelt műfajhoz és más, sokszor sajnos név szerint nem ismert dalszerzőkhöz köthető alkotások felé fordult.

A következőkben egy 1988-as ritka albumának, az "Énekelt történelem"-nek anyagát aportíroznám a blog olvasóközönsége számára, amely egyébként a blogger számára különösen azért értékes, mert mély reverenciát érez iránta, részben azért, mert ez is szerepet játszott abban, hogy érdeklődése a történelem felé fordult...


A mai első dalunk egy Balassi Bálint költemény a végvári vitézek nyugodtabb napjairól. A második egyike a legismertebb históriás énekeknek: Debreceni Szappanyos János írta 1605-ben, egy nagyon-nagyon sötét magyar válságidőszak, a törökkel vívott tizenötéves háború végén, Bocskai István felkelése idején. A harmadik egy Wathay Ferenc nevű török rabságba került magyar vitéz kesergése szülőhazája után, akinek híres énekeskönyvéből való a részlet - a képek is e kötetből valók. A negyedik, tekerőlantra íródott ének a magyar nép zivataros századairól szól. Az ötödik a 17. század közepén íródott, és, ahogy a hatodik, rábaközi stájer tánc is, elkeseredett, kilátástalan küzdelmek után a beletörődésről szól...

(Folytatás pénteken!)